Bátai Tibort azt hiszem mindenki előzékeny, bölcs embernek ismeri. Segítőkészségét bizonyítandó, nekem a nyári, Verő László házának kertjében tartott Torony-talákozó egyik mozzanata jut eszembe (fénykép is készült az esetről): Tibor a pingpongasztal melletti virágágyásba véletlenül esett Kisslaki Lacit segíti talpra állni… A mozzanatot jelképesen értelmezve: a költő nem félt, hogy a prózát író lerántja a Parnasszusról…
Igaz, Tibornak már van két verskötete: az első 1996-ban az Auktornál, Égtájak merőlegesén, a második 1998-ban a Codex Printnél, A gyújtópont tökélye címmel jelent meg…
Olvasom bemutatkozó sorait a Héttoronyban:
„1969-ben, még gimnazistaként írtam az első szét nem tépett sorokat, és 1974-ben Vasy Gézának köszönhetően már megjelenés előtt álltam egy folyóirat irodalmi mellékletében, ám az olvasószerkesztő több opuszomat kifejezetten rendszerellenesnek minősítette, így „letiltottak”. (Pedig Isten látja lelkem, amikor például leírtam, hogy „lépsz rá vérző csillagot”, mindenre gondoltam, csak a vörös csillagra nem.) Ez annyira megviselte az egómat, hogy ’88/89-ig egy árva sort sem írtam. Így a ’98-as „Gyújtópont”-ban 5 + 10 év termése olvasható.
Azóta sem sikerült kigyógyulnom sem az írásból, sem az olvasásból. Ezért vagyok itt, és köszönöm, hogy itt lehetek.”
— Újabban feltett képeiden zöld-fehér mezben látni. Honnan ez a sport-vonzalom? Vagy egyszerűen a fradi a szíved csücske?
— Talán a Fradika az egyetlen szenvedély, amelyre időben előbb ébredtem rá, mint a versekhez való vonzalmamra. Még nem voltam öt éves, amikor édesapámmal azzal indultunk el otthonról, hogy a Vidám Parkba megyünk, de hogy, hogy nem, leragadtunk a közeli (a Nagyvárad téren laktunk akkor) Fradi-pályánál. Én persze duzzogtam a be nem tartott ígéret miatt, de csak kb. negyedóráig. Előbb csupán apám öröme kedvéért szorítottam az akkor még Kinizsi névre hallgató és piros-fehérben játszó zöldek győzelméért, azután megérintett a negyvenezer ember szurkolása, és már az ő kedvükért is. Annyira, hogy a meccs végén, mivel kikaptunk, el is sírtam magam. Ez egészen ’57-ig csak a rádiókészülék előtt fordult elő velem újra, mert apám addig e sajátos túlérzékenység miatt nem vitt megint meccsre, akkortól azonban a nyolcvanas évek közepéig szinte minden pesti Fradi-meccset együtt néztünk végig a helyszínen, sőt, gyakran vidékre is elkísértük a csapatot. Ma már jobbára csak fotelszurkolóként, a televízióban követem figyelemmel a maiakat, de a szenvedély szenvedély maradt, a szerelem pedig szerelem. Szóval, fején találtad a szöget azzal a „szíved csücske” fordulattal…
— Mikor születtél? Mesélj gyermekkorodról, iskoláidról, családodról, ha van, hobbidról.
— 1951-es vagyok, februári, tehát Vízöntő. Anélkül, hogy szüleim különösebben ambicionálták volna, négy és fél éves koromra autodidakta módon megtanultam olvasni — először csak a betűkre kérdeztem rá, azután a villamosokon elhelyezett hirdetményeken látott szavakra és mondatokra, és próbáltam összeolvasni őket. Édesanyám minden nap Andersen-, Grimm- és Benedek Elek-meséket olvasott nekem, így hát a szókincsem is szépen gyarapodott. Egy nap aztán a kezembe vettem Maeterlinck Kék madarát, amelyből épp akkoriban olvasott fel anyám, és a kacskaringós nyomdai „g” betűvel, meg az ipszilonnal folytatott rövid viaskodás után ujjongva fedeztem fel, hogy tudok olvasni. Mire öt éves lettem, már írtam is, sőt, egy — valószínűleg Donászy Magda által írt — verses mese hatására megírtam életem első versét, amelynek múzsája és egyben tárgya egy akkoriban kapható és a gyerekek körében igencsak népszerű, baba alakú pipere-szappan volt. Az is volt a címe és a refrénje: az én szappanbabám.
