Ránézett az órájára.
— Mi a fene, már fél öt van?
Nehezen tudott hozzászokni a téli időszámításhoz. Főleg a már délután kezdődő sötétedéshez.
A faluban magának való embernek tartották. Sokan még bolondnak is mondták. Mióta egyedül tengette az életét, csak a kutyájával járt el, egyre gyakrabban csak alkonyattájban, a közeli erdőbe. Nem csak gallyakat meg fát gyűjteni ment, hanem értett a gyógynövényekhez is. Felesége, aki lassan már öt éve elköltözött erről az árnyékvilágról, amolyan javas asszony volt, őt is megtanította erre a tudományra. Míg élt, szinte mindenki tőle kért különféle kenőcsöket, gyógyteákat. Jobban megbíztak az ő készítményeiben, mint a patikus által kevert szerekben. Most ő vette át ezt az „ipart”, de neki már nem annyira ment. Pedig mindent ugyanúgy készített el, ahogy a felesége tanította rá hajdanában. Ám a népek valahogy neki nem adtak annyi bizalmat. Elmentek hozzá, ha köhögés, vagy magas lázuk ellen kellett valami szer, és a medicinákra teljesen fittyet hánytak. Ha görcsök gyötörték, vagy hátfájások, akkor is őt keresték meg. Ám emberünkből hiányzott valami, ami miatt nem tudta ugyanolyan sikerrel folytatni feleségétől megörökölt tudományát. Sokat gondolkozott ezen, hogy ugyan miért tudta ezt jobban élete párja.
Talán mégis volt valami boszorkányos ráolvasási képessége, amikor egy-egy főzetet, vagy szárított gyökeret adott betegeinek. Ő nem csinált akkora hókuszpókuszt a paciensekkel. Megtudakolta, mire kellene a csodaszer, és miután megtudta, átadta a megfelelőnek ítéltet, természetesen használati utasítást mellékelve hozzá. Igaz, csupán szűk élőszóban tette ezt, nem írásban, mint ahogy az örökhagyó neje sem tette másképpen, de ő csak beszélt és beszélt, mindenféléről, amíg a vevő bele nem fáradt a hallgatásába. Az embere nem volt képes erre.
Aznap este is nekikészülődött, hogy elmegy esti, pontosabban alkonyi anyagbeszerző útjára. Az útja mindig a temető mellett vitt el. Némi félelemmel ment el arra, mert valami babonás félelem volt benne, hogy normális ember estefelé nem jár még a temető környékére sem. Nem volt egy babonás ember, ez az egy gondolat mégis megfogta. Amint ment az utón, úgy tűnt neki, mintha két alak mozogna a temetőben. Egy perc alatt elfogta a félsz. Kutyája vad csaholásba kezdett, de két pisszegés után abbahagyta, és gazdája lábaihoz húzódva borzolta a szőrét, halkan morgott. A gazda egy fa mögé bújva leste a terepet.
„Valaminek lennie kell ott — állapította meg. — Egészen biztosan nem szellemek, különben a kutya nem lenne ennyire ideges. Avagy pont az ellenkezője?”
Nem mert kimenni a fa jótékony takarásából. Néha kilesett, hogy hátha eltűntek már a szellemek, vagy az alakok. Fogytához közelített a türelme. Éppen kilesett megint. Amit látott kis híján sokkos állapotba hozta. A két alakot ásóval a vállukon pillantotta meg. Sőt, az egyiknek inkább kaszaféle volt a vállán. Mind a kettő sötét, fura gúnyát viselt. Valamit beszélgettek is, de nem hallotta őket tisztán. Megvárta, míg eltávolodnak a temető kapujától, ahonnét az előbb kiléptek. Csak miután, eltűntek az erdő irányába, mert előlépni a takarást biztosító fa mögül.
„Kellet nekem erre jönni” — gondolkodott el magában. — Ki tudja kik voltak ezek, és mit csináltak. Az a kasza nagyon gyanús. Lehet, hogy a halál járt erre? Egy biztos, nem valami éjszakai zarándokok voltak. Minek volt náluk ilyen szerszám? Vagy elástak valamit, netán valakit? Avagy…?”
