Hideg tél köszöntött a magas hegyek közé, fázósan botorkálnak még a farkasok is. Fent a hegyoldalon egy öreg kunyhóban lakott Borbála az idős nagyapjával. Szegény már nem tudott sok mindent megteremteni a cseppnyi lánynak, megkeseredett szíve sokszor fájt ezért, mikor ránézett a csenevész teremtésre. A kunyhó aprócska volt, csak egy ágy és egy asztal árválkodott benne berendezésként. Összetákolt kemence adta a kevés meleget és egy ősi sparhelten tudtak akkor főzni ha volt miből. Borbála a kemencesutban aludt éjjelente, ott átmelegedett kissé az átfagyott keze-lába. Nem rég veszítette el a szüleit. Egyetlen dolog maradt utánuk: édesanyja nagy kötött kendője.
Mikor éjjel álmában eljött hozzá az édesanyja, hogy mesét mondjon neki, másnap reggel nagyon boldogan ébredt, a szíve megtelt szeretettel, a szeme könnyekkel és újra mély álomba sírta magát. Teltek a hideg napok, az öregnek nem volt semmije, már az utolsó birkáját nyúzta meg, hogy legyen mit enniük. A bundájából valahogy csizmát kell varrnia, különben lefagy a lába ennek a lánynak. A telek nagyon hidegek mindig, így biztosan nem éli túl ezekben az ócska göncökben.
Borbálának nem maradt más, csak az álmai: éjjelente szép ruhákban járt, finom ebédet evett és kacagott, kacagott…
Egyik este szólt a nagyapja.
– Te jány, tegyél már egy darabot a tűzre, nem tudom mért fázok ennyire.
Borbála felkelt és tett a tűzre, közben megnézte nagyapja homlokát, ami égett a forró láztól. Fenn a hegyekben nem jár orvos, no meg nem is lenne rá pénz, hogy idehívassa. Mezítláb kiszaladt és havat hozott egy tálba. Mikor felolvadt, egy darab rongyot belemártott, a nagyapja homlokára tette. Egész éjszaka vigyázott rá, kiszaladgált friss hóért, hogy hűtse a lázát. Az álmok elkerülték ezen az éjjelen, csak a szeretet és a féltés járt az eszébe. Reggel a nagyapja jobban lett.
– Nem aludtál te jány? Ekkor meglátta Borbála kivörösödött lábait.
– Istenem! Te mit csináltál?
– Tudod nagyapó nagyon forró voltál, hoztam be havat és hűtöttem a lázad.
Az öreg szemében könny csillant, és fájón gondolt erre: Nem tudok neki semmit sem adni, ő mégis vigyázott rám. Pár nap múlva lemegyek a faluba és a megmaradt pár filléren veszek neki süvegcukrot. Így is tett. Harmadnap készülődött a faluba.
– Figyelj te jány, senkinek ne nyiss ajtót még oda vagyok. Van szárított hús meg tűzrevaló, ne tedd ki a lábad a kunyhóból.
– Rendben nagyapa. Ne félts engem, nem megyek én sehova.
Az öreg elindult le a hegyről, Borbála meg bezárta az ajtót.
Teltek a napok. A lány csak éjszaka talált megnyugvást édesanyja karjaiban. Nem tudta mennyi idő telhetett el, már elfogyott a hús, az utolsó fadarabot is rátette a tűzre, de nagyapja nem érkezett haza. Fázott, az éhségtől már összefolyt benne az ébrenlét és az álom. állandóan édesanyját látta, aki meleg ruhát adott rá és finom ételekkel etette.
Egyik nap a gyengeségtől már felkelni sem tudott. Keze megdermedt, már csak az álmok tartották életben. Farkasokat hallott kaparászni a kunyhó ajtaján. Nem félt…
Ekkor édesanyja hangját hallotta. Még sohasem szól hozzá az álmaiban, mikor együtt voltak.
– Gyere drágám, bújj hozzám, itt jó meleg van. Nagyon szeretlek.
– Mama én is szeretlek, olyan jó hozzád bújva álmodni.
Tavaszodott. A hegyre favágók érkeztek. A hegyi csapáson a hó alatt egy öreg jéggé fagyott testet találtak. Kezében süvegcukrot szorított. Fentebb egy kislány feküdt a jéghideg kunyhóban.
Porcelán arcán mosoly, megfagyott testén hófehér nagykendő.
Legutóbbi módosítás: 2012.11.19. @ 20:25 :: Bakos Erika
