Még emlékszem milyen szép volt az a nyár,
a felhők szellőlevest kanalaztak,
bokájuk körül lengett a nadrágszár,
valahol fenn becsapódott egy ablak.
Együtt róttuk a szelíd görbe utcát,
szemeink faltak múló pillanatot,
verejtékkövekből épült odaát az út,
elment ő is, végleg itt hagyott.
Nem köt már semmi,
maró tekintettel a túloldalt pásztázom kitartóan,
látom majd őt, testén fehér lepellel,
válla az enyészet tüzében lobban.
De ki kísér át a bánatnak útján engem?
akad-e majd olyan szerető,
ki lélek hálójában vigyáz némán,
utolsó könnyem tenyerébe gyűjtő.
Legutóbbi módosítás: 2012.11.16. @ 13:50 :: Maretics Erika