Nagymamám pókhálóránc gy?rte
kedves arcát nem feledem soha,
finom vonalakat rajzolgatott rá
a sors – a mostoha.
Kék szemében néha-néha
virágzott csak ki a mosoly,
veszített mindent:
der?t, létet, férjet,
lelkét ülték falra mázolt képek,
s végül egyetlen gyermekének
könnyével hímzett leplet
– szemfedélnek!
Krisztusi korban gaz kelepce
a hirtelen halál,
anya, ha fiát eltemette,
csak ürességre vár.
Apám halála összetörte
benne a maradék hitet,
innent?l kezdve befelé nyelte
a szurokszín könnyeket!
Nem látta már kertjét szépnek:
rózsák szirmai feketélltek
gyászszín terült szét mindenen,
bánat ült tort a fényeken.
Aztán egy szomorú napon
?t is hívta a végtelen.
Szép volt nagymamám arca, büszke,
az id? pókhálósra gy?rte
– most is látom finom vonásait,
a sírba vitte legszebb álmait…
Legutóbbi módosítás: 2012.10.21. @ 08:12 :: Havas Éva
