Szerda volt, április, hol hideg, hol meg olyan meleg, amikor már elég az egy-szál ing. Most egy könnyű ingkabátot vett fel, mégsem akart pólóban lenni. Méltatlan lett volna egy — lehet, az életét eldöntő — eseményen slamposan megjelenni. Az öreg jószágot a kórházzal szembeni ABC parkolójában hagyta és feleségével együtt igyekezett a főépület harmadik emeletére. Az osztályon az ügyeletes nővértől megtudták, hogy a főorvos valamikor fél óra múlva jön vissza egy megbeszélésről. Várni kell, ami talán a legrosszabb állapot az életben.
Péter betöltötte az ötvenhét évet. Nem félt attól sem, ha negatív lesz a végeredmény (az orvosi bikfanyelv szerint ez azt jelentette, hogy POZITÍV — furcsa jelentés-ellentét). Mindig két végén égette a gyertyát, megélt már annyit, mint két másik ember. Nem félt a haláltól. Nem hitt a túlvilágban, ateistaként tudta, hogy a halállal vége mindennek, de ezt természetesnek fogta fel.
A főorvos végül is negyven perces késéssel érkezett az adjunktusával együtt. Intett nekik, hogy menjenek a szobájába. Belépve hellyel kínálta őket, aztán felvette a „főorvos” arcát és egy papírlapot a kezében tartva — a szövettani vizsgálat eredményét — halkan, lassan — minden részvétet nélkülözve ennyit mondott:
— Péter. A biopsza során kimetszett szövetek vizsgálatának eredménye alátámasztotta a torok-tükrözésnél vélt feltételezésünket. Sajnos gégekarcinómát diagnosztizáltak, tehát gégerákot. Egyértelmű, hogy az erőteljes dohányzása révén fellépő karcinogén hatás miatt a gége szövetei elfajultak. A laborvizsgálat és az MR vizsgálat egyelőre nem mutat semmiféle áttétet és ez nagyjából ki is zárható, de a larynxon belüli elhelyezkedése miatt nem javaslom a gyógyszeres kezelést, az eredmény nagyon kétséges, helyette sajnos a drasztikus megoldást találjuk megfelelőnek. Ez azt jelenti, hogy a gégét kimetsszük, és egy lélegző csonk beültetésével szabad utat biztosítunk a levegőnek. Tudnia kell, hogy ez a glottis eltávolítását is jelenti, tehát beszélni majd csak a gége mikrofonon keresztül tud, amit meg kell majd tanulnia.
Ránézett a férfira. Látta az arcán a döbbenetet, de már ehhez hozzászokott. Ez esetben különösebben nem sajnálkozott — amúgy is megszokta már a halál állandó jelenlétét — itt a drasztikus megoldás egyúttal kilencvenkilenc százalékos biztonsággal a gyógyulást is jelenti, tehát van megoldás. Épp ezért lepődött meg — sőt még haragot is érzett — amikor a férfi válaszolt:
— Köszönöm, főorvos úr a tájékoztatást, de nem egyezem bele a műtétbe, akkor már inkább a Kőrösi út (a város temetőhelye). Ha nem lehetek egész ember, akkor nem leszek semmilyen sem.
— Rendben! Tőlem mindenki úgy hal meg, ahogy akar. Figyelmeztetem, lehet, hogy már csak három hónapja van hátra, de legjobb esetben sem fog fél évnél tovább élni kezelés nélkül. Az egyéb megoldásokról, amik szinte biztos, hogy nem segítenek teljes mértékben, csak meghosszabbítják némileg a szenvedését, az adjunktus úr fogja tájékoztatni. Értelmetlen emberekre nincs időm.
Ezzel kiviharzott a szobából. Az adjunktus öklére támaszkodva ült az asztal végén és elgondolkodva nézte Pétert. Látszott, hogy megfontolja mit is mondjon:
— A kemoterápia ez esetben valóban nem ér semmit sem, itt lokális megoldás szükséges. A legjobb valóban a gége kimetszése lenne, de hát nem kötelező. Ellenben én, a főorvos úrral ellentétben, egyre eredményesebbnek tartom a sugárkezelést. Ez abból áll, hogy a rákos sejteket kiszámított sugárdózissal ölik, kímélve a környező sejteket, amit persze teljes mértékben nem tudnak kikerülni. Ezért valószínűleg a hangszálai is sérülni fognak, de egy rekedtség még tetszik is a nőknek. Igaz?
Nevetett. A férfi is valahogy megkönnyebbült és vele nevetett. A felesége tettetett mérgesen rászólt:
— Na, eddig is tetszett a nőknek a hangod, mi lesz ezután akkor?
*
Háziorvosi utazási utalvány Debrecenbe, amit majd havonta kell megújítani, beutaló az első vizsgálatra és egy keddi napon az egyeztetett időpontban irány Debrecen.
