Egy ködös őszi reggel
bukkantál fel az ajtónkban,
míg ettünk, nem akarva is inkább komikus…
s burkolt a zene…
Vízbe dobott kőként.
– Egy állókép,
mely mégis mozdulna egyre
befele.
Kezem válladra hullt lágyan,
mint petyhüdt, régi párna,
s húzódtunk lassan,
igen,
húzódtunk a belső szobába
egy csendes, röpke táncra.
beburkolt a zene,
s a halk fényben látszott:
minden oly idillszerű…
Lám! Csodáltam akkor arcodat:
a mély veszteségből is
születhet
Derő.
Legutóbbi módosítás: 2012.10.17. @ 07:15 :: Péri Györgyi