a boritót tervezte és összeállitotta a szerz? fotóiból Cservenák Ildikó
GREAT NECK
Great Neckbe mentem, ahol eddig helyettesítettem vasárnaponként. Egészen pontosan, Kensingtongate volt a hely, ahol Ern? bácsi feleségét, Berta nénit kellett gondoznom, minden nap. Francest?l ide jártam helyettesíteni vasárnaponként.
Great Neck – Postahivatal
Vali barátn?m és a lánya, segítettek a csomagomat vinni, mert még akkor nem bírtam emelni, és bizony, negyvenkét kiló volt a b?röndöm súlya. Mindig jó szívvel gondolok rájuk, mert az egyetlen szabadnapjukat adták nekem, és ?k cipelték az átszállásoknál, meg a végs?, fél óráig tartó gyalogúton. Nem volt pénzem taxira, mert mindent hazaküldtem — otthon nagy szükség volt rá. Miután biztonságban elhelyeztük a holmimat Ern? bácsiék lakásában, egész estig szabad voltam — még utoljára. Május volt, a közeli park csodaszép volt a teljesen virágba borult tulipánfák szépsége megigézett. Letelepedtünk egy padra, fotóztunk, viccel?dtünk, napoztunk a májusi napsütésben fürödve, jó hangulatban. Sült csirkével, sok-sok gyümölccsel és csokoládés kekszekkel vendégeltem meg ?ket a szeretetükért, a segítségükért. Ilyen sok tulipánfát, gazdagon virágzó bokrot, tündökl? szépség?, színpompás városkát még soha életemben nem láttam, pedig sok-sok éven át túráztunk, kirándultunk fél életen át. 
Great Neck – városkép lakóépülettel
Ern? bácsiék lakása a harmadik emeleten volt, egy nyolcemeletes épületben. Az épület udvarán melegített viz? uszoda volt, ez nálam nagyon nyer?nek bizonyult. Az épület lakóit golyóálló bejárat, kamerákkal, riasztó rendszerrel ellátott biztonsági szolgálat védte. A rend az volt, hogy az érkezés után, a pultnál bejelentkeztem, a biztonsági ?r felhívta az általam megadott telefonszámot, és engedélyt kért, hogy felmehessek. Ezt követ?en mehettem a lifttel. A biztonsági szolgálat helyiségét?l jobbra, nyitott, szintben egy lépcs?vel elválasztott, vastag plüss sz?nyeges, selyem ül?garnitúrával berendezett váróhelyiség volt azoknak, akiket mindjárt nem lehetett beljebb engedni. Kellemes, otthonos, barátságos hely volt. A rézfogantyús, vastag leng?ajtók, a virágzó, zöldell? növények, a pazar berendezés és festmények, nagyon jó hatással voltak rám. — Itt, nem szegény emberek laktak!
Great Neck – Kensingtongate
Vacsora után, megérkezett Ern? bácsi lánya, Judy. Komoly, fáradt tekintet?, kedves hölgy. Id?sebb t?lem néhány évvel. Elvált, két gyermekes pedagógus. Hetenként egy-két alkalommal, félórányi id?re, bekukkantott rendszeresen.
Szabadnap nélkül voltam itt. A h?t? feltöltöttségéb?l, a beépített szekrény s?r?n lerakott polcaiból megítélve, azt már láttam, itt nem fogok éhezni. Kés?bb tudtam meg Ern? bácsitól, hogy az élelmiszer, a sok gallon víz, a rengeteg konzerv nem azért van, hogy elfogyjon, hanem azért, ha vészhelyzet, vagy háborús viszonyok következnek ismét — hát legyen tartalék egy ideig. Mindig, csak az éppen lejárt szavatosságú élelmiszert volt szabad elfogyasztani. A döntés és más megrögzött szokások eredend?je, a második világháború munkatáborában eltöltött évek következményei voltak. Bertuska volt a súlyos beteg, akin megérkezésemkor láttam a kiéheztetés és kiszáradás egyértelm? jeleit. Neki agyi katasztrófája következtében béna volt a bal fele, és nem m?ködött az agy egy része. Ritkán, és keveset beszélt. Gyakran nem lehetett érteni, mit szeretne, azonban, ha valami nagyon er?sen hatott rá negatív, vagy pozitív er?vel, akkor megszólalt. Szembe kellett ülnöm vele, és úgy etettem, hogy amit a szájába tettem, annak egy része visszajött, a nem m?köd? bal felén. Sem az arcát, a száját, sem a nyelvét nem érzi az ilyen beteg, akinek ilyen féloldali bénulása van. Sajnos, így szemben ülve, ?t etetve kellett volna nekem is elfogyasztanom az ételemet. Néhány napig még itt is éhes maradtam, aztán kitaláltam, hogy ételkészítés, tálalás közben, hogyan lakjak jól. A m?köd? kezével, tétován, néhány kocka darabos élelmiszert képes volt a szájába tömni, azonban arra is figyelni kellett, mert amíg a keze nem fáradt el, addig folyamatosan tömte magába, az el?tte lév? ennivalót. Étkezés után egy fa fogpiszkálót kellett adnom a m?köd? kezébe, amivel egy ideig kotorászott a fogai között, majd ezt befejezve, meg kellett mosnom az „eszközt”, megismételte mindezt ugyanazon fogpiszkálóval két-három napig, amíg mindkét oldala teljesen rostjaira nem foszlott. Az els? komoly konfliktusom Ern? bácsival abból adódott, hogy kidobtam egy használat után a fogpiszkálót, mint itthon szokás, nálunk.
