vég nélküli ragozások anyja,
megtanultam száz és száz nevet,
szemek, arcok lassan egybefolytak,
egy jövőt rajzolt a képzelet.
pedig nem így kezdtem hajdanában,
gyémántszemek kerültek elém,
csiszolódtak egyre fényesebbre,
s fényükből rám is hullt egy kevés;
megéreztem, kinek mi a gondja
s mondtam, mit magam se hittem el,
erőt adtam én, kinek sosem volt,
s ettől lettem magam is erős.
teltek évek, beszürkült az égbolt,
jött egy új s rá másabb nemzedék,
nem figyeltek már a jóra, szépre,
igazra se, törlődött a múlt;
“nem érdekel! hülyeség az egész!
diploma kell, görbüljön a jegy!”
felesleges mind mi tartást adott;
írók, költők, kihez szóltatok?
