Úgy tudta a kronbergi várnép, hogy unalmában megdöglött a szélkakas. Holott csak elfeküdt aludni a bástyatetőn a következő dalnokversenyig. Addig úgysincs látnivaló. Lothar, az öreg gróf már elporoszkált a hesseni rengetegbe, hogy hétszámra vadat hajkurásszon. Fia, a nagyeszű Részeges Ottó, inkább a pincében pepecselt a szeszfőző edényeivel. Egy Szentföldet járt mágustól vette a varázsital titkát. Azóta éjt nappallá téve csak a tudománynak élt.
A finom lelkű Lívia nagyasszony, provence-i módra időnként összehívta a környék úrnőit, hogy a kemenate melegében ízelgessék a hódolók verseit. Amelyik lovag szép szonettet krétázott fel a táblára, csók vagy koszorú lett a jutalma, de ha egy igényes kisasszony silánynak vélte vitéze rímeit, büntetésül lenyalatta vele, amit felírt. Olyankor aztán dőltek a dámák a kacagástól. Mulatságos lehetett, ahogy a kárvallott költő lefetyeli a krétaport. Ezt a szokást Lívia a marseille-i udvarból vette át. Egyébként, Móra Ferenc még látta az ottani múzeumban azt a tableau-t, amit fényesre nyaltak a cour d’amour költői.
Mára ez már megszűnt…
Margitnak nem volt kedve nevetni, mert még mindig sajgott a szíve Huba után. Már akkor beleszeretett, mikor Kronbergbe kísérte, mint iszákos Ottó jövendőbelijét. Mivel a szerelem türelmetlen, az úton már egymáséi lettek. Igaz, csak lelkileg, mert a kislány nagy bánatára, zsenge kora gátolta a továbbiakat. Sőt, majdani férje mindmáig sem hált vele, mert még gyereknek tartotta. Ezért is várta Margit a nagyhírű nótásokat, csak történjék már valami.
A dalverseny napján a vágómarhák annyira szaporáztak a közkedvelt ökörsütésre, majd elsodorták Hubát, aki éppen egy zsák zabot vitt a lovának. Ezt még Budán megígérte a paripának, ha egyhuzamban nyargal Kronbergig; hisz a távolság alig ezer kilométer. Gazdája más jutalmat remélt: hajdan a kismenyasszony avval vigasztalta, ha majd megérik a gyümölcs, övé lehet az első harapás. Huba éppen erre a nyalánkságra gondolt, mikor váratlanul megpillantotta szerelmét Szulejmán, az ereklyeárus sátra előtt. Margit éppen bűverős kavicsot vett, ami érintette Krisztus saruját a betlehemi úton. – Legalábbis erre esküdött az igazhitű boltos.
– Jó vásárt csinált úrnőm, már hat is a kő – térdelt kézcsókra a grófné elé.
Huba szíve annyira dobogott, hogy a provence-i trubadúrok is hallották a birkabeles standnál. Éppen a jól sodrott lanthúrok közt válogattak. Margit a váratlan örömtől keblére vonta vitéze kezét, majd maga után húzta a heroldmester félkész raktára felé. Az még üres volt, csak egy falnak vetett pajzson száradt a frissen festett sas. Megcsókolták egymást, de oly forrón, hogy csordogálni kezdett a felpingált madár. Margit hirtelen döntött! Kilibbent az ajtón, s elindult az elhagyott fácánkert felé. Rövidre rá, Hubának is arrafelé volt dolga…
Ezalatt a vendégekkel teli lovagteremben egymást követték a hölgyeket hozsannázó, légies dalok. Miután a hajdan nagyvérű Eschenbach öregesen elpengette Szűz Mária dicséretét az ájtatos húrokon, a kocsmanyelvű ifjonc, Tannhäuser lépett a grófék elé. Olyan egyenes rímekkel nótázta meg hölgye bájait, hogy mindenki értette, még a vadászebek is elpirultak az asztal alatt. Ahogy elhalt a dal, megdermedt a lég a teremben, csak az öreg gróf cuppogott elégedetten a csendben. Miután letette a poharát, elismerően böfögött, majd összecsapta két tenyerét: a snapsz – ahogy a fia nevezte az új italt –, tényleg jó volt. Erre már zúghatott a tapsvihar, meg az „éjjen Lothar!”
Mikor Margit boldogan és jóleső fáradsággal visszavánszorgott a fácánosból, éppen férje, a részeges Ottó dülöngélt be az ágyas-szobába.
Még jó, hogy a vérmedvére rázárta a pinceajtót, mert ide is bejönne – gondolta, s felröhögött. Hirtelen az ajtó felé rúgott, mert úgy látta, egy vaddisznó akar beszökni. Persze a lendülettől elterült a márványkövön. Margit nagy nehezen az ágyra emelte a tehetetlen testet, s míg vetkőztette, hirtelen elmosolyodott…
Később, mikor megjelent a lakomán, a lovagok meglepetten összenéztek; olyan mennyei belső öröm sugárzott az ifjú grófnő arcáról, hogy rögtön érezték, boldog asszony érkezett közéjük! Lassan megnyugodtak a kedélyek. A lovagok újra átadták magukat a poézis élvezetének. Gyönyörűség volt hallani, ahogy a költők pengették a lanton a tiszta szerelem dicséretét; – szinte csoda, hogy abban a korban is születtek babák… Egy idő után Margit pironkodva súgta Lívia grófné fülébe, hogy végre megtörtént Ottóval az összefekvés.
– Ez a legszebb ajándék nekem – csókolta meg a menyét a nagyasszony. Rögvest kihirdette az örömhírt. Erre olyan egetverő éljent ordított a nép, hogy belerengtek a várfalak.
A lovagok mikor gratuláló kézcsók kegyéért járultak a két úrhölgyhöz, az anyagrófné rögtön megismerte Hubát, hisz’ ő hozta hajdan Margitot a várba.
Jó jel – gondolta – mert hitt az ilyesmiben -, mikor ezt a vitézt látja, öröm éri a házat.
– Imádkozzon lovag, hogy áldás legyen a nászon! Ha fiú utód lesz egy évre, birtokot kap tőlünk – mosolygott, és kézcsókra nyújtotta a kezét.
Margit könnyes szemmel nézte lovagját. Érezte, megbízhat benne.
Mikor jó későn Ottó betántorgott a terembe, csak akkor értette meg, miért veregetik a vállát a lovagok, mikor Margit hálakönnyel köszönte meg, hogy asszonnyá tette végre.
Pár nap múlva szétszéledt a vendégsereg. Csak Huba maradt még munkálkodni jövendő birtokáért. Ebben természetesen Margit is lelkesen közreműködött.
Legutóbbi módosítás: 2012.11.13. @ 17:26 :: kisslaki
