A Húsvét előtti tavasz tobzódott a Balaton és Honvéd utcai növényzet virágainak illatában. Júdás János észre sem vette most az orgiát, midőn a sarki, tekintélyes épületbe igyekezett. — Sok függhet ettől a beszélgetéstől — szögezte le alig rezdülő ajakkal, csak magának.
Hóna alatt pályázati anyagát szorongatta, noha sejtelme azt súgta, erre itt és most aligha lesz szükség.
— Mi az ördögért hívathatnak? Levél jött „ÁLLAMI ELSŐBBSÉGGEL” felirattal. Az asszony meg is rémült: ’Megtorpedózzák az ösztöndíjadat!’ Ettől én nem tartok. Igaz, hadi üzem vagyunk, nyílván ezért idéztek be. Jóváhagyta már az Ösztöndíj Tanács, a Belügy, nagy nehezen a KGM is a kiküldetést, ahol bizonyára „fontosabb” elvtársat szerettek volna az NSZK-ba küldeni.
Ez az állami elsőbbséges levél olyan, mint egy behívó: ekkor meg ekkor, itt és itt jelenjen meg. Éppen csak az egykori, háromnapi, hideg élelem előírása nem szerepelt benne.
Az épület előtt „állig” felfegyverzett zászlós tudakolta:
— Hová, hová az elvtárs?! — János jól rejtett izgalommal mutatta „behívó” levelét.
— Rendben, a portán majd eligazítja magát a százados elvtárs — enyhült meg az őrség jeles tagjának szigora.
A reménybeli ENSZ-ösztöndíjas biztos léptekkel ment fel az előcsarnokban lévő portáig.
— Jó napot kívánok. Mára hívattak ide, elbeszélgetésre. Ez áll ebben a levélben — nyújtotta át a századosnak az írást János, amit az köszönés nélkül, alaposan áttanulmányozott, mintha csak később döntené el, az emberke egyáltalán méltó-e a figyelmére.
— Kérem a személyijét! dr. Júdás János? — mondta, egy pillanatra felnézett, majd valamit irkált egy nagy könyvbe, végül belépőt vetetett át az addig alig észlelt „ügyféllel”.
— A belépőt majd írassa alá a vezérezredes elvtárssal!
Csak ez után vette jobban szemügyre a delikvenst, és mintha némi káröröm csillant volna meg a szemében.
— Az elvtárs két percet késett. Menjen az első emeleti, nagy előadóba, és ott várjon. Az ajtón az ötvenhatos számot találja. Erőt, egészséget!
— Mi a fene? Vezérezredes. Hogy-hogy nem táborszernagy? Itt mégis nagyon „nagydologról” lehet szó, ha ekkora sarzsi fogad! Kezdek igazán aggódni.
Igazi előadóterem, vagy kétszáz főre, padokkal, lehúzható nagy fekete táblákkal, katedrával, tablókkal, fénycsöves armatúrákkal a mennyezeten, hátul vetítőgép, az ikertábla előtt felcsévélhető vetítővászon.
János ösztönszerűen a hátsó padok egyikében foglalt helyet, minél távolabb a katedrától. Balsejtelmei ezt diktálták.
— Mit akarhatnak még tőlem? Kívülről fújhatják a szakmai, a politikai önéletrajzomat. Lekáderezték már mind a feleségem, mind az én családomat, de még a baráti körömet, munkatársaimat, volt évfolyamtársaimat is. Két öreg hölgy „levizsgáztatott”, tudok-e eleget németül, nem mintha a fizikai kémiához konyítottak volna egy fikarcnyit is.
Nyílt a hatalmas, kétszárnyú ajtó. János illedelmesen felugrott, akadozó hangon mondott „Erőt, egészséget”, mert az ajtó nyílásában egy közel két méteres, rendkívül csinos, szőke hölgy jelent meg, tábornoki csíkkal a szoknyáján. A váll-lapján, tölgyfalevélen nagyocska aranycsillagok sorakoztak. Fehér, kincstári blúzának zsebei ugyancsak dagadoztak. A jelenség foghegyről visszaköszönt, és királynői tartással a katedrához vonult. Egyetlen szóval sem invitálta Jánost közelebb. Hősünk ennek valahogy örült.
— Milyen szép, bibliai neve van az elvtársnak!
— Igen, már gondoltam rá, Jónásra „magyarosítom”.
— dr. Kardos Ilonának hívnak — mutatkozott be a tábornok-jelenség, miközben dallamos, alt hangon kacagott.
— De hát, elvtárs! Az is bibliai.
— Meglehet, de legalább nem vált az árulás szinonimájává.
— Úgy látom, önnek a humor mellett a lezserség sem a gyengéje.
— Köszönöm.