Az általános iskolában a legelején inkább problémáim voltak, mert nem igazán kötöttek le az órákon hallottak, de aztán beilleszkedtem és amolyan kevéssé problémás „jógyerek”, sőt, éltanuló lettem.
A budai József Attila Gimnáziumban viszont minden megváltozott: tiszta fiú-osztályból koedukáltba kerültem, és összes figyelmemet a mutatósabb lány-osztálytársak kötötték le. Úgy gondoltam, azzal hívhatom fel magamra a figyelmet, ha minden ugratásban, csibészségben és tanár-bosszantásban benne vagyok. Egészen harmadikig nem vittem többre jó közepesnél, míg rá nem jöttem, hogy viszonzatlan szerelmeimnek esetleg jobban imponál a valódi teljesítmény… Így aztán kitűnően érettségiztem, ám a viszonzatlan szerelmek egy hamar megszakadt, néhányhetes együtt járás kivételével, amelyről a „Mégis: te — diákszerelem” című opuszomban is beszámolok, végül is viszonzatlanok maradtak. Ekkor kaptam rá az első gyermekkori kísérletek után ismét a versírásra is.
Érettségi után előfelvételt nyertem a közgázra, ahol tizenegy hónapos sorkatonai szolgálat után kezdtem meg tanulmányaimat és 1974-ben, a nemzetközi kapcsolatok szakon — akkori közkeletű nevén: diplomata-szak — diplomáztam. Az egyetemi évek alatt újabb, nagyrészt viszonzatlan szerelmek vártak rám és ettől nehezen elválasztható módon tovább működött bennem az íráskényszer is. A folytatást a felvezetésedben már ismertetted: a megjelenés küszöbéig jutottam, de nem sikerült átlépnem rajta.
Ez annyiban volt meghatározó hatással a továbbiakra, hogy ha akkor sikerül „áttörnöm”, minden bizonnyal megpróbálkozom bejutni legalább levelezőre a bölcsészkarra, és megkockáztatom, hogy mindent az írásra tegyek fel. Így viszont beálltam a sorba és „polgári” foglalkozásomban — előbb a Kulturális Kapcsolatok Intézetének osztrák referenseként, majd húgom külföldre — egészen pontosan éppen Ausztriába — házasodása kapcsán pályakorrekcióra kényszerülvén egy kutatóintézet fordítói osztályának munkatársaként, később vezetőjeként — igyekeztem „megvalósítani magam”. Valószínűleg genetikai–alkati okokból erős hajlamom volt a munkamániára, és az egóm bevezetődben is olvasható sérülésén túl valószínűleg ez volt a másik oka, hogy több mint húsz évig gyakorlatilag egyáltalán nem foglalkoztam az írással.
Amennyire nem volt szerencsém a költői pályán való elindulással, annyira rám talált végre a szerencse a szerelemben: 1974 nyarán ismertem meg első és remélhetőleg utolsó feleségemet, ősszel volt az eljegyzés, ’75 áprilisában az esküvő, ’76 májusában született az első fiunk, majd tizenkilenc hónappal később az iker-fiaink. Mindhárman házasok és már valamennyien ők is apák, négy unokám van, három lány — íme így állt helyre a nemek egyensúlya — és a negyedik, a legkisebb lett fiú. A lányunokák egy addig teljesen ismeretlen érzéssel, új dimenzióval ajándékoztak meg. Szerencsésnek mondhatom magam abban is, hogy még élő szülők gyermeke vagyok — édesapám az idén töltötte be a nyolcvanhatodik, édesanyám pedig a nyolcvanadik életévét — és nagyon szeretném, ha ez még sokáig így maradna.
Ami a hobbijaimat illeti, a Fradikáról már esett szó, emellett az ötvenes, hatvanas évek popzenei (Rock ’n’ Roll, Doo-Wop, Mersey-beat, Bubblegum) lemezeinek gyűjtése, nyaranta a vitorlázás és a szörfözés, télen pedig a korcsolyázás érdemel említést, és van egy százat meghaladó DVD-gyűjteményem is művészfilmekből Antonionitól Pasoliniig, Makk Károlytól Szabó Istvánig.
