„42 éves vagyok, nős, három gyermek édesapja. Iskolai végzettségem: okleveles gépésztechnikus és felsőfokú munkavédelmi technikus. Munkahelyem (az első) a MÁV Szolnoki Járműjavító Kft., ahol 1200 fő munkavállaló munkavédelmi vezetője vagyok, mint műszaki szakértő. Egyéni vállalkozóként 1995 óta tevékenykedem, munkavédelmi és műszaki területen. A települési képviseletet 1996 óta gyakorlom töretlenül.”
E sorokkal jellemzi saját magát önéletrajzában Zsinór József. A Tápiómente és környékén sokak által vőfélyként ismert Józsival sokadszor beszélgetek. A Szolnokra bejárás, a gyakori helyi találkozások módot adnak a hosszabb-rövidebb eszmecserékre (még rövid közös filmszereplésünk is van), ezért kérem az olvasót, nézze el nekem a tegezési formát!
„Felkeressük a mi szép menyasszonyunkat,
akit azóta már fel is koszorúztak.”
— A múltkor szikrázott belé a szemem (tudod, ezzel „hallok”, szájról olvasok), amikor említetted, hogy 380 lakodalom forgatókönyvét vezetted le, vagyis voltál vőfély. Hogyan kezdődött?
— Nem úgy, ahogy gondolod, lassú folyamat volt. Tudod, kiskoromban eljártam lakodalmakba, szűrösként (hívatlan vendég), és a sátorban zajló események, főleg az akkori vőfélyek megnyilvánulásai tetszettek. Vágyat éreztem a szereplésre, mulattatni, szórakoztatni akartam. Vőfélyként mégis véletlenül debütáltam, egy gyömrői rokonunk váratlanul tartott lakodalmában, 1987-ben. Gondold el, fejjel a mélyvízbe! A többi már ment, mint a karikacsapás.
„Én kezdem a táncot, eközben az urak
jól teszik, ha a pénztárcájukért nyúlnak,
s míg a felesleget lassan kiszámolják
gondoljanak arra: a Forint nem Dollár!
Húzd, cigány!”
Fiatalabb éveiben sportolt. Ökölvívóként olimpiai kerettag, de a moszkvai olimpiára egzisztenciális és egyéb okok miatt nem juthatott ki. A sportlövészet csábította. Úgy mondja, a szolnoki Lövészklub tagjaként, első osztályú versenyzőként, magasan klubtársai előtt járva, maga sem tudja hány versenyt nyert meg. Különösen a kisöbű sportpuska ötven méteres álló, térdelő, fekvő számaiba jeleskedett.
— Arról voltam híres, hogy a 60-as fekvő számban negyvenöt lövésig sohasem hibáztam. A kékmezőn, párbajlövészeten PA 40-es és PA 63-as pisztollyal és géppisztollyal legyőztem az akkor híresen jól lövő Balogh ezredes urat.
Közben tanult, technikumot végzett. Házat épített – saját kezűleg.
— Ebben a dologban Petrocelli volt a példaképem. Tetszett nagyon, hogy önállóan építi a házát. De én előbb végeztem a magaméval, mint ő.
Válaszút elé került: a sport vagy az élet. Az utóbbi mellett döntött. Családot alapított. Felesége, Klára asszony igen aktív tagja az iskola Szülői Munkaközösségének: így vagy úgy a közéletért!
„Jó reggelt kívánok! Nagy újságot mondok:
az asszonyok serege eggyel szaporodott”
Józsinak, mint minden újszilvásinak, aki a közeli Szolnokon talált megélhetést, bejárási problémája van.
Első és máig egyetlen munkahelyére tavasztól őszig motorkerékpárral, télen ütött-kopott Trabantjával ingázik naponta. Nem titkolják, három gyermekük jövője érdekében fontolgatják, hogy Szolnokra költözzenek. Ezt a lépést faluközösségünkből sokan sajnálnák.
