Hogy folyt ki észrevétlen
szöveteim közül az idő,
hagyva sürgetést:
most még,
még utolszor,
én pedig tudom,
elmaradt az utolsó
is,
elfogyott a nap.
De csitt,
most
álmodom.
Kék lángra lobbant
néptelen réteket,
pillanat rian,
futok…
Fölöttem összezár
a lomb,
smaragd rohanás,
dobog az erdő.
Én
vagyok.
Lélegezni kész,
üde
világ,
életre robbanó
harsány rügyek,
gondolatokká feslő
szavak,
első suttogások.
Holt ágak
finom roppanása
vész.
Érted nyúlok,
ujjam hegyén
ősszé sorvadt
reszketeg nyarak,
se könny,
se hang,
csak ez a
kurta bólintás,
talán
sohase akartalak.
Élet.
Csak most
kapaszkodom.
Minden gondolattal
minden fénybe.
Életlen vágyaim
fel sem
horzsolják
az alkonyt,
szerelmet dúdolnék
mégis.
Valami elevenbe
maró szépet,
mohalágy
erdőszerelmet,
levelek
susogásfinom
szerelemzenéjét.
Minden
gondolattal.
Mulandóság
vesz körül.
Átszitál.
Észrevétlen
folyt ki
szöveteim
közül az idő.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:07 :: Nagy Horváth Ilona
