Dániel bekapcsolta a számítógépet és elindította a skype-ot. Rápillantott a partnerlistára, Nórika épp online. Lélegzett egy mélyet, hogy bátorságot gyűjtsön. Már rajta volt az egérrel a nevén, végül mégse kattintott.
— Csak még egyszer átgondolom… — halogatott.
Tulajdonképpen már régóta ezt tette. Már régebb eldöntötték, összeházasodnak Ancsával. Pontosabban az asszony megkérdezte, s ő beleegyezett. Ám ezt a hírt közölni is kellett lányával. Amikor annak idején végre Ildikó elé mert állni, hogy feleségül kérje, akkor is habozott egy ideig. Pedig az egyre gyakoribbá váló utalgatások előlegezték: nem kap majd kosarat. Még nehezebben tudta saját szüleivel közölni ugyanezt az elhatározást. De hát mindaz semmi ahhoz képest, amire most készül. Vajon miként reagál, ha meghallja, apjának elment az esze és vénségére újranősülésen jár az esze?
Fura egy helyzet. Ő a szülő, és mégis szorong gyermekének bejelenteni nősülési szándékát. Miközben utolsót kortyolt a kávéjából időhúzás végett, megütötte fülét a konyhai edénycsörömpölés. Néhány perccel ezelőtt még úgy állt fel az asztaltól: „Megyek és felhívom…” Ancsa tapintatosan nekiállt eltűntetni a mosatlant. Egyre otthonosabban érezte itt magát. Viszont ő most Szkülla és Kharübdisz közé került. Nem ígérte, azért hívja fel Nórikát… de ha nem teszi meg, akkor… Vajon miként reagál majd?
— Kérsz még egy kis kávét? — szólt be Ancsa.
— Nem, kösz. (Inkább egy kis szíverősítő kellene…) Illetve… Mégis. Csak egy picit, de ezúttal kevés konyakkal… — felelte. Az asszony szája alig észrevehető kaján mosolyra rándult, de kegyetlenül teljesítette a kérést. Nem sok időt nyert vele. „Még ezt megiszom… Majd…” biztatta magát, és hátradőlt a karosszékben, gondolatai pedig örömest lopták az időt. Elkalandoztak.
Tulajdonképpen miért is van akkora stressz alatt? Lányától kellene példát vennie. Ő sohasem jött hízelegni, kérni, könyörögni. A világ legtermészetesebb módján minden döntését bejelentette.
Például egyik este, még gimnazista korában felhívta telefonon, és közölte: „Ma este Marcsiéknál alszom.” Kérdésére, szülei otthon lesznek-e, azt felelte: „Természetesen, megkérdezheted.” Másnap, amikor érdeklődött, hol is aludtak öten a három szobában, szemrebbenés nélkül felelte: „Én Szilárddal.” Mármint osztálytársnője bátyjával. Levegő után kapkodó arcát látva, csodálkozva tette hozzá: „De Apu, tán csak nem gondoltad, még szűz vagyok! A tizennyolcat már betöltöttem! Jobb lett volna, ha azt hazudom, hogy Marcsival aludtam?” Három hónap múltán a szerelemnek vége szakadt… Aztán bejelentette, nem marad Debrecenben, hanem Budapestre megy egyetemre.
Özvegy fejjel sóhajtva vette tudomásul a végleg megüresedett lakást, bár Nórika onnan még szinte minden hétvégén hazajárt. Majd tudatta, sikeresen megpályázott egy oxfordi félévet… Onnan csak egyszer jött haza, Karácsonyra. „Túlélem!” — biztatta magát és számolgatta a hátralevő napokat, amíg meg nem tudta, lánya átiratkozik Oxfordba, jelentkezését elfogadták, munkát is talált, melyből eltarthatja ott magát. Mondhatott nemet? Akkoriban futott össze a temetőben Ancsával… Egy ideig áltatta magát, van ott magyar baráti köre, de lelke mélyén kongtak a vészharangok, aligha fog hazatérni. Utolsó éves volt már a lánya, amikor Arana egyre gyakrabban jelent meg a hétvégi programjai kellékeként. Először azt hitte, Aranka, csak rosszul értette a nevet. Nórika nevetve helyesbített. Kiderült nem is lány, hanem kollégája, akivel együtt dolgozik a záródolgozatán. Új-zélandi. Majd össze is költöztek. Mit mondhatott ő erre a távolból? „Hej, ha anyád élne…” — csóválta meg a fejét. — „Vigyázz magadra!” Csak utána derült ki, a fiú teljes neve Arana Heke, és maori. Neki akkor lelki szemei előtt egy tetőtől talpig kitetovált, ágyékkötős, újzélandi bennszülött képe jelent meg, és e gondolattól felállt a szőr az egyre magasodó homlokán is. Nórika jót nevetett az arcán, amikor először nézett szembe skype-on a nyakkendős fiatalemberrel.
