FORRADALOM, VAGY ELLENFORRADALOM?
Október 23-án szabadnapos voltam. Vali barátn?m Brooklynban volt Iby néni házában, és telefonált, hogy Queensben lesznek délután háromtól, a „magyarok ellenforradalmának ünnepi megemlékezésén”. Valit több hónappal ezel?tt, májusban láttam utoljára, amikor Great Neckbe kísért engem, azóta csak telefonon beszélhettünk. Nagyon örültem hát, hogy láthatom majd, és legalább a program el?tt, meg a szünetekben beszélhetek vele. Iby néni férje volt a Zsidó Világszervezet Magyarországi Képvisel?je — amíg élt. Két éve halt meg, azóta minden New Yorkban rendezett magyarsági rendezvényre meghívást kapott, az Ervin bácsi utáni tiszteletb?l. — Így került erre a rendezvényre Vali barátn?m, az Iby néni kísér?jeként. Iby néni gyönyör?, ápolt, id?s hölgy volt.
A megadott címre mentem, már egy órával el?bb. — Kevés angoltudásomat egész mondatokba rendezve — megkérdeztem szépen a bejárati ajtónállótól, hogy itt lesz-e a rendezvény, és szabad-e el?tte bemennem pár percre, mert keresek valakit. Készségesen beengedtek, majd az aulába érve — meglepetésemre — Edit üdvözölt, akinek a házában korábban megpihentem. Vele magyarul társalogtunk, elmondtam, hogyan is kerültem ide. ? elmondta, hogy a férjével együtt felkérte ?t a New Yorki Magyarok Szervezetének Vezet?je: legyen olyan kedves, és legyen jegyszed?, könyvárusító, és az érkez?k kalauza, akiket a kijelölt helyükre kell kísérnie. Természetesen, fizetséget kaptak ezért.
Mondta, a jegyeladás megy neki, de a többi nem az ? m?faja, segítenék-e neki a vendégek gardírozásában, és a könyvek eredményes eladásában. Mondtam, hogy természetesen, hiszen Vali barátn?mmel csak pár perceket tudok beszélgetni, hát legalább aktívan töltöm a várakozás idejét, és még egy extrém New York-i program részese is lehetek. Felhívtam Helént, hogy engedélyt kérjek, kicsit tovább maradnék ezen a rendezvényen. A lánya vette fel a telefont, így vele beszéltem meg, ? pedig készségesen mondta, természetes, hiszen ez az én szabadnapom. Nem tudhatta, hogy az utóbbi hetekben Helén már nagyon rászokott, hogy a szabadnapomon is foglalkoztatott délel?tt tízig, aztán meg már akarta, hogy ötkor otthon legyek, mivel a lánya akkor hagyta magára.
A könyveket, az irodalmat én mindig szerettem, a gardírozás, reprezentálás pedig épp az én stílusom volt, így élveztem. El?ször, a magyarok szervezetének vezet?jét, Gyurit kérdeztem, mondjon néhány szót a könyvr?l, hogy ajánlani tudjam az érkez?knek — 25 dollárba került. Elmondta, hogy ez a kiadvány K. László könyve, aki az ellenforradalom idején az akkori MTI fotósa volt, csak kés?bb, az ? fotóihoz t?zdelték az események történéseit. K. László akkor azért nem volt jelen, mert alkoholistaként élt akkoriban Los Angelesben. Szomorúnak tartottam a történetet, ezért err?l senkinek nem beszéltem ott, de valamennyi könyvet eladtam.
A program elején, az ünnepi beszédben nyoma sem volt nagy eszmék politikai tartalmának, csupán egy id?skorú ember emlékezésének, számomra semmitmondó beszéde volt. A kulturális része azonban nagyon tetszett, mert a magyar-nótától Verdi Traviátáján át, Straus kering?jéig, minden szerepelt, mi számomra élvezetet jelentett.
Vali barátn?mmel átbeszéltük a szabad perceket, Edit megelégedett nyugalommal számolta a jegyek bevételét. Gyuri megtisztelt a lehet?séggel, hogy velük vacsorázni tartsak a társaságukkal Manhattanba, egy magyar étterembe. Sajnos nem tehettem, mert Helén várt, vissza kellett utasítanom a kedves meghívást.
Jó hangulatban, a zenés m?sortól feltölt?dve érkeztem haza Helénhez, aki zokogva, a félelemt?l összekuporodva várt rám.