Great Neck – kertvárosi hangulat 
Bertuska volt a súlyos beteg, de Ern? bácsi volt a súlyos eset! Minden étkezésnél ügyelt rá, hogy a felesége és én csupán minimum adagot kapjunk, ? azonban valamennyi ételét púpozottan, vagy csordultig kérte. Amit kiöntött, lesodort az asztalról, azonnal szétmaszatolta a lábával, amivel aztán sokkal többet kellett dolgoznom a tisztaságért. Egy id? után úgy oldottam meg, hogy azonnal lenyúltam az asztal alá, egyik kezemmel fogtam a lábát, hogy ne dolgozhassa szét az ételt, a másik kezemmel pedig feltöröltem a kezem ügyében tartott papírtörl?vel. Természetesen, ez sértette ?t, de eredményes megoldás volt.
A második naptól, módszeresen elkezdtem Bertuska gyógyítását, és Ern? bácsi átalakítását. Ez utóbbi bizonyult a nehezebbnek!
Bertuska ételadagja reggelire mindig három kanál gabonapehely volt, egy deciliter tejjel felf?zve, és hozzá kett? darab füge felaprózva, melyet el?re kellett áztatni forró vízben, hogy elég puha legyen. Ezt követ?en, másfél deciliter teát kapott szívószál segítségével, mert így többnyire sikerült lenyelnie. Ezután, nyolc-tíz szem gyógyszert összemorzsolva, egy ev?kanálnyi almaszósszal fogyasztott el. Ebédre egy deciliter levest, két-három-falatnyi f?tt hússal, egy-két ev?kanálnyi második fogást, majd egy deciliter vizet kellett adnom. Vacsora öt órakor volt, amikor nem f?tt ételt kaptunk, hanem egy szelet sajtot, vagy egy szelet szalámit, az egy szelet kenyérhez. El?fordult a kenhet? sajt, vagy a joghurt lehet?sége, amellyel én azonnal visszaéltem, mert ujjnyi vastagon kentem, s ha véletlenül én végezhettem a szeletelést, azt jó magyaros vastagsággal, s nem úgy „zsidósan” tettem. A folyadék és ételadagon, így szó nélkül, azonnal változtattam. Én megettem az emelt adagomat még id?ben, tálalásig, Bertuskának pedig étkezés el?tt és után — amikor Ern? bácsi még nem, vagy már nem volt az asztalnál — adtam, amit megkívánt. Nagy hiba volt, mert nem gondoltam rá, hogy Ern? bácsi minden nap újra és újra végig leltározza az élelmiszer és innivaló készletüket! Egyik reggel Bertuska megszólalt végre, hogy ? még egy pirítóst is megenne. Akkor szólalt meg el?ször, amikor már túl voltunk a kiszáradás kockázatán.
Természetesen, örömmel adtam, amit aztán nehezen, el is fogyasztott. Ern? bácsi üvöltött, verte az asztalt, mert elfogyott a dzsuz, hiányzott egy szelet kenyér, és kett? darab füge! Én sajnálattal bevallottam, hogy a dzsuzt közösen ittuk meg Bertuskával, az egy szelet kenyeret neki adtam, és még vajat is kentem rá, a kett? darab fügét pedig én, egyedül fogyasztottam el. Ismertem történeteket, hallottam már zsugoriságról, én is éheztem korábban Frances házában, de ilyet még életemben nem hallottam, hogy valaki komolyan begorombuljon egy szelet kenyér és két darab füge miatt. Úgy felizgatta magát Ern? bácsi, hogy délután áthívatta a lányát, családi tanácskozásra, hogy elküldjenek-e. Judy korrekt, kulturált hölgy volt. Végighallgatta az apját, aztán megkérdezett, hogy valóban elloptam-e ezeket, az el?bb említett dolgokat. Ez a zsidóknál nem lopás volt, csak organizálás — az életért.