— Szereted a házi állatokat?
— Sokáig hidegen hagytak, de amikor ’93-ban egy zsebkendőnyi kerttel is rendelkező sorházba költöztünk, a gyerekek kedvéért, amolyan fájdalomként, hogy el kell szakadniuk a megszokott környezettől, barátoktól, ismerősöktől, vettünk egy németjuhászt, amely, vagy inkább aki szó szerint magába bolondított. Több mint tizennégy évig volt velünk, és hogy egyelőre nincs újabb kutyánk, annak legfőképpen ő az oka.
— Nehéz lenne elképzelni téged vízparton, csendben ülve, horgászbottal a kezedben. Van valami oka, hogy nem szereted a halételeket?
— Pedig egészen a harmincas éveim végéig imádtam horgászni, csak nem a nagyobb türelmet és több tétlenséget igénylő fenekező készségekkel, hanem a sokkal mozgékonyabb és számomra élvezetesebb úszózással, végigjárva a nádasok szegélyét. A zsákmányt persze a család fogyasztotta el, a halételek szagával (mások szerint illatával) máig nem sikerült megbarátkoznom. Aztán elcsábított a bot mellől a vitorlás meg a szörfdeszka.
— Írni viszont… A literátorok közül kezdetben, majd később, ki, kik voltak rád hatással?
— Donászy Magdáról és társairól már említést tettem, az általános iskolában — noha elindultam egy április negyedikére kiírt verspályázaton, amelyet meg is nyertem — különösebben nem érintett meg az irodalom, és a gimnáziumban is csak a Nyugatosok, a külföldiek közül pedig Rimbaud nyitották ki a szemem újból a versek világára. Ők viszont nagyon, és ma már elmondhatom, hogy alkotóként elkövetett kihagyásaim ellenére olvasói minőségemben végleg, amiért végtelen hálával tartozom gimnáziumi osztályfőnökömnek és magyartanáromnak, Vasbányai Ferencnek. Az igazi nagy szerelmek azonban csak ez után következtek: József Attila, Radnóti, Illyés, Pilinszky, Nagy László.
— És a kortársak közül? Sokakat személyesen ismersz… Mit jelent neked az ő barátságuk?
— Nagy László, Pilinszky számomra a földi létben betöltött aktuális státusuktól függetlenül a kortárs költészet elszakíthatatlan része, ahogyan Ratkó József és Utassy Dzsó is. A rendszerváltozás utáni munkakörömből adódóan — a Határon Túli Magyarok Hivatalában előbb az Illyés Alapítvány irodavezetőjeként, majd a sajtófőosztály vezetőjeként — módomban állt évekig együtt dolgozni Csoóri Sándorral, aki az Illyés Alapítvány kuratóriumának első elnöke volt, továbbá megismerni az erdélyi Kányádi Sándort, Markó Bélát, Szőcs Gézát (s noha nem költő a szó klasszikus értelmében, nem hagyhatom itt említés nélkül a drámaköltő Sütő Andrást sem!), a Balassi-kardos, kárpátaljai Vári Fábián Lászlót, a felvidéki Tőzsér Árpádot és Hodossy Gyulát, a vajdasági Csorba Bálát. Csoóri, Vári Fábián és a novellista vajdasági Dudás Károly megtisztelt azzal is, hogy elolvasták a dolgaimat, és elláttak biztató tanácsaikkal. A Toronynak köszönhetem Serfőző Attila, Szokolay Zoltán és Vesztergom Andrea személyes barátságát, de Böröczky Mityka, Kelebi Kiss István és Boér Péter Pál virtuális barátságát is — ahogyan még sok további Toronylakóét, akiknek felsorolására részben helyhiány, de még inkább az esetleges kifelejtés vétkét elkerülendő, nem vállalkoznék. Az ARTpresszónak Schmidt Tibort, az Allegóriának Fehérvári Dittát, az AlkoTÓháznak Pethes Marit, a Dokknak Jónás Tamást, Czékmány Sándort, Tesch Gábor Ferencet és Janáky Mariannát, a dunapARTnak az általam csak tulajdonosi és főszerkesztői művésznevén ismert Liont, valamint Kiss Gábor alias Manulyát, a Comitatus folyóiratnak Szinay Balázs barátságát, a Kurázsi folyóiratnak pedig Horváth Tivadarét köszönhetem.