Éjfélig meséltem a m?sorról, a társaságról, Iby nénir?l, amíg végre Helén, megnyugodva elpihent. Másnap, délutáni kimen?mre indultam, de otthon felejtettem a metró jegyemet, mivel az el?z? napon, a kis ünnepi táskámban maradt. Így visszamentem. Helén nem hallotta, hogy visszamentem, és folytatta meséjét, szinte szó szerint megjegyezve mindent, amit t?lem az este hallott. Még azt is elismételte, hogy a „forradalom nagy asszonya”, Mimike, milyen öltözékben volt, mir?l énekelt — és mindent idézett részletesen. — Valószín?, az a valaki, részese lehetett az el?z? esti programnak, s így ellen?rizte Helén, vajon igazat mondtam-e. — Este aztán elmondta, nem hitte, hogy igazat mondtam, mert még ilyen magyar segít?je nem volt, aki a szabadnapját ilyen programmal töltötte volna.
New York régi látképe a World Trade Centerrel
Bevallotta, hogy azt sem hitte el, hogy szeptember 11-én a World Trade Centerhez mentem — gondolta, miért mennék oda, hiszen nekem senkim sem halt ott — és leellen?riztetett a ház gondnokával.
Azt sem hitte el, hogy én több szabadnapomon múzeumban voltam, mert a Metropolitanben én csak egy dollárt fizettem, azt mondtam. — ? pedig kultúrakedvel?ként tudta, hogy a legolcsóbb jegy múzeumtagok részére tizenkét dollár a Metropolitanben.
De nem nekem, mivel én mutattam az útlevelemet, mire a szegény európai adhat egy-két dollárt, kap egy kék szín? kis kit?z?t, és nekem az volt ott, és akkor, a „templomom”. Azt mondta, ilyet még nem tapasztalt, hogy egy ilyen egyszer? magyar lányt mindez érdekelheti. Mostmár hitt nekem — de, az csupán a pillanat hangulataként!
New York – emlékezés a szeptember 11-én elhunytakra
Helén részére az utolsó megtapasztalt magyar élmény akkor volt, amikor még Pesten, szállodában, szalmazsákon aludtak, és csípték ?t a bolhák. Így már értettem, hogy érkezésemkor miért kérdezte, nem vagyok-e bolhás.
Hogy legyen némi fogalma arról, hogy nem barlangban, földes szobákban, vagy bolhás szalmazsákon élünk, hát meséltem f?zés közben a mi életvitelünkr?l, a megélhetésünkr?l, a mindennapi lehet?ségeinkr?l.
November másodikára szólt a hazautazó repül?jegyem.
Mert Helénnel ?szinte kapcsolatunk volt, és mert jó volt hozzám — leszámítva a különös replikáit, és hogy két hónaptól, csupán hellyel-közzel aludhattam — azt gondoltam, egy héttel el?bb szólok, hogy haza fogok utazni. Az itt él? ismer?seim, Edit, Vali és mások, óvva intettek ett?l. — Nem, én becsületes vagyok, én nem hallgattam rájuk. Másnap bejelentettem, hogy mikor utazom el. — Elszabadult a pokol! Helén ?stermészete teljes erejével tombolt egy héten át, és nem engedett aludni, és nem engedett kimenni, és a vásárlásból azonnal vissza kellett jönnöm, és a mélyh?t?t telis-tele kellett raknom, az általam f?zött, kedvenc ételeivel. Igaznak bizonyult Editék int? szava!
Személye elleni komoly vétségnek számított, hogy én haza akarok menni. — Hogy képzelem, hogy én csak így itt hagyom! Kötelességem, hogy helyettem betanítsak valakit, és csak akkor mehetek el!
Megszerveztem! Egy nagyon rendes, nagyon szegény, sokat szenvedett alföldi asszony került hozzá, akit aztán megtanítottam a Helén személyiségének fortélyaira, s a kedvenc töltött káposztája készítésének módjára. Az új segít?nek nem okozott gondot a Helén állandó korai ébreszt?je, és az sem, hogy fél órákat aludhat még reggel, mert olyan nehezen éltek otthon, és a hajnaltól „mikulásig” tartó, nehéz földmunkától olyan kimerült volt, hogy bárhol, bármikor, percekre is képes volt elaludni. Így három nappal a hazautazásom el?tt én elmehettem.