Talán ha kétszer járt eddig a tőle százharminc kilométerre fekvő városban, így még élvezte is az állomástól a Nagyerdőbe vezető hangulatos villamosozást. Szép volt Debrecen ezen az úton és még szebb a Nagyerdő. A klinika sugárbiológia része valahol a terület végén van, majd egy kilométerre. Egy órát várt, mire szólították. Az orvos nevét nem értette, de azt megjegyezte, hogy egy valódi professzorral ül szemben. Mint később megtudta ő maga volt az egyetem tanszékvezető professzora. A szokásos felvételi ceremóniák után ismét várnia kellett. Újabb egy óra és derékig vetkőzve egy vizsgálóban feküdt az MR-hez hasonlító de nem „alagútra” kiképzett rendszerű gépezet alatt. Feltérképezték a rákos sejtek elhelyezkedését. Újabb egy óra és nyomtatott „térkép” alapján rajzoltak az arcára valamiket, aztán a papírokat a kezébe nyomták és elirányították a besugárzás épületéhez.
Nem ment messzire. A kijárati ajtó üvegének tükrében meglátta az arcát. Vastag lila vonalak hálózták be a nyakát és az arca alsó részét. Ijesztő és nevetséges volt.
Vissza a vizsgálóhoz reklamálni. Ő emberekkel foglalkozik a nyugdíja mellett, mint bankképviselő, így mégsem jelenhet meg. Némi szóváltás után közölték, hogy most már várjon, amíg nem végeznek mindenkivel és kap egy gipsz-maszkot a „vonalzást” pedig leradírozzák majd. Valamikor délután háromkor került újra sorra, tehát már kezelést nem kaphatott.
*
Elkezdődött a három hosszú hónap. Minden munkanapon reggel a fél nyolc körüli IC-vel Debrecen aztán valamikor délután fél három körül ért haza. Utána jött a munkája.
Első alkalommal a kezelő várakozójába megilletődötten lépett be. Kezében egy újsággal — ha unatkozna —, de nem olvasott, inkább az embereket figyelte. Egy hét múlva már mindenkit ismert — ugyanazok várakoztak mindig az adott idő-intervallumban, tehát nem volt nehéz megismerni őket. Leginkább egy erdélyi házaspárt kedvelt meg, ahol a férfi kapott sugárkezelést. Mindig szomorú volt. A felesége egy alkalommal — míg a férje a gép alatt feküdt — elmondta, hogy más bajok is vannak, szív, csontritkulás, gyomor, szóval ezért a szomorúság.
Végre belépett ő is a kezelőbe. Egy szigorú tekintetű — de egyébként csinos — középkorú nő fogadta:
— Dobja a székre a kabátját és pólóját, feküdjön fel a kezelő asztalra. A maszkot én helyezem az arcára, mert itt milliméterre van kiszámolva minden. A kezelés alatt én az üvegfal mögött leszek. Ön úgy maradjon, ahogy beállítom a fejét és ne mozduljon. Maga a sugárzás mindössze egy-egy perc mindkét oldalról, tehát kibírja. Nem fog semmit sem érezni.
Így is történt. Az egész öt perc alatt véget ért és indult haza.
*
A napok gyorsan peregtek. Egy hét után vett egy helyi villamos bérletet, mert nem kevés pénz, amibe az utazás került. A TB nem fizette az IC felárat, se a helyi közlekedést. Mivel könnyen barátkozott és közlékeny volt, hamar tudta már minden pénztárosnő az 1975-ben Közép-Európa legmodernebb államosaként átadott állomáson, hogy miért utazik minden nap. Úgy bélyegezték a nyugdíjas (és felesége nyugdíjas) utazási utalványát, hogy egyszer-kétszer felül lehessen még bélyegezni. A kalauzokkal már tegeződött. Néhány utast is megismert a vonaton, akik szintén minden nap utaztak. Debrecenben már a váróban úgy köszönt be, hogy:
— Szép napot halálra ítéltek!
Vele nevetett mindenki. Központi figurává vált. Talán mert „iker” volt?
Egy pillanatig nem járt azon az agya, hogy mi lesz, ha a sugárkezelés sikertelennek bizonyul. Nem érdekelte. Nem foglalkozott a halállal. Most még dolga van a világban és azt tenni kell. Ha túl fáradtnak érezte magát, és nem volt kedve viccet mesélni, vagy a többieket ugratni akkor elővette a szatyorból a József Attila vagy a Radnóti kötetet, és elmerült a szép szavak birodalmában. Megnyugtatta mindig, ha őket olvasta.
Egyetlen egyszer borult ki. Egy pénteki esős napon történt, hogy épp készült elsütni a szokásos köszönését, amikor belépve a váróba meglátta az erdélyi férfi feleségét FEKETÉBEN, kisírt szemekkel.
