Már nem szorongott, nem félt. Apró, gyors léptekkel közeledett a bejárat felé. Az ajtó előtt még ott állt a betegszállító autó. Előre tudta, hogy tele lesz a helyiség bosszankodó emberekkel, akik reggel óta várakoznak, hogy hazaszállítsák őket. A nyári hőség megviselte még az egészségeseket is.
– Megint elromlott napközben a gép! – gondolta. Nem csodálkozott, hogy a masina időnként felmondja a szolgálatot, hisz reggeltől estig megállás nélkül dolgoztatják. Az egész megyében csupán egyetlen van belőle. Drága, okos és érzékeny gép, ezért ha elfárad, leáll. Nem úgy, mint az osztályon dolgozó egészségügyi alkalmazottak, akik látszólag fáradhatatlanul, türelmesen lótnak-futnak napokon át.
Mosolyogva lépett a terembe. Túl volt a huszonötödik kezelésen, ismerős arcok fogadták. Ott volt az énektanárnő és az a vállalkozó férfi is, akikkel már az első napon összeismerkedett.
Ó, azok az első napok! Elszívták majdnem minden energiáját. Már a betegtársak látványa is sokkoló volt. Magukba roskadt férfiak és nők, testesek és csontsoványak, parókásak, s kendőbe burkoltak, valamint megbotránkoztatni akaró, hivalkodóan kopaszra nyírt fejek bámultak maguk elé vagy fájdalomba mártott hangon panaszkodtak. Ki azt sérelmezte, hogy nem törődik itt senki a betegekkel, ki azt, hogy pár nap után begyulladt a gyógykezelt testrész. Kinek ezért, kinek azért kellett abbahagyni vagy felfüggeszteni a kezelést. Akadt olyan, aki már negyedszer van itt, mert újra és újra megtámadja a gyilkos kór.
Először mindenkit türelmesen meghallgatott, aztán rádöbbent, hogy nem lesz ez így jó. Hiába próbált könyvbe bújni vagy arrébb ülni, a notórius panaszkodók utánamentek. Pár nap múlva már ismerte a legtöbb betegtárs anamnézisét.
– Magának nincs baja? De jó magának, hogy mindig mosolyog! – szökött ki a száján valakinek.
Ő elmesélte, hogy szintén kezelésekre jár és javasolta, hogy ne beszéljenek többé betegségről. – Így könnyebb lesz, meglátják! – mondta.
Ezentúl másról forgott a szó. Hallomásból, majd látásból is megismerték egymás családját, mulatságos történeteket meséltek egymásnak.
Már az napokon észrevette valaki a váró ablakában a kintről bekandikáló birsalmafát.
– Ha az a birsalma beérik, megkóstoljuk! –
Nevettek. Elhatározták, hogy pikniket tart majd a csapat. Tudták ugyan, hogy mindez nem lehetséges, de minden nap megemlítette valaki.
Az öt-hat órás várakozási időt néha nem is érzékelték. Ha új beteg jött beavatták, vigasztalták. Egyedül egy osztályon fekvő beteget nem sikerült megszelídíteni. A nő állandóan fortyogott valamiért. Figyelte, hogy kit, mikor hívnak be előbb, azt leste, hogy kibe köthet bele, de a többség erősebb volt. Inkább előreengedték, mert érezték, hogy elrontja a baráti hangulatot. Azután, ha megkapta a sugárkezelést, rohant cigarettázni.
Most, hogy belépett az ajtón, csodálkozva látta, hogy ez a nő közeledik felé. Ahogy melléért, megállította őt:
– Nem romlott el a gépünk, most a betegszállító autó robbant le! – oszlatta el félelmét, majd mosolyféle jelent meg az arcán – Holnap hazamehetek! –
Kezében egy éretlen, még zöld birsalmát szorongatott.
Legutóbbi módosítás: 2012.10.31. @ 17:22 :: Péter Erika
