M. Laurens : Párizsi angyal

Nyomtatás

 M. Laurens

PÁRIZSI ANGYAL

      A tél nem szép a városban. Az utcák latyakosak, az autók unos-untalan szétcsapják a latyakot a járdaszélekre. Az emberek mogorva arccal botorkálnak a sótól feláztatott járdákon. Az ég szürke, semmitmondóan nyomasztó, és megöli a színeket a házak falán és a járókelők arcán. 
      Hivatalos ügyeim elintézendő, kicsit korábban érkeztem a hivatalhoz, mint azt kellett volna. A kibiggyesztett cédula szerint, volt még két órám a kapunyitásig. Mivel már rég jártam a környéken (ahol pedig gyermekkorom javát töltöttem), a közeli vásárcsarnok felé vettem az utamat. Tudtam, hogy azóta a régi kis piac helyén új üvegpalotát emeltek, híven a kor szelleméhez. Már vagy öt éve nem jártam a környéken, és a változás szembeötlő volt. A kis útszéli bódék helyett a hatalmas üvegkalitkában mozgólépcsők suhantak fel s le, és a korai óra ellenére hatalmas nyüzsgés volt mindenfelé. Amerre csak elláttam, mindenütt csillogó villogó üzletek sorakoztak, teli szebbnél szebb áruval.
      Imitt-amott néhány őstermelő árulta fényesre glancolt portékáját, s még a burgonya is szinte lakkozva volt a polcokon. Férfiember lévén az emelet felé vettem az irányt, ahol a frissensült házikolbászok és friss kenyerek lakoztak régebben. Gyermekkorom ízei jártak az eszemben, és szinte éreztem a debreceni ízét és ropogását, amikor bő mustárba mártogatva majd beleharapva, fröccsen szanaszét a leve, a körülállók nem kis bosszúságára.  Visszaemlékeztem milyen borzalommal nézett rám a káposztás néni, amikor kiflimet a kimért tejfölbe mártogatva kovászolt uborkát vásároltam nála, hogy ott helyben fogyasszam el.
      Ahogy így elmélázva felértem az első szintre, ahol a hentesáruk üvegkalitkái sorakoztak, az egyik üzlet előtt apróka öreg nénike toporgott sorára várva. A picurkára töpörödött test alig volt nagyobb egy tízéves gyermeknél. Arcocskáját ezernyi ránc barázdálta, és szinte alig lehetett kivenni két picinyke gombszemét a hatalmas vastag-meleg kendő jótékony árnyékából, amely féltőn óvó sátorként borult ősz tincseire. Vékonyka kifakult foltokkal teli lenvászon szatyrocskát szorongatott, amely valaha talán fehér lehetett. Mögötte a sorban egy fiatal, talán húszéves forma fiatalasszony állt, szinte ellentéteként a kopottas seszínű kabátba öltözött nénikének. Szolidan elegáns fekete hosszú kabátja, halványlila sálja és karjára vetett cicoma nélküli fonott kosárkája jó ízlésre utalt. A kabátka jótékonyan takarta a finoman kigömbölyödő kis hasát, ami elárulta, hogy nemsokára új trónörökössel bővül majd a család. Arca szeretetreméltó és megnyerő volt, ahogy az előtte álldogáló mogyoró anyókára tekintett. Látszott rajta, hogy nem óhajt külön elbánásban részesülni pusztán azért, mert új életet hordoz méhében.
      A hentes unott egykedvűséggel tette a dolgát, nem volt az arcán sem bánat, sem öröm, miközben a villával csikorogva szurkálta a felvágottakat a mérlegen lévő papírba taszigálva őket. Olyan volt, mint az időjárás, szürke és egyhangú. Végezvén az előző vevővel, halovány mosolyféle villant át az arcán, mikor a csinos fiatalasszony felé fordult.
      — Mit adhatok? — kérdezte, miközben a mosoly, már nem is hagyott nyomot rajta, mintha csak elillant volna a semmibe, ahonnét előkerült. A fiatalasszony értetlen tekintettel nézet a hentesre, és szemével az előtte álló nénikére intve megszólalt bársonyosan csilingelő hangján.
      — A néni jön a sorban! — szögezte le a tényt, határozott hangon, ujjával lefelé mutatva, a kendő irányába.
      A hentes mélyen lehajolva, és az üvegpolc alatt kikukkantva bambán bámult a kendő alá, majd felemelkedve, és félig áthajolva a polc felett, lenézett a mélységbe, mint valami óriás, ki törpéket vél látni alant.
      — Mondja mama, mit akar? — dörrent rá a nénire, hangosan és taglalva, mintha csak siketet, vagy gyengeelméjűt szólított volna meg.  A kis kendő felfelé fordult, és reszketeg hangocskát küldött fel a magasban trónoló nagyúr felé.
      — Két szelet párizsit kérnék az olcsóbbikból aranyoskám… — motyogta. A hentes egyetlen határozott mozdulattal szúrta fel a szeleteket, és jól irányzott mozdulattal vágta rá a mérlegen lévő papírra őket. A mérleg nyekkenve libbent egyet, és már firkálta is rá ceruzájával az árát, miközben harsányan trombitálta a fizetendő összeget, a vélt siketek felé okulásul, majd hangos egyetlen csattanással vágta ki az üvegpolcra, a vékonyka csomagot. A nénike előkotorászta apróka bugyellárisát a szatyor mélységes mélyéből, és reszketeg kezecskéjével bátortalan kapirgálásba kezdett a fémpénzek káoszában kutakodva.
      — Tessék csak ide a markomba számolni — szólalt meg a kismama, lehajolva. — Majd én felteszem a polcra — és jótékonyan mosolyogva, a hatalmas kendő alá kukkantott picinykét.
      A hentes unott arccal tekingetett jobbra-balra, mire nagy nehezen hozzájutott a jussához, és egyetlen mozdulattal, számolás nélkül leseperte a markából a kassza mélységes fenekére ahonnét hangos csörömpölés volt a válasz. Az anyóka megrebbent a ricsaj hallatán, mint kisgyermek, ki rosszat tett, de máris kezébe csusszantotta a csomagocskát a kishölgy a polc magasából.
      — Parancsoljon drága néni — mosolygott rá csillogó szemekkel. Az anyóka, féltő gonddal süllyesztette el szatyorkája mélyére a vékony papírba csomagolt szeleteket, és apróka léptekkel, kicsinyét meggörnyedve totyogott agyontaposott, sótól kivert cipőcskéiben a lépcsősor felé, amely a földszinti kijárathoz vezetett, és azon túl a szabadba. Az üvegablakok mögött lassan oszlani látszottak a fellegek, és a csarnokban is csökkenni kezdett a félhomály. Lassan kezdtek visszatérni a színek a csarnok félhomályos világába is.
      — Parancsoljon hölgyem — szólt ki ismét a hentes a nyíláson.
      — Kérném a párizsit, ami még a tálcán maradt! — hadarta a fiatalasszony, közben a távolodó nénit leste fél szemmel —, és tegyen rá még tíz deka téliszalámit is a tetejére! — fűzte hozzá sürgető hangnemben.
      — A tetejére? — álmélkodott a hentes.
      — Igen oda, ahogy mondom — hangzott az ellentmondást nem tűrő hang.
      Nyegle vállbiccentés volt a válasz, és máris közölte a hentes az árat. A kis kosárka fedele felbillent és az előbukkanó csinos kis lila pénztárcából máris a pulton termett egy papírpénz. Gyors mozdulattal, a kezével a kismama felkapta a pakkot a pult üvegéről, és már távolodott is a bódétól sebesen. A hentes félig kihajolva, kiáltott a távolodó lila sál után.
      — Hölgyem! A visszajáró! — gurgulázta asztmás fuldokló hangon. A távolodó kabát egyik karja legyintőn jelezte számára, hogy nem érdekes, tartsa csak meg magának, ha akarja. A hentes leírhatatlan grimaszt vágva, morogva jegyezte meg félhangosan, hogy miféle fura figurák ezek a nők, hol ráérnek, hol meg sietnek. Fejcsóválva, faarccal elrakta a pénzt, és a következő vásárló felé fordult.
 
