Kovács Ági: készültem írni
készültem írni
szép komoly verset
melyben jól mondom
bár nem várod – el
hogy tudd
a tál s a bölcső melegét adtad
lázat hűteni jégviharos nyárban
az okos szó és az oktalan szív igazát
sírtad és cipelni segítettél
sötét-érdes keresztet
tenyered véres
árnyad ugyanúgy ólom
– el-elnéztem nemrég dolgos kezed
készültem írni
szép komoly verset
hogy tudd
lelkiismeretem voltál
köszönöm
Tehát Kovács Ági.
Először a verseit akartam méltatni, mutatós, íróemberhez méltó (Ő!) körmondatokban, kedves-gömbölyű szavakkal meggyőzni a mai, trendorientált olvasót, hogy amit a kezében tart, az noha már nem is kötetnyi líra, hanem egy asszonyszív dobbanásainak összesűrítése egyetlen hatalmas dobbanásba, mégis korszerű és ehető, de letettem erről. Itt ugyanis valami többről, valami másról van szó.
Tehát Kovács Ági.
Néhány éve ismerem, szinte az első publikus betűitől. Magamban Kovácságinak hívom, s ha ő azt állítja magáról, hogy élete az irodalom körül forog, én azt állítom róla, ő maga is, hisz olyan, mint Horatius szerint a vers: önmagában kerek egész.
Megbonthatatlan kész világ, fényévnyire a hölgyszerzőkre olykor igen jellemző locska virágirodalomtól. Nála gyakorta ropog, recseg a líra, inog az építmény, a csonka sorvégek sértik fel a gondolatot, a kettéharapott mondatok nem vallanak, de vallatnak, nem visznek messzire, csak ide, magunkba, szembenézni. Könyörtelen. Szívdobbanások? Ugyan… Sejtek lüktetése. Ecce homo. Ecce Kovácsági.
Nagy Horváth Ilona
Kovács Ági: Páros
Én igenis írok most Magának,
tetszik, s ha nem,
s nem fogok kedvenc strófájával
bíbelődni sem.
Bírja és viselje tőreim,
ha már ily szótlanul hagyott itt.
Tudja, Kedves, nem boldogulok magával.
Magának semmi sem jó!
Ide vágyott kis köreinkbe nyugtatni
amúgy is spleenes idegeit.
Nyugtatni! Hova már?
Magánál a tajga hava is tüzesebb!
Rajtunk – rajtam! – veri el a port,
hogy intellektusa hamvába holt
maradt, mint lustán parázsló
füstös tűzhelyek.
Hát, tudja mit? Menjen is el!
Nevessen jót s jól,
vagy vessen meg!
– szeretem –
Jelleméből én nem nézem ki,
hogy őrült levelem jó szívvel kezeli,
s látja majd benne, mi nyilvánvaló.
Nézzen távolabbra, pár év,
s hűvösségét, mosolyát is viszonzom
én – meglátjuk akkor, Ön mit ír.
Tatjana
Én is írok most,
levelet Magának
– álmatlan éjeim sűrűpillájú asszonya.
Oly sokáig tartott, mire felismertem!
Szúrnak ám tőrei még így a múltból is,
ahogy régi sorait olvasgatom s
gyűröm egyre e megfakult lapot.
Megmondta, hát,
úgy lett!
Tűzhely parazsa kapott lángra tegnap
hogy láttam –
láttam, szégyellnivaló régi magam is,
s a láng mit gyújtottam akkor,
unaloműző játékot keresve,
most engem mar.
Legelőször most szeretek
búcsúzva Öntől, ki sosem volt enyém
– csupán borgőzös álmaim sűrűpillájú asszonya.
Várom, hogy döfjön! Várom, az utolsót!
Vágyom vallomását pőrén, szabadon:
– Szeretem Önt, még most is,
én elátkozott Angyalom…
Anyegin
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