Hozzálépett:
— Mi történt Miklóssal?
— Tegnap este a szíve elvitte. Innen kell igazolást vinnem, hogy az államunk valamit térítsen a kezelés költségeiből. Sokba fog kerülni a temetés.
Magához ölelte a törékeny asszonyt:
— Nyugodj meg Terus! Ő már a mennyországban van. Jó ember volt, Isten lehet csak a szenvedéstől akarta megszabadítani. Ha látná, hogy itt zokogsz, tudom, haragudna rád. Szerettem őt. Itt a névjegyem, ha felénk jársz, telefonálj rám és mindenben segítek, amiben tudok.
Megcsókolta a nőt és megsimogatta az arcát. Hálás szemek néztek rá:
— Péter, legyen szerencséd és gyógyulj meg! Jó ember vagy.
Kiment az épület elé — rágyújtani — mert mondani se kell, hogy természetesen a cigarettáról nem szokott le csak negyedére csökkentette a darabszámot. Szembe tudta volna magát köpni az ájtatos szavai miatt, mivel világéletében ateista volt és Istent csak bajkeverőnek és igazságtalannak tartotta, de tudta, most Terusnak ezekre a szavakra volt szüksége.
*
A hatvan sugárzásból ötvenhetet bírt el. A nyakán már élő hús látszott és nagyon fájt. Közölte, hogy az utolsó három bizony már kimarad.
Három nap múlva kapott időpontot a zárójelentés átvételére. Most nem kellett várakoznia, percekkel érkezése után szólították. Ismét a professzorral ült szemben. Az majd kétméteres, fehér köpenyes férfi a papírokat olvasgatta aztán megkérte:
— Üljön be a vizsgáló székbe, nyissa ki nagyra a száját! Megnézem a torkát.
Egy tükrös valamit nyomott a torkába, igazgatta, hogy lássa belülről. Úgy látszik meg volt elégedve a látottakkal, mert mosolyogva szólalt meg:
— Szerintem tökéletesen rendben, de majd persze egy újabb biopsa után a szövettani vizsgálat fogja kimondani a végső eredményt. Mindenesetre bizakodhat és teljes joggal. Üljünk le még kicsit. Valamit el szeretnék mondani önnek. Figyeltem sokszor, amikor kezelésen volt. Amikor megérkezett általában már néhány perc múlva az addig „siralomház” váró dőlt a kacagástól. A nővéreknél maga volt a téma, amit alig tudtam megérteni, mert egy vén fickó már, de tényleg népszerű lett hamar. Még Erzsi doktornő is magáról áradozott, pedig ő egy kőszikla. Tudja az a kövér, vörös nő a kezelőben. Ha meg nem hallatszott nevetés az emberek között, láttam, hogy verseket olvas. Radnóti az én kedvencem is. Szóval magából sütött az élni akarás. Tudja, nekem még gondolni sem volna szabad rá, de ki is mondom, mert valahol igaz a keleti bölcsesség. „Mindenki önmaga orvosa”. Ha élni akarunk, akkor valami beindul bennünk, és le tudjuk győzni a halált. Ha meg akarunk halni, akkor eljön a halál értünk. Lehet, mi sokat segítettünk önnek, de higgye el, hogy a gyógyulásához kellett az ön élniakarása is. Gratulálok. Nem lenne szabad kimondanom szövettani eredmény nélkül, de kimondom: ön GYŐZÖTT, legyőzte a halálos betegséget.
*
Furcsa volt a visszaút haza. Először is a villamoson épp megjelenő ellenőrnő kapott egy óriási puszit. Elhűlve nézte, de a rávigyorgó férfi látványától ő is mosolyra derült.
Következett egy valaki az állomáson. Fiatal lány volt. Szőke hajzuhatag, karcsú derék, villogó fekete szemek, végtelenül formás cicik és popsi. Odalépett hozzá:
— Csillagom. A klinikán most közölték velem egy félórája, hogy gyógyult vagyok a rákból. Adhatok egy puszit neked?
A lány ránevetett, meglepetésére felpipiskedett és egy csókot adott. Még a vonaton is a száját nyalogatta.
Így ment ez hazáig. Vele ünnepelt a kalauz, a szokott útitársakból néhány. Még a büfé kocsit is felkeresték, bár soha nem volt híve az alkoholnak. Most ez is belefért.
*
A lépcsőháza előtt még elszívott egy cigarettát — a lakásban nem volt dohányzás. Eszébe jutott valami. A nylon szatyorba belekotort, elővette és a kuka tetejét felnyitva belevágta az emlékbe kapott gipsz arcot, a
MASZKOT.
Legutóbbi módosítás: 2012.10.27. @ 13:18 :: Tiszai P Imre