Évszázadok óta folyik a magyar nép kulturális örökségének meghamisítása. Ebben sokféle történelmi hatás érvényesülhet, sokan észre sem veszik, nemtörődöm módon homokba dugják a fejüket. De még a népdalkincsbe — ami annyira archaikus és romlatlan — is beépült idegen hatás. Tanulságként teljesen véletlenszerűen kiválasztottunk egy óvodás dalt, értő szemmel elemeztük. Megdöbbentő a felfedezés: még ezt is idegen /a kora okán talán Habsburg/ szirénhang uralja. Idegen cinizmus fedezhető fel benne, ami megmételyezheti a romlatlan magyar kisgyermekek ártatlan lelkét.
Cicikom, cickom
Cicickom, cickom vagyon-e szép lányod?
Vagyon, vagyon, de mi haszna vagyon?
Add nekem azt, elkapom azt,
szita-szita péntek, szerelem csütörtök,
dobszerda.
A legények regimentje igen cifra,
benne forog Sándor Panka, igen nyalka.
Ice-ruca Marika, de ékes a dereka, galambocska.
Ha ékes is illeti, barna legény szereti,
galambocska.
Már az első szó is idegen, multinacionális, magyar lélektől, gondolkodástól eltérő. Cickom. Talán idetelepítendő macskatávközlést említ, erőltetett két nyelvbéli mozaikszó, magyar beütéssel. Rögtön utána brutálisan, egyértelműen a lényeg. Ugyan mi az, amivel a szegény magyar ember rendelkezhet, amit üveggyöngyökért el lehet tőle csalni: vagyon-e szép lányod? /A nem szépet nyilván tartsa meg magának./
És tessék, a dal második sora már igazolja is a feltevést, az eredetileg romlatlan magyar parasztembert már meg is szédítette az idegen szirénhang! Már nem tartja vagyonnak a saját lányát, már profitot remélne belőle, szinte felkínálja: de mi haszna vagyon? És már jön is az utasítás: add nekem azt! Még azt sem kapja meg szegény kisajátítandó leány, hogy a nevén nevezzék: Mari, Zsuzsa, Kati. Hanem: azt! És persze elkapná! Arról szó sincs a szövegben, hogy hol kapná el, de el tudjuk képzelni!
Fizetségről, ellentételezésről egy mukk sincs, az következik, hogy robotolni kell, még pénteken is szitálni /nyilván késő éjszakáig/, szerelem is csak csütörtökön engedélyezett, de azt először szerdán ki kell dobolni.
És így tovább, egy regiment cifraság, forgással szédítés, jégnek/ice/ és kacsának/ruca/ említve szegény lányt, akinek derekát már az idegen üveggyöngyök ékesítik. Talán frigid libát gondolt eredetileg a szerző, de ezt persze eldugdossa a szövegben, csakis bennfenteseknek.
És a megdöbbentő vége: barna legény szereti! Már szereti is! És nem, nem magyar, nem fehér: barna! Hiszen az adásvétel megtörtént, már csakis barnák szerethetik, aztán meg majd nyilván feketék, sárgák is!
Istenem!
Legutóbbi módosítás: 2019.11.12. @ 14:54 :: Torjay Attila