Megnyertem az ügyet, mert hivatkoztam Judy orvostanhallgató fiára, hogy kérdezze csak meg, egy feln?tt embernek mennyi a napi folyadékigénye, és kimondtam a varázsigét, hogy az édesanyja „kérte reggel a pirítóst”. Ez hatásos volt! Azonnal hívta Judy a fiát, aki engem igazolt. Bertuska azonban nem szólalt meg ismét, így Ern? bácsinak még kétségei voltak, hogy a szelet kenyérrel mi történt. Kértem, adjon nekem két hetet, bebizonyítom, feljavítom Bertuska állapotát. Sóhajtva beleegyezett, és sajnálkozott, hogy neki ez sokba fog kerülni, viszont bocsánatkérése jeléül, kaptam napi egy darab narancsot reggelire, amit én szerettem volna a reggeli pohár kakaó helyett. Azon a napon, ajándékul kaptunk egy darab szilvát, amit három egyenl? részre osztott Ern? bácsi, és hárman fogyasztottuk el. Számomra mindez félelmetes volt! Itthon, mi sosem számoltuk, ki mennyi szelet kenyeret, és ki mennyi fügét, vagy szilvát evett, s ha néha csokit kaphattunk, legfeljebb azt daraboltuk, hogy mindenkinek jusson bel?le, füge és narancs pedig csak nagy ünnepen jutott régen, azonban akkor, mindenki kedvére ehette.
Itt a napirendem fél nyolckor kezd?dött az éjszakai pelenka eltávolításával, aztán fürdetéssel, reggeliztetéssel folytatódott, majd fél óra tornáztatás következett, amelynek meghatározott rendje volt, hogy az els? felében a béna kezet kellett — ökölbe szorult, görcsös állapotából — kimasszírozni úgy, hogy ne törjem el Bertuska ujjait, majd sínre szorítva, rögzíteni. A tortúra másik fele is türelmet igényl?, nagyon kevés eredménnyel járó tevékenység volt. Többször kellett mindent elmondani, amíg végre reagált Bertuska. Sajnos, nem nagyon volt reagálás az els? hetekben.
Tornáztatás után f?znöm kellett. Mindig azt készíthettem, amit Ern? bácsi meghatározott. Ebéd után az id?s házaspár lepihent, én elmosogattam, felmostam, és egy órahossznyi id?re úszni mehettem a ház udvarán lév? uszodába. Gyakran húztam magam alatt a vizet negyvenöt-ötvenöt percig. Amíg a feszültségeim végre elhagytak, általában el is zsibbadt mindenem. A nyár végére meger?södtem.
A délutáni pihenés után Bertuskát újra pelenkázni, öltöztetni, majd tolószékben a közeli parkba kellett vinnem. Sajnos, nem tologathattam, hogy megismerjem a várost, mert Bertuska nem t?rte, ha sétáltunk. Csak egy fa alatt, egy padon ültem mellette, és beszélgettem neki, különösebb visszajelzés nélkül.
Aztán hazatoltam, vacsoráztattam, tisztába tettem, és lefektettem. A mosogatás után, minden este hétt?l kilencig elmehettem sétálni a városba, amit Judyval beszéltünk meg odaköltözésem idején. Sajnos Ern? bácsi mindig m?sort csinált miatta, pedig én még ett?l többet szerettem volna: Hetenként zenés est volt, minden kedden. Általában a közeli parkban, mindig más vendégzenészekkel volt szabadtéri buli. A nagyon jó hangulatú estéken id?sek és fiatalok egyaránt részt vettek úgy, hogy mindenki hozott magának egy összecsukható széket. Többnyire autóval jöttek. Üdít?t, rágcsálnivalót lehetett helyben is vásárolni ezen a napon, mozgó árusoknál, akik a sorokba is besétáltak, mint a sportarénában a mozgó büfések. Komoly gond volt számomra, hogy a befejezés után még tizenkét percnyi gyalogút volt nekem, amíg hazaértem. Ebb?l aztán ismét családi tanács kerekedett. Judy ismét segített, így — dúlva-fúlva bár, de — engedélyt kaptam keddenként tizenöt perc késésre.
Gy?ztem! Két hét után, egyik napról a másikra, többet beszélt, jobban reagált minden kérésre; láthatóan javult Bertuska állapota.
