A dátumot nem tudom…
Előbb még illedelmesen meghajolt, mint egy jól nevelt rizsparókás billegő, majd nem zúgott, még csak nem is bömbölt, hanem egészen furcsán nyöszörgő, síró fahanggal próbálta a platán leveleit megcirógatni. Talán inkább hozzájuk dörgölőzött, szeretetet keresett, gyógyírt.
Most csendben van, remélem csak azt teszi, amit időnként szokott, el-elhallgat, pihen. Dühöngés előtt, a szél is némi regenerálódásra szorul. Már megint nyikorgásszerű hang csapja meg fülem, olyan, mint mikor az ajtó sarka nyikorog, vagy nagyon öreg, korhadt fák – minden rásegítés nélkül – fel-felnyöszörögnek.
Érdekes, egy árnyékot látok a földre vetülni, ami igen keserű borzongással, kétségbeesetten bámul rám. Előbb nem tudom hová tenni a dolgot, aztán rá kell eszmélnem, hogy ez a szelecskénél vékonyabbra gyengült, egykori légmozgató, a szél. Ő pislog rám. Halkan meg is szólal, nem pontosan értem, de nyúzást emleget. Azt mondja valaki – egy széltől félő ellensége – megkopasztotta. Rá kell kérdeznem, hogy mi a valóság, mert ez így nem tiszta kép, hiszen a nyúzás nem azonos a kopasztással. Szontyolog és ismételget valamit. Nem is gondoltam, hogy a félelmek – fél elem híján – ismerik a biológia csínját-binját. Hámréteget hallok, most meg jelez, mint magát megadni vágyó birkózó. Fülelek, nem réteg, hanem oszlás. Hogyan tudtam összekeverni? Vagy mégis nyúzás? Erőtlenül int, nevet…
– Alma, körte… – suttogja hangtalan, már-már némán – nyúl, krumpli…
Ez a szél valószínűleg megbuggyant, vagy az elmúlás közelébe jutott. Hiszen a szelek sem élnek örökre, egybeolvadnak egy másik széllel, nagyobbak lesznek, vagy kihunynak, mit lehet tudni. Mit akarhatott ez a nyúzással? Nézzük! A gyomor gyönyörítő növények, és szegény nyuszkók is valamiben hasonlíthatnak. Lássuk! Az almát meghámozzuk, felszeljük és ropogós húsukba harapva, mossuk fogunkat, oltjuk szomjunkat. Esszük őket. A krumplit másképpen hámozzuk, nem körbe-körbe, mint a körtét, almát, hanem hosszában. Nyersen a legritkább esetben fogyasztjuk. Én soha! Mégis a legfinomabb étek! Nem is értettem a krumplitlan étkezés kedvelőit… Szegény nyúl van a legrosszabb helyzetben, mert idegrendszere – nekünk embereknek azt sugallja -, hogy ő veszi legrosszabb néven a hámozást. Igen kérem, megtaláltam a kulcsszót! Hámozás, nyúzás! Akadnak még olyan galádok, akik szelet is nyúznak, eltávolítják a hámrétegüket. Ezek szerint, ilyen eleven izgő-mozgók hámozói léteznek. A szél, mintha a gondolataimba látna, nagy bágyadt szemekkel tekint fel, és hozzáteszi.
– Ha tudnád mennyien hámoznak engem!
Ekkor világosodok meg, hogy a levegők mozgató urai, feszülő lényekhez hasonlóan, újra meg újra növesztik hámrétegüket, mert nyitott bicskákkal, csapatokban jönnek, az őket hámozni vágyók. A hámosok…
Legutóbbi módosítás: 2012.11.17. @ 19:06 :: Boér Péter Pál
