Péter úgy döntött, hogy a metrót választja. Jobb’ szeretett trolival utazni a két pályaudvar között, de most fáradt volt. Mire a nyugati végekről a „gyors” bedöcögött a Délibe, bizony még ülni is fárasztó lett, nemhogy elinduljon a Moszkva térig (neki mindig az fog maradni hiába keresztelték vissza), villamost, autóbuszt keresni. Szívesebben járt a föld fölött, látni Pest-Budát. Mindig lenyűgözte a város. Nagyságával, az emberek sokaságával, épületeivel. Valaha, évtizedekkel ezelőtt három napot csak azzal töltött el, hogy gyalogolt egyik nevezetes helyről a másikra, és csodálta, amit látott. Ma már elég lesz a metróhoz lemenni.
A szerelvény csikorogva fékezett, és röpke várakozás után már száguldott is tovább. Moszkva tér — Batthyány tér — Kossuth tér — Keleti.
A mozgólépcsőn maga mellé dobta az utazótáskát, már fáradt a keze is.
Az üzletekkel, éttermekkel, kicsi és nagyobb boltocskákkal körülvett gyalogos-térre kiérve megállt egy fornettis előtt. Kabátja zsebébe nyúlva a marok aprót kapta elő és megszámolta. Kilencszázhatvanöt forintot kóstált. Hát ez nem sok. Meglátott egy pékáru üzletet szemben, és inkább odapártolt. Öt sóskifli elég lesz, van hozzá egy fél flakon vize a táskában, hazáig kibírja — az még két óra.
Némi pénzének maradni kell, hogy majd a vonaton „őt” meghívja legalább egy kávéra. Már nem is sokára meg fog történni az első találkozás. Meglehet az utolsó is egyben. Net-szerelem. Van olyan egyáltalán?
Leült egy padra. Így november elején már hideg volt, de soha nem érdekelte a hőség vagy a fagy. Elviselte, mint ahogy mindent elviselt, amin nem tudott változtatni.
Lassan tördelte a kiflit, és minden falathoz ivott egy korty vizet. Bámulta a várócsarnok homlokzatát.
Mindig megdöbbent monumentalitásán, a szigorúan megszabott vonalakon. Egy raj galamb csapott el mellette a betonra. Szinte a lábai alatt mászkáltak, várva a lehulló darabkákat. Elgondolkodva morzsolt szét egy fél kiflit és egyre közelebb dobálva a morzsákat csalta a madarakat a lábához közel. Némelyik rá is ugrott. Nem féltek, már urbanizálódtak.
Eszébe jutott egy régi emlék.
Velence, Szent Márk tér. A tér közepén állva figyelte a nyüzsgést. Nézte az embereket, találgatta ki milyen nemzetiségű. Nem csak az arcvonásukról olvashatott, de a viselkedésük is árulkodott róluk. Angol kimértség, francia könnyedség, német fegyelmezettség és persze a kelet-európai szegénység. Egy szál póló, valami agyonhasznált sportnadrág, foszladozó szandál, egy reklámsapka a tűző nap ellen. Az öltözete miatt nem engedték be a Székesegyházba, de nem gurult be ezért csak rávigyorgott az elé álló paptanoncnak és annyit mondott:
— Húzzon a „főnököd” a szaporító szervére!
Egy debella asszonyság megrökönyödve nézett rá — mindenütt van magyar, aranyigazság —, és törpe volumenű férje feje fölött rákiabált:
— Disznó! Istenkámorló — így mondta bizony —, szégyentelen koldus!
Rávigyorgott a válaszában:
— Téged is ráhúzhat, ez a törpe úgyse teszi meg!
Azzal elsétált onnan. Még hallotta, hogy a nő a férjét szidja, amiért nem pofozta fel őt. Még a gondolatra is elröhögte magát. Elképzelte, ahogy egy sámlin állva hadonászik előtte a félbemaradt óriás.
Leült a tér közepén és nylon szatyrából előszedve a reggel a szállodából kommunizált reggeli „pótlást”, enni kezdett. Nos, itt volt aztán a szemtelenség. A galambok a kezében lévő ételt is kilopták. Vállára szálltak, minden oldalról támadtak. Jobbnak látta osztozni velük. Jutalmul két emlékpöttyöt kapott a pólójára — már amit látott — lehet, hátul is maradt valami emlék tőlük. Nem számított, azt nem látja.
A hideg ellenére is mosolygott a régi képeken. Ránézett a homlokzat nagy-órájára. Hat óra huszonhét perc. Negyvenhárom perc múlva indul az Ister. Akivel találkozni fog, az valahová Romániába utazik egy csoporttal, és lesz Csabáig több órájuk megismerkedni. Mármint személyesen, élőben ismerkedni, mivel már hónapok óta beszélgettek az internet adta lehetőségek révén.