– Merre jártál a nagyvilágban? Érdekes sztori, ami veled esett meg?
– A Határon Túli Magyarok Hivatala révén elsősorban a szomszédos országokba utaztam gyakran, Aradtól a Békás-szorosig bejártam egész Erdélyt, megfordultam Kassán és Pozsonyban, Szabadkán, Újvidéken és Palicson, Eszéken és Lendván, a burgenlandi Felsőőrött, de az Illyés Alapítvány irodavezetőjeként 1997-ben háromhetes előadókörúton voltam az Egyesült Államokban (Washington, Sarasota) és Kanadában (Torontó, Ottawa, Montreal, Calgary, Vancouver, Hamilton, Victoria) is, amelynek keretében az ottani magyar egyesületek rendezvényein ismertettem a magyar kisebbség- és nemzetpolitika céljait, törekvéseit. Turistaként eljutottam csaknem az összes európai országba, még a norvégiai Oslóba is. A legérdekesebb külföldi élményem (is) a magyarországi rendszerváltozáshoz kapcsolódik: éppen a Nagy Imre újratemetése előtti napon indultunk egy buszos görög tengerparti utazásra, s a megérkezésünket követő napon — tehát a temetés napján — hajóval Korfu szigetére tartottunk. A hajón televíziókészülék is volt, és próbáltuk rajta behozni a CNN-t vagy más angol nyelvű hírtelevíziót, ami ugyan nem sikerült, de valamelyik görög csatornán meg tudtunk nézni egy kb. tízperces filmfelvételt az eseményről, amely egyrészt jól érzékeltette annak méltóságteljes, ünnepélyes lefolyását, másrészt megnyugtatott minden magyar utast, hogy semmilyen atrocitás sem történt.
— Több elektronikus portálon találkozni műveiddel. Hol érzed magad jobban, melyik a kedvenced?
— Nem az udvariasság mondatja velem, hanem az „első szerelemhez” való hűség, hogy a Toronyban érzem a leginkább otthon magam, időrendben ide kéredzkedtem be elsőként, míg a többiek — az alkoTÓház kivételével, ahová Pethes Mari iránti tiszteletből én jelentkeztem — már maguk hívtak.
— Milyen folyóiratokban publikáltál, publikálsz?
— Ez a kérdésed némileg fájó pontot érint. Korábban nem volt kellő bátorságom ahhoz, hogy elküldözgessem a szerkesztőségekhez a dolgaimat — két kötettel a hátam mögött a Toronyhoz is csak hosszabb tépelődés után kopogtattam be —, így csak az Irodalom Visszavág című folyóirat hozta le nyomtatott formában még 2006-ban az egyik szövegemet úgy, hogy azt is valamilyen internetes felületre töltöttem fel, és onnan vadászták le. Mielőtt beindíthattam volna az úthengert, a folyóirat tulajdonost, szerkesztőséget és némileg profilt is váltott, így ez a csatorna bedugult, mielőtt még igazán megnyílt volna. Azóta pedig úgy hozzászoktam az internetes megjelenés egyszerűségéhez és gyorsaságához, hogy nincs szívem és türelmen első megjelenésre félretenni és pihentetni az újonnan (sajnos nem elég gyakran) születő dolgaimat, így az irodalmi portálokon kívül csak online folyóiratokban — ilyen a már említett Comitatus és Kurázsi — publikálok.
— Mi a véleményed a profi-, s az amatőr költőkről?
— Úgy gondolom, a profi és az amatőr költők között általánosságban véve — tehát az igazán nagyokat nem számítva — nem minőségi, hanem mennyiségi különbség van. Ha az esküvői vőfélyek szintjén rímeket faragó fűzfapoétáktól eltekintünk, szerintem ihletett állapotban és pillanatban egy amatőr költő is képes legalább egy, de inkább több, a profikkal összemérhető színvonalú szöveget megalkotni. A különbség az, hogy a profi esetében az ilyen alkotások száma lehetővé teszi, hogy hivatásszerűen ne éljen meg ebből a foglalatoskodásból, tehát keresnie kell valamilyen kiegészítő, de szellemi egzisztenciája szempontjából mindenképpen másodlagos kenyérkereseti forrást. Míg az amatőr elsődleges tevékenysége a „polgári” foglalkozása, a versírás pedig ténylegesen — a maradék-elv okán: az erre fordítható energia, idő az ő esetében egyértelműen maradék — kiegészítő, „másodlagos” jellegű, amin (sajnos) az sem változtat, ha számára, az ő önmeghatározása szempontjából éppenséggel ez az elsődleges.