Egy délután, amikor hazamentünk a szép, virágos parkból, Bertuska fiú unokája várt minket otthon. A szokásos módon, beszélgetett hozzá, mint mi általában, mindannyian ezt tettük. Közben megkérdezte, hogy a parkban voltunk-e, és mi történt. Nagy meglepetés volt, hogy Bertuska elmondta, hogy én oroszokkal beszélgettem, akik érdekl?dtek, hogy zsidók vagyunk-e, és én mit válaszoltam, azt is elmondta. Lassan, de összefügg?en, érthet?en beszélt, aztán azon a napon már senkihez, semmit sem szólt. Csendben, tisztelettel, és könnyezve hallgatta a családja. Boldogok voltak. Ezután Bertuska lelassult volt ugyan, de bármilyen kérést teljesített a gyenge torna során is, csak várni kellett, vagy többször elismételni, mit szeretnék. Már kérni tudott ételt, vagy folyadékot — persze voltak még rossz napjai, amikor alig szólalt meg, azonban ett?l az id?t?l, mindig azt f?ztem, amit Bertuska szeretett volna. Természetesen, volt olyan is, amikor én mondtam, hogy mit f?zök, jó lesz-e, s ? igent mondott, így Ern? bácsi uralkodása kicsit visszafogottabb lett. Elmondása szerint ? engem gyermekeként, családtagként szeretett. — Mi lett volna, ha ez nem így van!!
Hetenként egy jó napunk volt, amikor Ern? bácsi Flashingba járt a lakásai lakbérét begy?jteni. Ilyenkor, általában este jött haza, dühöngve. Tombolva vágta be a bejárati ajtót, majd el kellett pakolni az általa bevásárolt élelmiszert, miközben ? leltározta a meglév? dolgokat, hogy azon a napon vajon mit herdáltunk el. Ezen a napon, mindig kedvünkre étkeztünk, és csak akkor vittem a parkba Bertuskát, ha ? akarta. Egyébként, ha esett, ha fújt, parancsra kellett menni. Bertuska akkor már szépen beszélgetett általában.
A munkatáborban, annak idején, homlok-, és arcüreggyulladást, továbbá, arcideg-zsábát kapott a jeges szélben, azért volt, hogy a harminc fokos h?ségben is sapkát kellett adnom rá, ha megmozdult a leveg?. Egy hónap múlva, már meg lehetett vele beszélni, hogy miért is nem szeretné, ha tologatnám a városban ?t. Nagyon egyszer? oka volt: Fájt a popsija a sok ülést?l és — bármilyen kényelmes volt a tolószéke — minden apró rázkódás komoly fájdalmat okozott neki. Ezután naponta öt-öt percekre sétáltatni próbáltam, vagy legalább többször felállítottam a tolószékb?l, aztán vissza. Nagyon gyenge volt szegény, de nagyon akart még élni.
Ern? bácsi már nem vacsorázott azon a napon, amikor bevásárló és lakbérátvételi napja volt, és általában éjjel nem is aludt, mert valahol túlette magát ilyenkor. Elmondása szerint, olyan finom és b?séges adagot kapott a kedvenc éttermében, hogy azt nem lehetett otthagyni. Így aztán ezek a heti egy éjszakák csörtetéssel, olykor-olykor hányással teltek, amit?l aztán, mi sem aludhattunk.
A bevásárolt élelmiszer mindig egy hétre való volt, azonban soha nem ehettünk a friss élelmiszerb?l, mert mindig a régit volt szabad elfogyasztani. Én nagyon torkos voltam egész életemben, és a friss kenyér illata, de bármilyen friss pékáru, kóstolásra késztetett. El?re szeletelt kenyér volt, amelyet be kellett tenni frissen a mélyh?t?be, s a régit el?venni. Bertuskával egy-egy szeletet mindig megettünk frissen — természetesen úgy, hogy Ern? bácsi azt ne lássa. — Extra élelmiszerként, hetenként kaptam egy tejfölös doboz nagyságú csomagolásban lév? ananászos túrót. Nagyon szerettem, de id?nként megette el?lem, és sajnálattal közölte, hogy most így jártam — majd talán legközelebb nekem is jut. További extra élelmiszerként kaptunk havonként egyszer egy csokis kroasszant, amely egyik végéb?l egy harapásnyit kapott a feleség, a következ? egy harapásnyit kaptam én — a többit pedig Ern? bácsi ette. — Nem ám frissen, szigorúan, csak egy-két nap múlva, mert az úgy volt egészséges. Kés?bb utána néztem, hetvenöt cent volt egy darab.
Kóser háztartást vezettem, amelyben a zsidó vallás szerinti követelményeket betartottam. A lakásba csak kóser üzletb?l vásárolt, kóser élelmiszer kerülhetett. Ezért, ha esténként kirándultam, a szupermarketben vásárolt, nem kóser csirkecombot azonnal megettem, a doboznyi, els? osztályú, ízletes, puhára aszalt, finom fügét ugyancsak azonnal: Azt, nem kellett áztatni, miel?tt fogyasztottam.
A kóser háztartásban nem lehet tejes és húsos ételt együtt kezelni, f?zni, mosogatni, együtt enni, s?t még az edényeket és étkészletet sem lehet együtt tárolni, és használni sem.