Egyre több kérdés kezdte foglalkoztatni.
„Menjek haza, vagy próbáljak meg itt gyűjteni, amit éppen találok?” — tanakodott magában. Kutyája kissé lenyugodott, de lázasan hegyezte füleit és fejét fel-felvetve szimatolt bele a levegőbe.
— Mondd, te kutya, mit érzel? Kik, vagy mik voltak ezek?
Ám a jószág nem tudott emberi nyelven megszólalni, inkább kettőt vakkantott, mint aki válaszolt a kérdésre.
— Maradj veszteg — parancsolt rá a gazda. — Még meghallják és visszajönnek.
Az eb szót fogadott, elhallgatott. Gazdája meg előkotorta a tarisznyájából az öreg elemlámpát. Elkezdte nézegetni az útszéli növényzetet. Talált egy pár olyan növényt, amiről tudta, hogy különféle nyavalyákra jók, azokat leszedte, és tette a tarisznyájába. A kutya ügyet sem vetett rá, továbbra is lázasan figyelt. Egy idő után, mint valami varázsütésre, nekiiramodott, egyenesen be a temetőbe.
— Hogy a fene vigyen el, jössz te azonnal vissza! — kiabált a nyugtalan ebe után. Ám az meg se hallotta.
Egy ideig várt, és már azon volt, hogy otthagyja. Majd hazamegy az ebadta, ha megunta a kódorgást. Már éppen indulni akart, amikor nyöszörgést hallott a temető irányából. Noha inába szállt a bátorsága, erőt vett magán, megindult a hangok irányába. Az elmelámpáját maga elé tartva világította az utat. Először a kutyáját pillantotta meg, majd egy fekvő alakot, egy friss halom töviben. Alig volt közte és köztük két-három méter. Nem ment tovább, igyekezett megtartani ezt a távolságot, és onnan intézte szavait a fekvő alak felé, aki nyögésféle hangokat adott.
— Hé, ott az a valami? Ember vagy, esetleg szellem?
Válasz nem érkezett, de az eb odaszaladt hozzá, és nadrágszárát elkapva húzni kezdte a test felé.
— Mi a francot húzol, te sátánok ivadéka? Nem volt neked elég ennyi izgalom? Mibe akarsz még belehúzni?
Ám az eb nem eresztette, ráncigálta tovább. Engedve a kényszernek, lassan közelített a fekvő test felé. Ahogy ráirányította a lámpa fénynyalábját, egy emberit fedezett fel. Fején jókora seb tátongott.
— Hol vagyok, fene a dolgotokat?
— Hol lennél, te szerencsétlen? A temetőben.
— Miért? Már meghaltam? Legyen átkozott az két gazember, akik ezt tették velem. Ha majd ők is idekerülnek, akkor a szolgáimmá teszem őket. De mond csak, te ki vagy? A Szent Péter, biztos nem, mert az nem így nézhet ki. Nincsen sem hosszú fehér szakállad, meg a ruházatod sem olyan. És ez meg micsoda itten? —bökött a kutya felé, aki ide-oda ugrált, hol a gazdára, hol a „szellemre” pislogva.
— Kutya, mi lenne… de nincs idő most itt ezen elmélkedni, jóember.
A tarisznyájából tiszta vásznat vett elő, meg egy üvegcsét. Elkezdte a sebet tisztogatni a sebesült fején.
— Hé, mit csinálsz te? Ez fáj! Csípi valami a fejemet. Eddig nem éreztem semmit.
— Fel tudsz állni, koma?
— Megpróbálok.
Lassan talpra segítette, és elindultak. Betámolyogtak a falusi rendőrőrsre. A sebesült egyre jobban jajgatott, de a rendőrök kérdéseire nem tudott válaszolni.
— A temetőben szedtem össze — mondta a gyógyfüves ember. — A kutya talált rá. Láttam két fura alakot távozni, ásóval a vállaikon. Nekem az inamba szállt a bátorság, és elszaladtam volna haza, ha nem húz oda ez a mihaszna.