Dr. Kardos közben felült az asztalra. János egy pillanatra látta, a hölgyön piros bugyi van. A vezérezredes komolyra váltott arccal megszólalt, miközben lóbálta nylonharisnyás lábait.
— Ugye, az elvtárs nem volt katona?
— Nem, de évekig fizettem a nyolc százalék katonaadót — e közben azon elmélkedett hősünk, milyen hosszú combja lehet a hölgynek, és egészében véve szép, nagy „feladata” valakinek.
— De ugye, hazafinak érzi magát?
— Aha, most jön a zsarolás. De mire megy ki a játszma? – majd hangosan folytatta: — Ez nagyon nagy szó, vezérezredes elvtársnő. Hírtelen zavarba is hozott vele. Mert ki tekintheti magát hazafinak? Apám eltűnt a Don-kanyarban. Nem önszántából, egy eszement háborúban. Nem a hazáját kellett védenie. Tehát nem hazafiként halt hősi halált. Én szeretem a hazámat. El nem tudom képzelni máshol az életet, csak ebben a kis, szegény országban. Ötvenhatban elmehettem volna. Meg sem fordult a fejemben. Akkor hazafi vagyok? Szerintem ez sem elég. A tevőlegesség, a becsületes helytállás, mindenkinek a képessége szerint, némi áldozat, és néha, ha valakinek adatik hozzá késztetése, mindezek ékesszóló megvallása.
— Ejha, de szépen mondta az elvtárs! Nem jönne el hozzánk időnként szemináriumot tartani az állománynak? De félre a tréfát, térjünk a tárgyra: most egy ilyen kis „áldozatot” kérünk magától. Nem fog nehezére esni, hiszen elég lezser, de ha igen, csak szóljon. Igaz, megfontolhatjuk kiküldetését. Azt kellene megtudni, a Bundeswähr tankjain lévő lézeres eszközök áramellátása miként történik, ha a páncélosok hosszú időt töltenek áramhálózattól távol.
János lebénult. Igyekezett rejteni bénultságát. — Erről van hát szó? Kémkedjem. Ráadásul ilyen triviálisan egyszerű témában. Ehhez elég egy harckocsizó parancsnokot kiküldeni inkognitóban. Ennek semmi köze a tudományterületemhez. Micsoda primitív elképzelés. Ilyen egy magyar tábornok a vezérkarban? Vagy ez a nő csak egy személyzetis? Esetleg mindössze próbatételről van szó, elég megbízható vagyok-e?
Most mondjam a szemébe, ez baromság. Mindenki tudja, még nincsenek sehol a világon igazán nagy teljesítményű lézerfegyverek a hadászatban trendszeresítve. Ott vannak viszont a megbízható Diesel stb. aggregátok, amelyek nyakhajlásig nyomják a „szuflát”. Csakis navigációhoz, rakéták, bombák célravezetéséhez használatosak a lézerek. Ám ha azok sem adnának áramot, még mindig ott vannak a szintén közismert kémiai megoldások szükséghelyzetekben, amikor már minden aksi lemerült.
Csapda lesz ez. Közönséges buktató. Jó pofát kell hát vágnom a dologhoz, és komolyan kell vennem.
— Kedves vezérezredes elvtársnő, értem a feladatot. Kinek kell majd beszámolnom a tapasztalataimról? — Nem homályosíthatom fel, milyen megalázó ez az egész, milyen kiszolgáltatottnak érzem magam, s hogy ebben a bizonyos kutatóintézetben ilyen tapasztalatokat nem lehet szerezni. — És mindezt milyen formában kell tenni?
— Erről a megbízatásról az elvtárs se a szakmai, se a politikai úti jelentésében nem ejthet szót! Majd mi megkeressük magát. Örülök, hogy ilyen nagyszerűen együtt működik velünk. Köszönöm szépen a beszélgetést.
Adja ide a belépőjét, hadd írjam alá! Erőt, egészséget!
*
A hat hónap úgy elrepült az NSZK-ban, mintha két hét lett volna. János a Bismarck toronyból egyszer, panorámafotóként, körbe fényképezte a környéket. Az egyik fotós céghez beadta diáit hívásra. A keretezést maga végezte. Vetítője nem lévén, egy kínai fizikust kért meg, néznék már meg, hogyan sikerültek a fotók. Dr. Yen felugrott szobája foteljéből:
— Herr Júdás, te lefotóztad a helyőrség páncélosait!
Az intézetben hamarosan suttogás kelt szárnyra, dr. Júdás kém. Itthon soha senki nem kérdezte meg hősünktől — pedig vagy hárman „káderezték”, rá akarták-e beszélni, hogy kint maradjon, be akarták-e szervezni a „béketábor” ellen —, mivel „világolnak” a németek, ha lézermécseseikből kifogyik az utolsó csepp olaj is.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Csillag Endre
