Magam el?tt hajtom gondolataim,
szanaszét csavarják az út porát,
úgy mint a birkák.
Te most azt hiszed?
Majd széttép az id?!
Mint árván maradt bárányt a farkasok?
Örült vagy és bolond,
így is árnyékba taszítod minden érzésem,
a Hold túloldalán legeltetek.
Mégis tajték falja fel partom,
bosszút érzek szavaid mögött,
de most nyálamat ráteszem arcképed
mozdulatlan mására.
Tudd,
sehol sem járok úgy, hogy ne fájjanak
éveim, kínlódó repedt fejfák mindenütt,
virágot nem tesznek alájuk.
– Miért?
Mondd el te is kínod,
imád kevés, b?báj, mi annyi éven át tol
és tol maga el?tt.
Most mégis,
csak ennyi minden.
Mihaszna pásztorlegény,
ki döglött nyáját legelésre bírja,
botjával saját szívét keresztülszúrja….
Messze a vörösl? napkelte,
csak pár felh? szanaszét,
ebbe kapaszkodik, koldus lelkem…