— Magától sem fogunk sokat megtudni, azt már látom. Maradjanak itt, amíg jönnek a mentők. Én elmegyek ezzel a jóemberrel a helyszínre, talán még találok valami nyomot. Szóljanak be a megyeieknek, és kérjenek erősítést — adta ki a parancsot az embereinek.
— Maga jöjjön velem, mutassa az utat.
— Csak nem akar visszamenni? Nem képzeli, hogy én is magával tartok?
— Ne játszadozzon, ember! Üljön be mellém ebbe a járgányba — tárta szélesre a terepjáró ajtaját.
Nem volt mese, beült. A kutya is beugrott utána, a lábainál vackolta el magát.
— Mutassa az utat, hol találta ezt a feltámasztott félholtat.
Elindultak, és hamarosan megtalálták a friss hantot.
— Itt elástak valamit — állapította meg a rend őre.
— Mondtam én magának, hogy ásó volt náluk, amikor elmentek.
—Ja, igen említette! Jöjjön, visszamegyünk a járgányhoz. Beszólunk rádión az őrsre, informálom őket, merre vagyunk.
Kimentek vissza a terepjáróhoz. A füves ember szinte rohant, az autóhoz. A hátsó ülésre telepedett, igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. A rövid utasítás után, alig egy félórára, megjöttek a megyeiek. Elkezdték a nyomok rögzítését, és megvizsgálták a friss hantot. Egy ládikó került elő. A tartalmán igencsak meglepődtek a nyomozók. Ékszerek és egy halom készpénz.
— Ez nem semmi — csettintettek elismerően. — Biztosan sietős volt nekik, vagy nem akarták magukkal vinni, nehogy lebukjanak.
Mikor kezdett feljönni a Nap, már népes csoport volt a helyszínen. Emberünk a terepjáróban aludta az igazak álmát.
— Ébredjen, jóember, hasára süt lassan a nap. De tudja mit, maradjon csak, ahol van. Hazaviszem.
— Tudja, hogy hol lakom?
— Már hogyne tudnám! Maga a megboldogult Mariska néni, a gyógyfüves asszony férje. De sokszor segített az a kenőcs, amit a felesége adott nekem, amikor fájt a hátam. Van még magának belőle?
— De van ám! A nejem receptúrája alapján jómagam készítem. Megtanított ő szegény mindenre. Csupán egyre nem, hogy hogyan kerüljek ki a slamasztikából, ha egyszer belekeveredek.
— Milyen slamasztikából? Nem keveredett maga semmibe sem.
— És ami tegnap történt, az micsoda?
— Az rablás volt. De ne törje ezen a fejét, mert az a mi gondunk lesz. Már sok mindent kiderítettünk a „feltámasztottól”.
Egy hét elteltével tudta meg mindenki a teljes történetet. A másik falu egyik gazdag vállalkozóját rabolták ki. A zsákmányt nem akarták azonnal elosztani. Megegyeztek, hogy mint a régi időkben szokás volt, elássák a zsákmányt. Minden rendben ment volna, ha harmadik társ nem akadékoskodik, hogy a pénzt legalább vegyék ki, csak az ékszereket hagyják ott. Szó szót követett, majd az ásó eltalálta. De a nem az anyaföldet, hanem az akadékoskodó kobakját, aki ettől elterült. A társai miután meghallották a kutyaugatást, gyorsan kereket oldottak. Nem érdekelte őket a társuk, ha esetleg magához térne, ő vinné el az egész zsákmányt. Azt eszelték ki menekülés közben, hogy majd visszamennek, ha tiszta lesz a terep. Azért fogták menekülőre a dolgot, mert mind a ketten berezeltek a kutyától. Mire mégis rászánták volna magukat a vissza menetelre, addigra már ott volt a rendőrautó helyszínelni.
Telt, múlt az idő. A régi gyógyfüves forgalma ismét virágzásnak indult, hála a nyomozó gyakori hátfájásainak. A jónép úgy gondolta, ha már a rend őre is innen próbál javulását segítő füveket venni, akkor nekik is segíthet a különféle bajaikon. Csupán a falu egy szem patikájának forgalma esett jelentősen vissza.
Legutóbbi módosítás: 2012.11.28. @ 18:32 :: Avi Ben Giora.
