A Tisza-tavi Ökocentrum Parkot látogattuk meg. Utunk során elgondolkodtam a természet csodáin.
A vizek óriásait, törpéit, tündéreit felfedezhetjük a legparányibb tócsában, csermelyekben, gyors folyású hegyi patakokban, folyókban, tengerekben és óceánokban egyaránt. A pici patakok forrásainál már megtaláljuk az apró él?lényeket, amelyek benne és általa, a víz csodás világában élnek. Az él?vizekben a bolhát, pisztrángot, harcsát, vizát, delfint, bálnát, kardhalat, cápát és más halakat és eml?söket láthatunk, ha a vízparton leülünk.
Kavicsok közé, nagy, gömböly? kövek alá bújnak a kicsik, vagy a tengerfenékre menekülnek a ragadozók el?l, a rabló és a zsákmány mégis együtt élhet. Egymásra vannak utalva, itt m?ködnek a természet törvényei, de ez a rend más, mint az emberek társadalmában. A természetben a mértékletesség, az igazságosság nyilvánul meg. Ha a nagyobb, fejlettebb állatnak nincs szüksége élelemre, nem öli meg zsákmányát. Az emberek között azonban gyakran el?fordul, hogy haszonszerzés céljából ölik meg társukat. Rend határozza meg életüket a vízben ugyanúgy, mint a szárazföldön, vagy a leveg?ben. — Milyen jó lenne, ha a társadalmakban is betartanánk ezeket az elveket.
A delfinek okossága, játékossága mindig leny?göz?. A bálnák énekét a rádió közvetítette, az ember fülének megfelel? hangokká átalakítva — mintha a szférák zenéjét hallottam volna. Az állat- és növénykertekben megcsodáltam az egzotikus világ állatait, növényeit. Eljutottam többször is a tenger mellé, de nem volt lehet?ségem búvárkodásra, a víz alatti él?világot csak a filmekb?l ismerhettem meg. A korallok színeiben, mintáiban csak így gyönyörködhettem. A rákokat, kisebb halakat, csigákat, kagylókat, tengeri sünt, tengeri uborkát, medúzát meg is tapogathattam, vagy megkóstolhattam a tenger gyümölcseinek ízeit.
Itt, a Tisza-tó nádasai közt csónakban ülve hallottam a nádi rigók, poszáták, récék, szárcsák, kárókatonák, kormoránok dalait, közben lepillantottam a víz mélyére is. Pici és nagyobb halak úszkáltak, néha felugrottak, majd nagyot csobbanva visszahuppantak a tóba. A nád s?r?jében az apróbb és nagyobb ragadozók életmódját is megfigyelhettem. Láthattam, hogy a békák hogyan kapják el a bolhákat, legyeket, nász idején felfújják magukat, így csábítják el társukat. A pillangók színeit, mintázatukat is közelr?l figyelhettem. Elmerülhettem a szitaköt?k táncában, halrajok együttes mozgásában, a kócsagok, gémek nemes repülését követhettem. A vizek tündéreit egy évben csupán egyszer, pár órán át lehet csak megcsodálni, a „Tiszavirágzás ünnepére” sokan ellátogatnak. Ezt Szegednél én is láttam egyszer. Itt, az Ökoparkban is megnézhettem, az akváriumban megcsodálhattam a nagy halakat is. A vidrák kerget?zését, a tekn?sök lassú mozdulatait látva elgondolkodtam a keleti és nyugati világ jellegzetességein.
Ilyenek vagyunk mi, emberek is. Rohanunk, nincs id?nk semmire, sem magunkra, sem másokra, csak futkározunk körbe-körbe, és elmegy mellettünk életünk minden szépsége. A keleti embernek van ideje mindenre, szemlél?dik. Ha mi is elcsendesednénk, lassítanánk, akkor mi magunk és környezetünk békésebbé válna. Mosolyunkkal, nyugalmunkkal mások arcára is mosolyt csalhatnánk, nyugalmunkat átruházhatnánk rájuk. Az állatok világából sokat meríthetünk, így életünket szebbé, jobbá tehetnénk. Az útszéli kavics drágak?nek álmodja magát. Mind vár valakire, aki majd felemeli, zsebébe rejti és otthon újra és újra el?veszi. A fennsík peremér?l lezúduló patakból a kavics a folyóba, majd a tengerbe, óceánba kerül, a víz sodorja, gömböly?vé formálja, gyémánttá csiszolódik. Lehajolok érte. Amíg vizes, csodás élénk színekben tobzódik, látszik rajta az ásványok színe, de ha megszárad, már elhalványul, egyszer? kaviccsá válik. Mégis benne van a természet minden ereje. Ahogy egymásnak ütköznek, olyanok, mint a keres?, vívódó emberek, egymást formálják, tisztára mossák. Az áramlatok hátukra emelik, viszik tovább, majd szabadon, mint a madár, egy újabb vidéken, új formában, új lelket öltve mutatkozik meg el?ttünk. Elmerülve, csobbanva, majd újra partra vetve, új alakot formáz.
A szenvedés, mit útközben átélt, drágak?vé alakítja, mint az embert, aki erejét a megpróbáltatásokból, harcokból meríti, er?ssé, szabadabbá válik. Fényes k?darab lesz, része a mindenségnek, csillagszem? csepp, mely örökké világít, mint az ember, aki önmagát csiszolva, egyre értékesebb lesz, kincseit továbbadva társának, másokat is gazdagít. Kavicsok tartják össze a legnagyobb sziklákat is, amíg engedi. De ha nem, a szikla leomlik, a kövek, apró kavicsok, homokszemekké porlanak. Így leszünk végül mi is homokszemekké, ragyogunk a napfényben, vagy zöld moha alatt alusszuk végs? álmunkat, Isten tenyerébe hengeredve.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Kühne Katalin