      A nénike, még félúton sem járt a lépcsősor felé, amikor egy hang szólította meg az árusok sora mellett.
      — Nénikém drága, tegye ezt el! — szólt hozzá a fiatalasszony, miközben a vászonszatyor mélyébe csúsztatta az imént vásárolt párizsis csomagot. Az apróka ráncokkal teli arcocskán riadt kifejezés suhant át a kendő alatt. Tétova mozdulattal szélesre tárta a fehér vásznat, és hosszasan nézet a szatyor mélyére, mintha csak keresné, hogy vajon kivettek e valamit belőle. Eltelt pár pillanat, míg eljutott a kortól megtépázott tudatig, a megnyugtatás, hogy szaporodtak a csomagok a szatyorban.
      — Fogyassza egészséggel drága néni — mosolygott rá két szénfekete szempár. Két kis kéz melegét érezte, ahogy lágyan, összefogja reszketeg ráncos kezeit a szatyorkáján, azt bezárva szorosan.
      — Vigyázzon drága néni, el ne essen a lépcsőnél! — csilingelt egy bársonyos hang a fülébe. Az óriásinak látszó kis kendő lassan emelkedett csak fel, és nézett ki alóla a két megfáradt szempár, valami köszönetfélét motyorászva halkan, de már nem látszott sehol, akinek a szavakat címezték. Remegős kezek szorultak szorosan a szatyor köré, mintha kincset szorongatnának, mely csodákra képes. Lehajtott fővel, szorosan a lába elé tekintve, szaporázva lépteit haladt az anyóka a lépcsősor felé, miközben szatyorkáját szorosan magához ölelve eltűnt a tolongás közepette. Sarkon fordultam és keresni kezdtem szememmel a fekete kabátot, de már nem láttam. Mintha csak álom lett volna az egész. Csak a hentes bamba arcára nézve tudtam, hogy megtörtént mindez, itt a szemem láttára.
      Az üvegen áttört az első félénk napsugár a felhők mögül kibújva, és fényével beragyogta a csarnok belsejét épp ott, ahol az előbb a káposztás sor előtt álltak mindketten egy pillanatra, utoljára együtt. Kilépve az utcára a szutykos út menti kupacokból csermelyként csordogálni kezdett a hólé a bágyadt napsugár melegétől. Autók száguldoztak, emberek jöttek mentek mindenfelé. Éreztem a hátamon a nap gyenge melegét. Elindultam vissza a dolgom felé, miközben gondolatok kavarogtak bennem.
      Milyen szép is, ha az, ki új életet hordoz méhében, emberséges ebben a néha lelketlen és kegyetlenül törtető világban. Talán az anyaság tudata teszi fogékonnyá az embert mások iránt is? Talán léteznek még angyalok ebben a világban? Hadd higgyem azt, hogy léteznek még tündérek és angyalok, kik köztünk járnak kelnek és csodákra képesek. Picinyke kis csodákra, akárcsak az én „párizsi” angyalom.

Pest-Buda (2005-2017)