A Tápió-vidék közlekedése azonban a főváros felé koncentrálódik, így nem sok bíztatót láthatunk Szolnok felé. Az újszilvásiak, nem kis kitérővel kétféle sínpálya közül választhatnak a gyér s mind drágább tömegközlekedési eszközként szolgáló buszjáratok közt, hogy Györgyére, Szelére vagy Ceglédre menjenek, ha valahová el akarnak jutni a Tápiómente csücskéből.
Eddig a riport.
Behajtom a Tápiómenti 2hetes sárguló példányát, a nyomtatott dátum 2001. április 26-át mutat. Fél évvel később elvesztettem Édesanyámat. Józsi barátom egyedüli „családon-kívüliként” állt mellettem a ravatalnál, mielőtt lezárták a koporsó fedelét.
Több, mint tizenegy év telt el…
Mi történt azóta Józsi barátommal?
„Ma még piros élet,
holnap sötét álom,
ne sajnáld a csókot tőlem,
gyönyörű virágom…”
A gyerekeik felnőttek, a házaspár útja kettévált, Józsi Szolnokra került. Persze, azóta is — hol máshol? — a MÁV Járműjavító Kft-ben dolgozik…
Megrendülten olvasom friss keletű írását:
„Örök ifjú srác vagyok, nagyon lazán e világon. Valahogyan lettem, sokak mondják, hogy biztosan engem is egy nő szült, de ezt sohasem tudom meg. Egy hatvanhárom éves idős asszonyka, mint nevelőszülőm faragott belőlem őszinte, emberiséget szerető embert. Sikerült egy tökéletes családot alapítanom, saját-kezűleg otthont építeni, gyermekeimnek mindent megadni, nagykorúvá válásig iskoláztatni, sportolni és egyéb hobby-t elősegíteni. A megélt életem keményre edzett, de az életem majdnem befejeztem, mert attól kaptam egy végzetesnek tűnő döfést, akiben „vakon” bíztam: a feleségemben, a három gyermekünk édesanyjától. Mostmár hitelesen írhatom az általam megfogalmazott mondatot: „az ember a legszívósabb állat!” és azt is mondhatom: van élet a halál után! Sikerült egy új élet motívációt véletlenül, vagy az Isten akartából megtalálni egy Nőben, aki hasonlót élt át mint én, csak jóval rövidebb időben. Tiszta lelkiismerettel tisztelem a volt feleségem, mint édesanyát, de sajnálom, hogy elkövetett egy végzetes hibát. Édesapaként szeretem a három saját és a kettő nevelt gyermekemet. Hálásan és szerelmesen szeretem életmentő páromat, ANIKÓ-t!”
Amit eddig nem említettem, bár a naponkénti Szolnokra bejárásból sejthető, Józsi kitűnő, mondhatom vakmerő motoros hírében áll. A Tápiómenti Motoros Klub elnöke. Legutóbb most november közepén pólóban, papucsban motorozott. /A képen.) Kapta is „dicséretet”:
— Merre laksz, hogy ilyen nyárias öltözékben motoroztál!!!
Józsi így válaszolt:
— Igen, ilyen „nyáriasan” motorozom! Sokszor azért haragszanak meg a „púposos”, vagyis a túlöltözöttek, mert így libbenek el mellettük, lazán! A Mátra csúcskövénél voltam két éve februárban így, de fekete hosszú ujjú polár póló volt a TMK alatt, amikor a Mocis srácokat kerestem, de mindenki lenn volt Mátraházánál a parkolóban. Azonnal rájöttem, miért. Azért, mert senki nem mert felmenni a havas úton. A guminyomásokat lefeleztem, majd „lebrékeltem” a BUSMANNAL a kanyargós, nagy élményű havon. Az érdekessége az egésznek az volt, hogy fiatalok, akik még nem ismertek, szaladtak a parkolóba hozzám, és fotózták a PAPUCSOS lábaimat, mire közöltem velük, hogy nem ez a lényeg, hanem az, hogy különös gond nélkül lecsorogtam a hegyről. Felajánlottam az összegyűlt negyvenöt-ötven motorosnak, hogy ismét felmegyek, ha velem tartanak, de senki nem mert erre vállalkozni! Tehát nem az öltözék a lényeg!
Legutóbbi módosítás: 2012.11.26. @ 12:00 :: dudás sándor