A sábesz, a zsidók heti pihen?- ünnepnapja. Pénteken napnyugtától, szombaton napnyugtáig tart. Pénteken ünnepi vacsora van, szombaton ünnepi ebéd. A sábesz idején nem használnak elektromos készüléket, telefont, autót. Nem kapcsolnak villanyt, nem húzzák le a WC-t sem — nem dolgoznak apróságot sem, és a pénzt sem érintik ilyenkor. Sok-sok gyertyát gyújtanak mindig, többnyire a halottaikért.
Az ünnepi étkezéseknek szigorú szertartása van. Nyáron, kés?n nyugszik a nap, ezért kés?bb van a vacsora is, miután a férfiak hazajönnek a templomból. A vacsora-szertartás részeként, mindig friss — itthoni fonott kalácsra emlékeztet? — kalácsot szelnek, melyet megáldanak, és a családf?t?l kiindulva, végül én is kaptam ebb?l mindig, mert a vendégnek is járt, és nem Ern? bácsi szívjóságából. Nyáron ez a nap mindig komoly gondot jelentett, mert Ern? bácsi mindig körbejárt a f?zésnél, nehogy valamit megkóstoljak, miel?tt az ünnepi asztalra került volna. Mondja a közmondás, hogy „nyomtató lónak, nem szokták a száját bekötni”! Nos, az én szám sosem volt bekötve! Olyan, asztalra tett étel nem volt, amit én el?bb meg ne kóstoltam volna. Természetesen, nem beleettem, hanem kivettem a fogmosó csészémbe a kóstolót, majd elhelyeztem vissza a fürd?szobám mosdójára, amíg megh?lt, Aztán egy percre — kézmosás címén — bementem megenni.
A fogmosó csészémet, csak erre használtam, a szájöblítést folyóvízzel végeztem.
Miért is lettem zugev?? Komoly oka volt: Hetenként egyszer, fehér húsú halat készítettem, változó körettel. Hárman voltunk, de két szelet halat volt szabad kirántani. A nagyobbat Ern? bácsi fogyasztotta el, a kisebbet megfeleztük Bertuskával. Amikor már Bertuska tudott beszélni – ha éhesebb volt —, mondta, még ? enne egy kis halat. Olyankor Ern? bácsi elvette a tányéromról, odaadta a feleségének, és nekem sajnálkozva mondta, hogy „fiam, majd te legközelebb eszel”. Ugyanígy jártam a szigorúan hat darab palacsintával is. Kis vaníliával, reszelt citromhéjjal és fahéjas porcukorral készítettem a túrós palacsintát.
Bertuskának úgy ízlett, hogy kérte, vacsorára is azt adjunk neki. Ern? bácsi azonnal elvette a tányéromat, palacsintástól — és megint mondta, hogy majd én talán legközelebb eszem.
Ezután, ha palacsintát, rántott halat, rántott karfiolt, vagy húst készítettem, az els? adagot én elfogyasztottam ügyesen, majd, amikor Ern? bácsi már megérezte a sült, finom illatát, nyugodtan körözhetett felettem, mert a fürd?szobámba, bármikor, lazán bementem „kezet mosni”. A húsokat mélyh?t?b?l vettem el?, amelyet ugyan, miden este, vagy délutáni úszásom idején leltározott, de a rövidtávú memóriája nem volt jó, így megtehettem, hogy egy plusz szeletet elfogyasszak, még tálalás el?tt.
Bertuska súlyos betegsége miatt, fontos volt, hogy mindig azonos id?ben kapja a gyógyszereit, amelyeket étkezés után adhattam neki. Így aztán, megint csináltam magamnak bajt, amikor egy nyári péntek estén, a vacsoráját fogyasztva megszólalt. Azt kérte, egy kis friss kalácsot adjak neki. Tudtam, hogy azt csak Ern? bácsi kezdheti meg a sábesz vacsoránál, de az még legalább háromórányira volt.
A beteg és id?s embert a vallásuk mentesíti a kötelezettségek alól, azt már tudtam, így hát érveltem ezzel. Eredménytelenül!
Nem adott egy szelet friss kalácsot a feleségének, aki beteg volt, életét szentelte neki, életet adott és felnevelte gyermeküket. Bertuska sírt, mint egy kisgyerek, én bogáncsként tapadtam Ern? bácsira, és kértem, és mondtam szép szóval mindazt, amit csak érvként elmondhattam. ? szaladgált el?ttem a lakásban — én mentem utána, amíg kitessékelt a hálószobájából üvöltve, hogy én nem abból a könyvb?l tanultam az életet, mint ?, és én ne próbáljak új törvényeket alkotni az ? házában. Akkor este Bertuska majdnem megfulladt, mert a sírás közben is tömte magába a vacsoráját, s mivel én Ern? bácsit üldöztem, nem figyeltem rá eléggé.
