Ed — csak így hívták valaha, néha még neki sem ugrott be a rendes neve — lassan vánszorgott az utcán. Tegnap a szokott „búvóhelyén”, egy park mélyén lévő már nem üzemelő trafóházban három fiatal suhanc lepte meg és szétrugdalták kicsiny motyóját, de a rúgásokból jutott neki is. Egy bakancs talpnyoma éktelenkedett a combján és érezte, hogy belül bizony szakadtak az izomrostok.
Izomrostok? Elmosolyodott. Pipaszár lába volt, épp úgy, mint karjai. Alig negyvenöt kilósan lassan már nem is emlékezett a valahai nyolcvan kilós versenysúlyára. Néha még felrémlett a himnusz dallama, és látta magát amint a dobogó legfelső fokán áll, aranymedállal a nyakában, és tízezrek ünnepelik. Fogott vele kezet államfő, nemzetközi sportvezetők garmadája és sok-sok híresség. Bizony valaha ő is hírességnek számított. Céltudatosan élt. A sport mellett diplomát is szerzett. Négy nyelvet beszélt, köztük a hindit, amit a hindu vallás iránti érdeklődése hozott előtérbe. Többször járt Indiában. Nem mint pénzes turista, legtöbbször, akár a hippik élt ott egy-két hónapot. Páriaként. Leült egy padra és próbált visszaemlékezni. Mióta egy alkalommal az éhségtől megszédülve elesett, alaposan beverte a fejét a járdaszegélybe, az nem is volt ez egyszerű dolog. Indiában — mint idegent — úgy kezelték, mint a legalsó kasztosakat, a páriákat. Nehéz volt megszoknia, hogy a felső kasztok képviselőitől tisztes távolban kell megállnia, kezet nem fogtak vele — nehogy tisztátalanok legyenek tőle. Egy alkalommal — mert az utcán nekiment egy jól öltözött brahminnak — a közelben lévő rendőr agyba-főbe verte. Pária volt ott, mint idegen. Az élete szépen futott a sport befejezése után is. Vállalkozásba fogott és a törvény adta lehetőségeken belül ügyeskedett, lépegetett előre. Vagyonra ugyan nem tett szert, de már akadt „fölös” pénze. Szerette volna befektetni. Egy tanácsadóhoz fordult. Egy-két hét leforgása alatt jó pár lehetőséget átgondolt, de valahogy egyiket sem találta vonzónak. Aztán eljött a nagy nap. Egy jól-szituált férfi kereste fel. A legújabb BMW-n érkezett, elegáns öltöny, sugárzó magabiztosság, felkészültség az üzleti életben és lehengerlő modor. Fél óra alatt tökéletesen bemutatta, hogy a törvényeket betartva évente megduplázhatja a tőkéjét és semmit nem kell érte tennie, csak a tőkét adni. Átgondolta. Ügyvéd barátjától is tanácsot kért, aki alaposan átvizsgálta a szerződés tervezetet és nem talált semmi kifogásolni valót, sőt megjegyezte, hogy ez biztonságos üzlet. Rábólintott ő is ezek után. Egy hétfői napon ő is beszállt a BMW-be és a belvárosi híres ügyvédi irodába hajtottak aláírni a szerződést. Mivel már szinte kívülről tudta a pár oldalban leírtakat, nem vesződött az olvasgatással, csak sorban írta alá az oldalakat. Egy példányt egy dossziéba pakolva a hóna alá vágott, otthon pedig az íróasztala fiókjába. El éppen nem felejtkezett róla, de nem is foglalkozott vele — mindaddig, amíg olyan dolgok nem történtek, amiket eleinte nem értett. A házában megjelent egy ingatlan ügynök és közölte, hogy felméri az ingatlant hitelfelvételi biztosítékként. Közölte vele, hogy nincs szándékában hitelt felvenni. Az ügynök mosolygott rajta és tájékoztatta, hogy ő biztosan nem, hanem az ingatlan tulajdonosa az ügyfele. Nem értett semmit. A neki mondott nevet nem ismerte, bár valahonnan ismerősnek tűnt. Ott motoszkált a fejében egész nap, mígnem este hirtelen beugrott, hogy a BMW-s illetőt hívták így. Valami azt súgta, hogy vegye elő a hónapokkal előbb fiókba dobott szerződést. Olvasni kezdte. A negyedik oldalon érte a meglepetés. Az az oldal nem azt tartalmazta, amit előtte ő ismert. Feketén-fehéren az aláírásával elismerve ott szerepelt, hogy az ingatlant eladta, a vételárat átvette. Ha ez így érvényes, akkor nincstelen lett egy pillanat alatt. Azonnal telefonált az ügyvéd barátjának, aki kocsiba vágta magát és fél óra múlva már a szerződést tanulmányozta. Szomorúan nézett rá:
— Ezt hogy írhattad alá? Teljesen szabályos és érvényes. Támadhatatlan. Nem hittem volna, hogy ez az országos hírű ügyvéd a nevét adja ilyesmihez, de hát a pénz nagy úr. Nincs esélyed megtámadni a szerződést. Nézte a barátját, nem akarta elhinni, csak nézte és várta, hátha mond valami olyat, hogy ez nem igaz. Aztán elkezdett imbolyogni a világ körötte és sötétség lett. Idegösszeroppanás. Egy évig kezelték. A tudata, valahol olyan mértékben sérült, hogy képtelen lett alapvető dolgokat megérteni. Beszélni is újra tanult. Az idegen nyelveket — a hindi kivételével, ami rendkívül furcsa volt az orvosoknak is — elfelejtette. Egy darabig a szociális hálózat segítette, aztán szépen kihullott onnan is. Természetesen a barátai meg sem ismerték. Egy darabig az ügyvéd barátja próbálta segíteni, aztán egy téli estén, amikor csöngetett nála, annyit szólt ki az ajtó mögül — ki sem nyitva azt:
— Ne haragudj. Nem jöhetsz be és ne keress többet. Sajnálom. Az utca ma már a világa. A kuka fedelét felemelve vizslatta, hogy mit találhat benne. A jobb lelkek az ételmaradékokat — kenyeret, kissé már gyanús felvágottakat, vagy éppen a vasárnapi rántott hús maradékokat — nejlonzacskóba tették. Soha nem volt baja tőlük, talán egy-két hasmenést leszámolva. Egy fiatal nő óvodás kislányával lépett ki egy ház kapuján. A kislány vidáman táncolt édesanyja kezét fogva. Csacsogott. Elmosolyodott ő is, látva a szép párt. A kislány ránézett:
— Anya! Mit csinál a bácsi? Kell neki a szemetünk? Az anyja fejét lehajtva — talán szégyellve a szavait — csak ennyit mondott:
— Ne figyelj oda kislányom, szegény pária ő. Gyere, siessünk, mert elkésünk.
Legutóbbi módosítás: 2012.10.11. @ 10:23 :: Tiszai P Imre