Egyszer bűbáj,
másszor műbáj.
Égi lámpagyújtogató.
Felkorbácsol mély álmomból,
lángra lobbant, s elringat,
mint napfénytől
kicsorbult tükrét a tó.
Haragja csábos,
mosolygó angyalarc.
Öröme dühödt,
mint száz ördögé.
Pokolból mennybe visz,
hogy pokolra szálljon
újra velem.
Keresztre feszülünk,
akár az Isten.
A vágy repít csak,
a test tehetetlen.
Szépsége vakít, láncra ver.
Ha mennék,visszatart,
ha maradnék, úgy dob el,
hogy szeme se rebben.
Legutóbbi módosítás: 2012.10.06. @ 21:31 :: Seres László