Még van idő. Sétált egyet a csarnokban. Szeretett nézelődni. A hatalmas üvegtetőn keresztül a holdat is látta, bár a belső világítás vakította. A Lotz csarnokba sétált. Sok utas nem is tudja, mit lát itt. Ő csodálta. Lotz Károly és Than Mór freskói megismételhetetlen remekek, Stróbl Alajos szobrai szintén, de sok-sok egyéb is lekötötte a figyelmét. Nem értett különösebben az ipari technikához, de fel tudta mérni, hogy milyen hihetetlen munka és érték fekszik egy ekkora létesítményben.
Leült egy padra. Ivott pár kortyot és elvigyorodott, mert a gyomra megkordult: — na, ez jó lesz egy randevún — nevette el magát. Sebaj, majd köhögni fog és az elnyomja a belső hangot — hacsak nem csók közben történik. Még ezt is megbeszélték, hogy a vonaton majd elbújnak valahova, és bizony „megismerkednek” egymással. Ilyen randevúja még soha nem volt. Most lesz.
Elindult, de egy hirtelen ötlettől vezérelve megkerülte az épületet, és a jobb oldali — Dunántúli vágányok — felőli pénztáraknál lépett be. Megbotlott. Lenézett és látta, hogy a saját cipőfűzőjére lépett. Leguggolt és újra kötötte. Az edzőcipő oldalán egy friss szakadás vigyorgott rá. — Na, ez is most kellett, hogy nézek ki? — Ezzel egy üvegajtóhoz lépet, és mint egy talpig-tükörben nézte végig magát. Széltől kócos, őszes haj, gyűrött vastag-vászon kabát, alatta nyakas pulóver, daróc nadrág (csak így hívta a farmert) és a már „bemutatott” cipő. Borzasztó volt látni is.
Megállt. A zsebébe nyúlva megcsörgette a maradék aprót és végiggondolta, hogy a vonaton mibe is kerülhet két kávé? Elég ez arra? Van esély, hogy égni fog, mert még két kávét sem tud kifizetni. Ideges lett. Tudta, hogy a partnere „jól van elengedve”, vélhetően nem a turkálóban vesz magának valamit, ha a régi már szétfeslik rajta. Mellette nevetségessé fog válni. A net adta rejtek szétesik, és a pőre valóság szétfoszlatja, amit eddig ráálmodott a másik. Szabad így csalódást okozni? Szabad önmaga paródiájaként bemutatkozni?
Belesajdult a szíve. Vágyott érinteni a másikat, magához ölelni, rámosolyogni, megcsókolni, érezni a szíve dobbanását a mellén, átfonni a derekát és picit megismerni a testét is.
Így fog ez történni? Vagy csak egy semmitmondó kínos beszélgetésnek néz elébe?
Ránézett a pénztárak csarnoka végén lévő elektronikus tájékoztatóra. Az Ister után húsz perccel egy vicinális is indul haza, igaz jó másfél órával később ér oda — de jó az egy csavargónak —, addig is legalább melegen lesz. Szokni kell a hideget majd, mint ahogy az éhséget is — mert újra mordult a gyomra.
Kilépett az utcára és elindult a Kínai étterem felé. Ott padok vannak az utcán, és ott vár majd. Lehet cigarettázni legalább — volt még pár szál.
Egy hajléktalan ült már ott. Mellette koszos motyói több nylon szatyorban, évek alatt lerakodott koszréteg borította az arcát és a kezeit — vagyis, amik látszottak belőle a megnevezhetetlen göncei között. Egy félig-teli műanyag flaskát szorongatott a kezében, tablettás bort ivott.
Rávigyorgott az emberi maradványra, odahajolt és kikapta a kezéből a flaskát és öntötte magába a megnevezhetetlen ízű valamit. Nem ivott már alkoholt, talán évek óta, nem is szerette soha, de most kellett.
A hajléktalan belekapaszkodott a kabátjába és fröcsögve kiabált:
— Add ide te gané mocsok! Rohadt szemét tolvaj!
Ránézett. Lehetett valami a tekintetében, mert a kis mocskos ember ijedten hőkölt hátra, és befogta a száját. Eléhajította a maradékot és búcsúzott:
— Kuss!
Pár lépés volt a sarok. Mintha valahol máshol járna, úgy lépegetett oda. Nem érezte a világot. Szatyrát ledobta, két kézzel a falnak támaszkodott előredőlve és vastag sugárban hányta ki a löttyöt, itt-ott kiflidarabokkal vegyítve.
A hangosbemondó az Ister indulását jelezte.
Hét óra tíz perc — délutáni idő szerint.
Legutóbbi módosítás: 2012.10.21. @ 16:33 :: Tiszai P Imre