Mórotz Krisztina : A Teknővájó

Öreg arcában a ráncok, mint kérgek árkai a fákon.

Mert Árokparton született. Forró légen és szikes földön, mely akár

a berepedt köröm mellett a bőr. Sarjadék fa, cigány akác.

Isten ege alatt élt. Rettentő szabadságban.

 

Átlátott az embereken. Ki mifajta, s lehetne-e belőle

biztos teknőt faragni. Ez volt az ő tudománya.

Melyik mire jó. Engem is ismert. Magyal? Cser? Jegenye?

De nem szedtem ki belőle.

 

A parasztok minden évben disznaikat hizlalták.

Teknő kellett és nagy kanál. Ettől lett tenyere olyan.

Mutatta egyszer: Bütykös, barna látod?

Mit ér a könyved papírember? Ez a tenyér lapogatta az asszonyt,

ez merített a hajából; ez, meg a pajtása, ezek matattak az ölében.

Apám ebbe, a jobbikba rakta szerszámait.

Ezzel faragtam csepp koporsót az első kölykömnek.

Cseresznyéből. A többit fölneveltem. Az égre hajtottak mind!

 

Vénnek láttam, sötét, egyenes törzsűnek.

Rege a méltóságról az efféle sors.

Nála tanultam udvaron játszódva valódi büszkeséget.

Fa az. És darabka föld.

Idő cserzette feketére az arcát.

Mesebeli már, mert elszökött a százholdú óperenciákra.

 

Szeles időben temették.

 

Fák keseregték a fájó hallgatót.

Szomorú dalok voltak mindég a fogára valók.

Beszéd volt ez, nem lombsusogás.

Nem értettem a csuhás szavait,

de felrebbenni láttam a madarakat.

Nyugatnak lendültek egyszerre,

mikor kirázta alóluk a fák ágait a szél.

Tölgyek voltak. Kőrissel.

 

Isten könyvében velős bejegyzés:

„Nem tudom, melyik árokparton születtem”

 

Legutóbbi módosítás: 2012.10.12. @ 16:04 :: Mórotz Krisztina
Szerző Mórotz Krisztina 8 Írás
Nem kell mindig elszakadni a valóságtól, hogy az álmainkat írjuk meg! Az élet egy nagy álom. Én azt teszem ebben az álomban ami épp jólesik.