Reggeli zuhany után sápadtan ülök a tükör előtt. Ránézek a festékes palettára, eszembe jutnak az ősz csodás színei. Nem, azokból mégsem kellene, túl feltűnő lenne… A szokott mozdulattal nyúlok a már rég bevált árnyalatokhoz, mindenből egy kicsit. Hiszen a mai napom sem lesz más, mint a többi, talán kicsit fárasztóbb.
Estére úgy érzem, jól gondoltam.
Lassan gurul be az autó a parkolóba, haza. Kis pihenés, könnyű vacsora után valami levezető sétára gondolok. Általában nem szeretek egyedül kóborolni, de most valahogy mégis valami szokatlan magányra vágyom. Kinézek az ablakon, esti fények, lassan ereszkedő pára, elmegy az egésztől a kedvem. Mi lenne, ha végiggondolnám csendben itt a fotelban a városokat ahol már jártam, az őszi hangulat szinte minden hazai és európai városban egyforma lehet ilyenkor.
Sétára indulok hát — gondolatban.
Az este sötét köpenyét vállamra teríti, nincs bennem félelem, csak kíváncsiság. Az utca csillogó lámpasora megvilágítja a fémesen fénylő járdát, ragyog, mint a tükör. Lassan lépegetek, sehol egy lélek, furcsa, szinte kihalt a város. Mellettem kirakatok sora. Mutat minden szépet, akár az élet. A szép dolgok üveg alatt… Soha el nem éred. Befelé mosolygok, talán már nem is akarom. Tán’ szeretném, de nem minden áron. Már nem. Értékek, ott bent, hol is pontosan?
Egy helyen megállok, szépen berendezett szoba, minden ott van, ami nekem tetszik, a bútorok, a lámpák, de üres, nincs benne senki. Hogyan is lenne, hiszen kirakat… Eljátszom a gondolattal, ha belépnék, leülnék ott, abba a fotelba. Furcsa hűvös szél fut el mellettem, hideg, akár a kirakat üvege. Söpri a nedves utcát, aztán eltűnik, mint az iménti érzés.
Messze nézek, tekintetem ködös homályba vész, a pára lassan belopakodik majd a városba is, hiszen október van az ősz közepe.
*
Hirtelen felnézek, s a kirakatból egy öreg anyóka tekint rám, karjában csodaszép virágcsokor, őszirózsák, az elmúlás virágai. Távolabb lépek, nem akarom még látni, az alak is távolodik, majd oldalra, s ő is velem mozdul. Hirtelen megértem.
De ez még nem lehet, nyirkos kézzel letörlöm a reggeli sminket, valami maszat elkenődik, s ott állok a magam valós voltában, eltűnt a kirakat. Csak az őszi köd lesz egyre sűrűbb…