— Mit hiányolsz? A ta mokokat? Van, csak nem az arcán. Nekem is van a vállamon. Mutassam meg? Arana készítette! — dicsekedett.
Erre mit mondjon? Visszacsinálni úgysem lehet. Tudomásul vette, mint az amszterdami útjukat is. Azt is egyszer ki kell próbálni… Rettegve várta a napot, amikor majd bejelenti, Aotearoa-Új-Zélandon kezdi pályafutását. És a pillanat, amikor e szándékát tudomására hozta, eljött… Olyan távol van… s annyira üres a ház. Ha nem volna Ancsa…
— Tulajdonképpen ő mindig csak bejelentett — morfondírozott félhangosan. — Én miért nem jelenthetném be neki: megnősülök? Nem függök tőle, vagy mi a szösz. Én vagyok az apja, s nem a gyámom! Ha bármit mond, akkor…
Hiába győzködte magát. Egy két hete lejátszódott jelenet nyomta a lelkét. Szándékán kívül fültanúja lett annak, amikor kolléganője édesapjával beszélt. Bár a férfi hangját nem hallotta, a válaszokból kivette: az öreg is megunta az özvegységet és a magányt. Erre a hírre, Judit így reagált: „Költözz össze vele, ha gondolod, hiszen Anyuka már öt éve nincs köztünk. Az élet megy tovább, neked is jogod van egy társra, s mi mind messzire repültünk. Szóljon a világ, amit akar, nem vagyunk a tizenkilencedik században! De az istenért, ne házasodjatok össze! Ne menjen el az eszed! Gyermeket már úgy sem fogtok összehozni!”
A skype csengőhangja térítette magához. Nórika tekintete valami különös boldogságot sugárzott.
Hamarosan megjelent a képernyő szélén Arana Heke kreol arca is.
— Kia ora! — üdvözölte a fiút, ezzel kimerítve teljes maori tudását. („Nem, nem alkalmas e pillanat… Majd egyszer kettesben…”)
— Úgy gondoltuk, karácsonyra hazautazunk! — előzte meg a lány Aranat a válaszadásban angolra fordítva a szót.
— …zunk? — lepődött meg a nyelvtani fordulaton.
— Meg akarom mutatni neki, milyen a havas, igazi karácsony, ahol a rénszarvasok tudnák húzni a szánkót. Képzeld el apu, itt rénszarvast húzó szánkókkal meg kéményen bebújó télapókkal díszítenek ki mindent, de az északi szigeten csak a Tongariro és a Ruapehu tetején esik a hó, és kémény sincs a házakon…
Dánielben megcsendült egy vészcsengő.
— Te most mit hallgatsz el? — kérdett rá, mint mindig, amikor e hamis tekintettel mondott száz százalékig ellenőrizhető igazat. A két fiatal önkéntelenül egymásra pillantott, s ez azonnal igazolta a sumákolást.
— Tulajdonképpen meg akartunk lepni benneteket, és be akartunk állítani két-három nappal karácsony előtt, de féltünk, valami programot találtok ki, s zárt ajtót találunk…
— Bennete –ket? — nyomta meg az utolsó szótagot.
— Ó apu, ne add a hülyét! Tudom, Ancsa ott van a konyhában. Tulajdonképpen miért nem házasodtok össze? Karácsony és Újév közt jó alakalom nyílik majd rá. Most hazautazom, ki tudja mikor lesz még erre alkalmam. Én akarok a koszorúslányod lenni!
Dániel szívéről lezuhanó kő hatalmas robajjal, akarom mondani: sóhajjal ért földet. Nórika sűrű vihorászás közben ugratta apját:
— Hej, ti férfiak! Tán tőlem akartál erre engedélyt kérni, és nem merted? Anyu több mint tizenkét éve nincs többé, a gyásznak is van határa. Jogod van egy társra. Nem tudok Wellingtonból hazatrolibuszozni, enyhíteni a magányodat, vagy gondodat viselni, ha megbetegszel! Ancsaaa! Tegye már a papucsot Apu nyakára! — kiabált bele a mikrofonba magyarra fordítva a szót.
Dániel hátrapillantott. Amint meglátta a belépő asszonyt, paprikás hangulatban fordult vissza a számítógép felé. Miféle dolog, a lánya csak úgy megnősíti! Ő sohase szólt bele az életébe, pedig neki joga lett volna, hiszen az apja! Kapott is kritikát eleget, mivel túl szabadjára engedte…
— Bagoly mondja verébnek! — fakadt ki epésen. A villanó szemeit látva a két fiatal megint összepillantott.
— Én kér Nórika fél… ségé! — szólalt meg Arana. Nórikából kirobbant a nevetés, Ancsa se bírta türtőztetni magát.