Gyomorszájszorítással sikerült visszahozni az ételt, a fuldokló Bertuska légcsövéb?l, amit végignézett Ern? bácsi. Azon az estén nem volt sábeszvacsorázás, és nem szelte meg a kalácsot sem. Bertuska és én jóllakottan, fáradtan tértünk nyugovóra. Ilyen mérték? gonosz embertelenséget, ilyen mérték? zsugori fösvénységet, én soha életemben nem tapasztaltam. Láttam a család gazdag bankszámláit, tudtam, a tulajdonában lév? több épület albérleti díjaiból beszedett heti bevétele nagyságrendjét.
Akkor azt gondoltam, hogy ha ez Amerika, akkor én ide, soha többé vissza nem jövök! Sírva aludtam el, Bertuskáért, a szegénységünkért, az Édesanyám és a fiam szeretetéért. Szeretettel gondoltam a barátomra, aki otthon, naponként hozta nekem a friss, ropogós kenyeret, néha fonott kalácsot, hetenként többször egy-két narancsot és egy fürt nagyszem? sz?l?t.
Itt, ekkor döbbentem rá, milyen nagy érték is volt az az étel, az a szeretet.
Ern? bácsi két napig nem szólt hozzám, mert megsértettem azzal, hogy tönkretettem a sábesz ünnepét, és mert azt mondtam neki, hogy ilyen anyagi gazdagsággal együtt, én még soha ilyen lelki-szegény emberrel nem találkoztam életemben. Két nap után, amikor el?ször megszólalt, azt mondta, csak azért nem küld el, mert igen jól gondoskodom a beteg feleségér?l, és mert megmentettem a felesége életét, neki az mindent megér!
De egy szelet kalácsot, azt nem ért meg neki!!
Szalámi és grillcsirke: Ritka jelenség volt a házban. A következ? szerdai bevásárlás során Ern? bácsi grillcsirkét, és egy arasznyi, turista-szalámihoz hasonló rudacskát hozott nekünk. Nagyon megörültem, hogy ilyen is el?fordul. Valószín?, a felesége fuldoklásának látványa, és ahogyan megoldottam a problémát, nagy hatással lehetett rá. Csak erre gondolhattam, mert soha ki nem derült, mi volt az indítéka, ilyen mérték?, szokatlan pazarlásra. Mivel vacsoraid? volt, boldogan szervíroztam az el?re felszeletelt grillcsirkét, amíg ? a szokványos, ellen?rz? leltárát készítette az élelmiszertárolóban és h?t?ben. Ezen a napon nagyon jó hangulatban volt — mint kés?bb kiderült, ennek az volt az oka, hogy nem ? dolgozott azon a napon, hanem a fiú unokája szedte be a bérleti díjakat, ? pedig a felettünk lév? emeleten töltötte a napot a barátn?jével. Így került haza vacsoraid?ben és csendesen.
Már egy-két falatot elfogyasztottunk Bertuskával együtt, amikor meglátta; üvöltve összekapkodta az asztalról, a tányéromról, beledobálta a zacskóba, és eltette a h?t?szekrénybe.
Bertuska jóíz?en elfogyasztotta a részére apróra darabolt csirke szárny húsát, kis savanyúsággal. Szerencséje volt, mert azt már macerás lett volna visszaszedni, összecsipegetni Ern? bácsi zacskójába.
Ezután, gondoltam, majd felvágom a szalámit, és azt talán ehetnék.
Kirántotta a kezemb?l, és megrovóan kiabált, hogy nem tudom még mindig a rendet! Majd akkor szelhetek a szalámiból, ha ? megengedi.
Így aztán akkor este ettem, amit kaptam.
Én sosem adom fel!
Másnap is próbálkoztam, hogy grillcsirkét vacsorázzunk, vagy szalámit talán.
Nem nyert! Ern? bácsi, minden nap arrébb dobálta leltározás közben a h?t?szekrény tartalmát is, de csak következ? héten, kedden akarta, hogy azt a grillcsirkét vacsorázzuk. Megpróbáltam meggy?zni, hogy a hat napos grillcsirke már nem ehet?, de ? bizonygatta, hogy a sápadt, kissé szürkés látványú csirke, éppen jó. Nem akartam azt enni, de csak er?ltette, hogy „eszed, nem eszed, ezt kapod!” — Indokolta is, miért jó. Ez a csirke „kóser” volt még azon a napon. Másnap már ki kellett volna dobni. Bertuska kicsit evett bel?le, én otthagytam, ami ismét halálos sértés volt, így másnap, a Flashingból történt hazaérkezése után, csak csapkodott, és ismét nem szólt hozzám. Én, örültem a csendnek!