Másnap sírva jött utánam az új segítség, hogy a Helén lányának nem tetszett, így elküldte ?t, majd vitt oda a lánya egy festett, nagyvilági magyar segítséget — akit meg Helén passzolt, mert azért is sót és cukrot tett minden ételbe, mert nem tudott f?zni, mert ? akart Helénen uralkodni, s nem fordítva! A reptérr?l hívtam fel Helént, hogy végs? búcsút vegyek t?le, amikor a telefont az általam betanított asszony vette fel, s örömmel elmondta, hogy Helén elzavarta a „nagyvilági n?t”, és bocsánatát kérve, ismét alkalmazta.
Ezt követ?en, még két évig volt Helén segít?je a szegény asszony.
Akkor, ott, a telefonnál mindannyian sírtunk.
Több mint hétszáz fotót vittem haza, órákig képes voltam beszélni az élményeimr?l, nagyon tetszett, amit láttam, hallottam — és nagyon nem tetszett sok minden, amit megtapasztaltam.
Úgy mentem haza, hogy — „otthon, édes otthon”!!
Ebbe az országba én, soha többé vissza nem jövök —, ha ez Amerika!
Hát, nem csak ez Amerika! Érthetetlen, hogy néhány hónap multán, amikor már kialudhattam magam a saját biológiai ritmusomnak megfelel?en, amikor már elhalványult Ern? bácsi gonosz vadsága, mérhetetlen zsugorisága, újra látni kívántam New Yorkot, újra Amerika útikönyvét bújtam, s a térképet nézegettem, hová szeretnék legközelebb eljutni.
A történeteim, a fotóim felkeltették Zoltán fiam érdekl?dését, így a következ? évben ? látogatott New Yorkba, miután befejezte az év végi vizsgáit az egyetemen. ? csak nyár végéig volt akkor New Yorkban, mert — az akkori legjobb számítás szerint — még két éve volt hátra az építészmérnöki diplomáig.
Zoltán a nyár végén ezerötszáz körüli fotóval, élményekkel, feltölt?dve, és azzal a gondolattal tért haza, hogy még többször is szeretne eljutni Amerikába! Én boldog voltam, mert bár gazdagságot nem, de a megismerés lehet?ségét megadhattam a Fiamnak, amellyel — hitem szerint — sokkal gazdagabbá tettem, mintha pénzt adhattam volna Neki.
LAWRENCE
2005 tavaszán, ismét Amerikába repültem.
Judit is velem jött, ugyanazzal a géppel mentünk. Egymás mellé ülhettünk, de nem sokat beszélgettünk. Judit egyébként is szótlan típus, meg aztán izgult is nagyon.
A reptéren, az utasellen?rzésnél magam elé engedtem, azonban engem átirányítottak egy másik ellen?rz? kapuhoz, így már bentr?l néztem, amíg vele vacakolt egy id?s útlevélkezel?: Judit arcáról leolvadt a várakozással teli mosoly, az arca megnyúlt és viaszfehér lett. Nem értette, miért hátráltatja ?t az útlevélkezel?. Végül beengedte. Megkönnyebbülten tovább utaztunk Edit házába, ahol csupán néhány napot töltöttünk, aztán Málka elvitt minket Long Islandra. Judit Észak-Woodmerebe került egy elvált, kétgyerekes anyukához, akinek a szülei házában is volt tennivalója, heti két alkalommal. Én Lawrenceben, a Málka szomszédjánál kerültem elhelyezésre, ahol négyéves fiú-lány ikerpár, egyéves kislány és a szül?i pár alkották a családot. Az anyuka nagydarab, láthatóan terhes anya volt.
Az ötf?s család nagy er?próba elé állított engem. A mese arról szólt, hogy az egyéves Sheinát kellett rendben tartanom, na meg kicsit a négyszáz négyzetméteres házat, amely három szinten, négy fürd?szobával volt ellátva. Természetesen még ehhez jött a Jonika és Ahava ikerpár életének rendben tartása.
A házaspár az alagsori, 6×10 m-es irodahelyiségben dolgozott, az anyuka testvérbátyjával együtt. Id?nként annak családja, egyéves korú gyermeke is a házban tartózkodott egész nap. Az anyuka szülei is gyakran ott töltötték a sábeszt. Az apuka szülei elváltak, ritkán jöttek egy-egy órányi id?re — de soha nem a sábesz idején —, valószín?, nem gyakorolták a zsidó vallást. Az egész család, csodaszép volt. Gyönyör? sötét haj és szempár, világos b?rrel megáldva. Az apuka ukrán származású volt, az anyuka pedig amerikai család tagja. Valószín?, hogy ebb?l adódott a rendszeretet iránti különböz?ségük, mert az apuka nagyon pedáns, gondosan rendezett iratokkal, tiszta asztallal, portalan számítógéppel dolgozott, s az asztala környékén soha nem volt papír, ételmaradék, vagy más szemét. Az anyuka és bátyja asztala szemetes, körülötte szétdobált napraforgó-héj, ételmaradék, papírgalacsinok voltak — mint majális után a falusi sportpálya látványa, pedig ugyanúgy állt szemétkosár az ? asztaluk mellett is.
