Elszorultan háborog. Odafent, ősrégi idők kalamárisainak tartalma keveredik egymásba öntött árnyalatkülönbséggel. Nem hevíti magát a fenséges kozmosz és a nagy tömegvonzó felé is bezár. Nem enged kilátni szépséges, időnként szűkre szabottnak érzett planétánkról. Mint zord burok, ami csak különös kegyét fitogtatva enged át egy szemernyi megtört össze-vissza színű holdfényfürtöt. Nagy cselével észre sem veszi, hogy a tiszta égen kéjes fénnyel terpeszkedő égi vándor takarásával megsokszorozza máskor elhanyagolt hatását. A fenn kiláthatatlan összevisszasága helyett, szép sötét árnyékok földi egymásba fonódása közül, külön személyes csatornán szűrhetem ki a nekem tetsző derengést. Színes üveglapjaim alatt, ma érzéketlen semlegességgel hanyagolja a kitakartat és bogáncsos összetekeredett árnyfonalak szétkúszásában gyönyörködve, szüneteltet minden illúziókeltő megszépülést.
A sejtelmesen rejtőzködő, még csak alig kókadó fűszálak fölött, odébb a lassan kopaszodót véli ágbogakkal mind leveletlenebbül körvonalaiban kivenni. Mintha a hetek óta elnémult tücsökzene is árnyékában visszaderengne, időt és teret, nyárt, őszt és telet legyőzve. Talán a káván is ott csücsül, bár az utcai lámpa ebben segítette. Most kicsit csaltam hát… A fenn és lenn közötti felszínen egymást követik a szárítókötélre csipeszelt apró csodák. Számtalan nagy hangú eb kórusban kántálával erősít meg, hogy a pacába folyt burkon túl még megvannak, és meg is maradnak csillagok. Itt lenn az árnyékorgia egymásra simulásában is minden rejtettnek helye van.
Legutóbbi módosítás: 2012.11.06. @ 19:59 :: Boér Péter Pál