— Stílusod egyre érettebb, kiforrottabb. Hogyan látod önmagad, helyed az irodalomban? Gondolsz újabb, mondjuk összegző verskötet kiadására? Ha nem, mi ennek a döntő oka?
— Az előző kérdésedre adott választ tovább gondolva, a profi–amatőr határvonalon nyomulónak gondolom magam. De ahhoz, hogy idáig eljussak, nyugdíjassá kellett válnom, aki, ha a szükség úgy hozza, csak a rutinját hajlandó beletenni a kiegészítő kenyérkereső munkába, személyiségéből, pszichéjéből azonban már egy kávéskanálnyit sem. Az ugyanis a privát érzelmi életén kívül a verseknek és csak a verseknek van fenntartva…
A napokban jelenik meg az E-Book Könyvház és Kiadó gondozásában „Stációk” címmel egy elektronikus kötetem. Mivel a készre szerkesztést a borítóval együtt magam csináltam, a kiadás ingyenes. A kötetet fölteszik a kiadó honlapjára, ahonnan 500-700 Ft közötti áron lehet letölteni, ennek 30%-a a kiadó jutaléka, 70%-a pedig szerzői jogdíj. A legkeményebb tárgyalás azon folyt velük, hogy a szerzői jogdíjat dugjuk el, ne akarjanak fizetni, mert azzal anyagilag hihetetlenül rosszul járnék: a legjobb esetben éves szinten 120-150 ezer forint összegű jogdíjat hozzá kellene csapnom a nyugdíjamhoz és az összevont összeg után 16% adót fizetni. Meg tudtam velük állapodni, hogy a szerződés szerint nem fizetnek jogdíjat, tehát adóznom sem kell, a részemet pedig — ha eléri a megfelelő nagyságrendet — egy papír alapú kötet kinyomására fogják felhasználni.
Ebben a mostani anyagban csak a 2000 és 2009 között született szövegeim szerepelnek, a frissebbeket egy másik (már szintén készülő) kötetbe szánom, előreláthatólag még idén ez is felkerül a kiadó honlapjára. Ha ezúttal végre szerencsém lesz, akkor a befolyó összegekből összeáll annak a bizonyos összegző kötetnek a papír alapú kiadásához szükséges szerzői hozzájárulás fedezete.
— Mit üzensz a kezdő költőknek?
— Hogy ne adják fel, és ha tehetik, ne tartsanak akkora szüneteket, mint én tettem.
És főként azt: nem az a fontos, hogy profivá tudnak-e válni vagy amatőrök maradnak.
Jónás Tamást idézem: „A költészet mellékes dolog. Csupán tréning és tér a meneteléshez, mely jobb híján az Istennek nevezett élményhez vezet. (…) Kilépés a kisszerűség mocsarából, az ömegismerés hídján áthaladva eljuthatunk a közösségben való feloldódásig. A figyelem, az ítéletmentes észlelés elengedhetetlen ezen az úton. Van magasabbrendű, békésebb világ a mostaninál. És máris élnek közöttünk csendes ismerősök, akik megtapasztalták ezt. Akik megérzik az azonost még a különbözőben is. (…) Kinyitom a szemem, és megmutatkozik a kozmosz emberarca. Nem bocsánatra (…), hanem A megigazult emberek kegyelmére van szükségünk. Értük zengenek a költészetek. Mellékesen.a megigazult emberek kegyelmére van szükségünk. Értük zengenek a költészetek. Mellékesen.”
A költő — legyen bár profi vagy amatőr — életműve ily módon a saját élete — teszem hozzá én, Tamás után szabadon. És nincs profi vagy amatőr élet, csak egyféle: Élet, ami csak a lét(ezés) egyik formája (Copyright by Hamvas Béla /özvegye/, in: Scientia Sacra).
— Elégedett ember vagy?
— Ami óta azt tudom üzenni, amit az előző kérdésedre válaszoltam, igen.
Legutóbbi módosítás: 2012.11.09. @ 16:49 :: dudás sándor