Nem örültem azonban, hogy ismét hozott grillcsirkét, mert ismét csak leltározgatta napokig. Hatodik nap délel?tt mondta, hogy a vacsora az a csirke lesz. Ebéd utáni úszásom helyett, elrohantam a kilométernyire lév? grillcsirkéshez, ahol meglepetésemre fél áron lehetett vásárolni friss, illatos grillcsirkét — amit szabályosan, ugyanúgy felszeletelve adtak —, de az üzlet, nem volt kóser, így a csirke sem. Lélekszakadva hazarohantam az olcsó, friss csirkével, kicseréltem a h?t?ben lév? hatnapos csirkével, amit elvittem a közeli gyógyszertár kukájába: Nem engedhettem le a ház szemétcsúzdáján, az alagsorban lév? szeméttárolóba, mert a ház gondnoka szólt, ügyeljek, mit teszek a szemetesbe, Ern? bácsi minden nap átkotorja a ledobott szemetünket. Könnyen tehette, mert csak a mi szemetünk volt egy bizonyos üzlet bevásárló-szatyorjába kötve, a kidobás során. Amerikában már természetes dolog, hogy az üzletek adják valamennyi vásárolt áruhoz a szatyrot, általában az üzlet reklámfeliratával ellátva, díjmentesen.
Így könnyen azonosítható lett volna, a helyben kidobott csirke.
A vacsoránál nagyon beszédes voltam, Ern? bácsit kikérdeztem, mit?l kóser a csirke. ?, alig evett egy-két falatot, mi Bertuskával jól viselkedtünk, és két-két darabot elfogyasztottunk a nem kóser, csempészett, friss csirkéb?l. Ern? bácsi, élvezettel nézte, hogy a hatnaposnak hitt csirkét megesszük, aztán, mint a király, hátra tett kézzel kéjesen sétálva, megelégedetten mondogatta még két napig, hogy „na, ugye hogy jó, na ugye, hogy meg lehet enni a kóser csirkét hatodik napon is?!” — Naná, hogy meg! — A frisset!
Ezután, amikor grillcsirke volt, mindig ugyanazt a tortúrát végigcsináltam, lemondva inkább a napi úszásomról. Általában három-négy dolláromba került az egész csirke, felszeletelve. Megérte kéthetenként kiadni az élvezetért és a Bertuska egészségéért. Valószín?, hogy Bertuska tudta a különbséget, mert valahányszor ezt ettük, csillogó, vidám szemmel, és a m?köd? arc szögletében, kis huncutkás mosollyal fogyasztotta el vacsoraként. Ez volt életem legnagyobb, és legtisztességtelenebb bosszúja. Mentségemre szolgáljon a Bertuska egészsége, na, meg a saját élvezetem emberi gyarlósága volt a tét.
Mit?l is kóser a hús? — Amikor levágják az állatot, azt lefolyatják vérér?l, majd sós vízben áztatják, és súlyokkal kipréselik a hús véres nedveit. Három nap után megmossák tiszta vízzel, majd a rabbi ráimádkozik — ett?l kóser a húsféle, a zsidók vallási követelményei szerint. A ráfordított plusz energia, munka és imádkozási költség miatt pedig duplájába kerül, mint a nem kóser hús, a nem kóser üzletben.
A rövid rudacska szalámit, két hónap h?t?ben tartás után volt hajlandó feláldozni. Többször próbálkoztam, — hogy talán azt vacsorázhatnánk —, de hétf?n azt mondta, csütörtökt?l böjt lesz, csak nem képzelem, hogy megkezdi a böjt el?tt. Így hát nekem, már hétf?t?l böjt volt! Azután, amikor megkezdte, két-két szeletet vágtam Bertuskának is, és magamnak is, az egy szeletke kenyérhez, vacsoraként. — Másnap is azt akartam szeletelni vacsorához, amikor kivette a kezemb?l a kést, hogy majd ? vágja a szeletet, – mert én el?z? napon, nagyon nekieresztettem a kést. Ez bizony igaz volt. Annyira igyekezett vékony szeletet vágni, hogy minduntalan kisiklott a kés a szalámiból. Dühében földhöz vágta a kést, és felettem állt, amíg én két-két vékony szelet szalámit szeltem. Aztán, szerdán, amikor ? elment, Bertuskával jól bevacsoráztunk a szalámiból, kell? mennyiség? savanyúsággal, vajjal kenve el?tte a kenyeret. Magamban, én a b?nösségemet kimentettem, mivel Bertuskát mentesíti a vallás kötelezettségei alól a betegsége, én pedig nem vagyok zsidó, így szabad együtt enni a vajas-szalámis szendvicset, lapka sajttal feltuningolva.