— I have said something wrong? (Valamit rosszul mondtam?) — nézett zavartan Arana.
— Á, nem, csak a fél popsimat kérted el Aputól! — kuncogott. — S nem a csatában ejtettél el, hogy megsüsd vacsorára! — utalt a maorik emberevő múltjára. — No, ne morogj, mint egy medve — ölelte át békítően. — Újzélandi állatot nem tudok példának hozni, mert se a tuatarák, se a madarak nem morognak…
E jelenet már a megillet?dött Dániel arcára is mosolyt csalt.
— Már úgyis a tiéd… — fordult boldogan sóhajtva a vőjelölthöz. — Parancsolgasson neked, mert nekem már úgyse fogad szót… Áldott legyen a frigyetek! … Akkor közös esküvőt tartunk? — ragyogott fel a szeme magyarra fordítva a szót, hol lányára, hol az asszonyra tekintve, hadd értse Ancsa is.
— Szó sem lehet róla! — kiáltotta a két menyasszony kórusban.
Arana értetlenül nézett és kérőn, hátha felvilágosítja őt is valaki mi ez a hatalmas felháborodás…
— Nem az esküvőre terveztük a hazalátogatást, csak eljegyzésre készültünk. Előbb megvesszük a házat, amit kinéztünk, rendbe hozzuk, s ha lakható lesz, már házaspárként költözünk bele. Csak ötszázezer dollár.
— Meeenyiii?
— Itteni viszonyokban elég olcsó. A részlet alig lesz több a mostani házbérünknél. Most is kétezerhatszáz dollárt fizetünk havonta, a részlet háromezer lesz. Az előlegre valónk már megvan. De eltértünk a tárgytól. Ha már ti is készültök összeházasodni, megtartjuk az menyegzőtöket otthon, s majd kicsit megkésett nászútra jösztök ide a mi esküvőnkre. Na, mit szóltok hozzá? — tette hozzá Nórika, majd Arananak is lefordította.
Az ötlet mindenkinek tetszett. Csak Dániel arcán maradt egy kis felhő.
— Mi a baj, Apu?
— Én vagyok az apád, és nekem kellett volna a te esküvődet… Már semmi beleszólásom nincs a te életedbe, még te határozol az enyém felől is… Te olyan talpraesett vagy, nincs már szükséged rám… Én pedig… Még a házvásárlásba se tudok besegíteni… — telt meg könnyel a szeme.
— Még attól is megtelt a gatyád, hogy be kell jelentened a lányodnak, nősülni akarsz! Nem tehetek róla, ha én jobb nevelést kaptam nálad! — ugratta. — Köszi, Apu! — csillant meg egy szempár a Föld ellenkező oldalán is. De jó lett volna most egymást megölelni, összeborulni! De csak a képernyő megsimogatására volt lehetőség.
— Akkor ez a végleges meghívott lista?
— Igen. Ellenőriztem, mindenkinek elküldtem a meghívót, mindenkit telefonon is felhívtam, tudjam biztosan, jönnek-e vagy nem. Kilencvennyolcan leszünk.
— A vendéglőben minden rendben?
— Terem lefoglalva, menü megrendelve, a vegetáriánusokra és a diétázókra is figyeltem. Előleget lefizettem, a zenészekkel egyeztettem, előleget odaadtam, a zeneszámokat leszögeztük, násznagyok, koszorúsok, vőfély, rendben. A forgatókönyv megbeszélve.
— Templom?
— Az is, háromszor végigbeszéltem a tiszteletes úrral, kellékek rendben…
— Menyasszonyi ruha készen, a te ruhád is, holnap megyünk az iratokat leadni, elővetted őket?
— Kell: személyi igazolvány, lakcímkártya, születési anyakönyvi kivonat, honosítási irat neked a magyar állampolgárságod igazolására, halotti anyakönyvi kivonat férjedtől és feleségemtől, hogy igazoljuk, özvegyek vagyunk. A te irataid rendben, nekem nem került elő a születési anyakönyvi kivonatom.
— Hol láttad utoljára?
— Időtlen idők óta nem járt ilyesmi a kezemben. Az árvízkor, mely a házunkat elmosta, tűnhetett el. Azután költöztünk Debrecenbe. A többi iratom megvan. De hát erre is kell létezzen megoldás. Számítógépes világban élünk —biztatta menyasszonyát.
Folytatás következik: Ki lehet magyar állampolgár?
A tā moko egy tartós új-zélandi maori test- és arcdíszítő eljárás. Abban különbözik a tetoválástól, hogy a bőrt egy uhi nevű eszközzel (egyfajta vésőszerű tárggyal) metszik fel, nem pedig szurkálják. Ez a módszer barázdákat hagy a bőrön, nem pedig olyan simaságot, mint a tetoválás.
Legutóbbi módosítás: 2012.10.17. @ 10:18 :: Vandra Attila