Végül négy hónap után elhagytam Ern? bácsiékat. Egyik nap ott vacsorázott a lánya, és egy hét decis üvegnyi csemege uborkát felbontott, amelyb?l evett még a vacsorához. Ern? bácsi ebb?l komoly, háromnapos m?sort alakított, mert azt hitte, én bontottam fel, az ? engedélye nélkül.
Ennek a nyolcvanhét éves id?s — úriembernek nem nevezhet? — személynek voltak egyéb, le nem írható gonosz cselekedetei is. Két hónap múlva terveztem a hazautazásomat, de csak eddig tartott a humorom, hogy együtt tudtam lakni ilyen zsugori és gonosz perszónával. Mindannyian sírtunk, amikor eljöttem. Ern? bácsi bocsánatot kért, de én mondtam: „soha, soha!” Bertuska egyik szeme könnyezve sírt, a másik hidegen, fakón, könny nélkül nézett rám, és a kezembe kapaszkodva mondta, „I love you Incike”. — Ez volt a legszebb köszönet a gondoskodásomért, amit itt kaphattam. Judy nagyon jó volt hozzám — ? tudta, miért kell elmennem! — Pénzzel, autóval, telefonkapcsolatokkal segítette további New Yorkban töltött életemet.
Délután egy órakor, amikor ebéd után elmosogattam, akkor indulhattam el Ern? bácsiéktól. El?ször Manhattanba, a 42. utcánál lév? központi buszpályaudvarra kellett eljutnom, háromszori átszállással. Észnél voltam nagyon, el?z?leg már átnéztem a térképemet és az úti-könyvemet, amelynek ez alkalommal is jó hasznát vettem, mivel leírta, melyik metróval kell menni, s hol kell átszállnom majd ahhoz, hogy pontosan a nevezetes pályaudvarhoz jussak. Hasznos volt, hogy New Yorkba érkezésem idején, egésznapos városnézést tettem Manhattanban, mert így felismertem néhány, korábban már látott helyet. A második átszállóig bírta épségben a b?röndöm, a meghurcoltatást. — Én ugyan nem bírtam cipelni, de mindig akadt egy kedves férfi utazó, aki látta izzadt, nyúzott, fájdalmas ábrázatomat, és felvitte, vagy levitte a lépcs?soron súlyos csomagomat. Miután széthasadt, felcipeltettem a felszínre, és fél óráig araszolgatva, eljutottam egy olcsó b?rönd-üzletig. A megvásárolt b?röndbe, ott helyben átpakoltam, majd kényelmesen gurítottam magam után. Átszállásom után eljutottam a látványos buszpályaudvarra, ahonnan a következ? busszal tovább mentem New Jerseybe. Sajnos, egy órányi id?t elvesztegettem a szakadt táskám miatt, így este hét után értem New Jerseybe, a megadott címre, amely egy útkeresztez?dés volt a prérin, a busz végállomásánál, ahol egy autóra kellett várakoznom. A mobil telefonom segítségével felhívtam a kapott telefonszámot, miután fél óra elteltével egy középkorú hölgy megjelent, és közölte, hogy elvitte a ment? az édesanyját, aki nem biztos, hogy életben marad holnapig. Sajnálja, forduljak vissza! Éhes, szomjas, fáradt és dühös voltam. Kértem, egy pohár vizet szíveskedjék adni, mert reggelt?l nem nagyon ettem, s nem is ittam. Az összeomlás határán voltam. Egy pohár vizet, és kétharapásnyi száraz tésztát adott nekem, és magamra hagyott, hogy majd valamikor megy vissza busz New Yorkba, csak maradjak azon a helyen, és várjam. Vali barátn?met hívtam, hogy elmondjam történetemet, amikor lemerült a telefonom. Ott, a prérin sötét volt, hideg, gyér közvilágítás, sehol egy utcai telefon, sehol egy lélek.
Sírtam! — Éhes, fáradt és magányos voltam, reménytelenségemben, csak a becsületem maradt meg, azt meg, a hajamra sem kenhettem! Végre, kés? este jött egy busz, amely bevitt ismét Manhattanba, ahová este fél tizenegy körül jutottam be. Kimentem az utcára, húztam magam után súlyos b?röndömet, és sírtam a Times Square-en.
Olyan gyönyör? volt az esti fényben, és olyan boldogtalanul magányos voltam. Körülöttem a sok boldog, vidám ember tömege jött-ment. Azt mondják, New York veszélyes az éjszakában.
Nem féltem, csodáltam. Aztán a pályaudvarról huszonöt centért felhívtam az éjszakában Vali barátn?met, akinek lánya közelebb lakott az akkori helyzetemhez, mint ?, így éjjel egy óra tájban oda mentem aludni, egy éjszakára. Majd másnap az Edit házába, megpihenni.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Nagyné Inci