Els? döbbenetem, hogy egy es?s napon, amikor anyuka hazahozta az ikerpárt az iskolájukból — csak úgy menet közben ledobta a kabátját a nappali-étkez? kövezetére. A két cip?jét két irányba rúgta le a lábáról, majd ugyanezt tette a két négyéves gyermeke. — Én pedig, serényen szedegettem utánuk, majd szépen a helyükre raktam, miközben Sheina a karomon lógott.
Ott töltött id?m szépsége azzal kezd?dött, hogy a mosóhelyiség ajtaját kinyitva, rám borult a sok mosnivaló, embermagasságig ér? szennyeskupac. Nem túlzás, ötb?röndnyi szennyes ruha volt. Amely a Floridából nem régen hazatért család tagjaitól származott, mivel épp hazaérkezésük idején hagyta ?ket ott a segít?jük.
Visszacsuktam az ajtót még három-négy napig, mert els?dleges feladatomként a gyerekek megközelítését, a róluk történ? gondoskodást tartottam. Els? komoly próbatételem volt az egy éves Sheina elaltatása: Nagyon jól, könnyen sikerült. Kicsit énekeltem neki halkan, közben megsimogattam, így szépen elaludt ebéd után.
Néhány nappal kés?bb kiderült, hogy nem könny? eset egyik gyermek sem, s azért voltak nyugton az els? napokban, mert anyuka nyugtatót adott nekik néhány napig. Ezt az orvosuk szokta felírni, hogy könnyebb legyen a családnak, s f?ként a gyermekeknek a házi segít?k váltását, jövés-menését elviselni.
A négyéves ikerpár naponként 9-14. 3o-ig iskolába járt, ahova az anyuka vitte ?ket, s hozta is haza.
Jonika szelíd, barátságos, nagyon jó kisfiú volt. Ahava jelent?sen sérült lelk?, kis gonosz lányka, akit valószín?, hogy a kisebb testvér iránti féltékenység, a zsidóknál jellemz?, kiváltságosként kezelt fiútestvér magasabbrend?ségi tudata, és a hosszú ideig velük lév? segít?jük távozása viselt meg ennyire. Elég vad dolgokat tett csintalanságból. El?fordult, hogy az emeleten lév? fürd?jükben eldugaszolta a mosdókagylókat, majd felmászott és belecselekedett. Ezután a székletet hígította a teljesen ráindított vízcsapokból, majd a szétfolyó büdös lében tocsogott. — Közben én reggeliztettem Sheinát, a kérdésemre, hogy mivel foglalatoskodik, és segíthetek-e, azt mondta, ne menjek be hozzá, ne zavarjam. Ebben a családban, ez betartandó követelmény volt a segít? részér?l, még akkor is, ha azt a négyéves gyermek akarta. — Aztán pedig félnap fert?tlenítés, tisztítás következett, csak abban a fürd?szobában, miközben Sheina mindvégig a karomon lógott. Mivel a szül?k otthon voltak, és be volt „hangosítva” a ház, nem hagyhattam magára Sheinát, mert sírt, ha nem lóghatott rajtam. A szül?k kérése pedig az volt, soha ne engedjem sírni a kislányt.
Ahava id?nként, lendületb?l nekirontott Sheinának, hogy nekicsapja ?t a szekrénynek. Egyik reggel, kivágta a tojásrántottával telt tányérját a konyha közepére, mert nem abban a szín? tányérban tettem elé a reggelit, amit ? álmában elképzelt. Kedvenc szórakozása volt, hogy a tizenkét személyes üvegasztalra mintákat kenjen minden étkezéskor, gondosan ügyelve arra, hogy majd alulról és felülr?l is takarítanom kelljen. Valamennyi étkezésnél, amikor csirkehús volt, bájosan, gonosz mosollyal elvette az adagomat a tányéromról, és elfogyasztotta. Természetesen, én másikat nem kaptam helyette. Rá mindig nagyon kellett ügyelnem, igyekeztem, ne legyen a közelében folyadék, mert az repül?-starttal beterítette a fél konyhát.
Az els? hét közepén az anyuka sírvafakadt, hogy neki milyen nehéz az élete, mert én még mindig nem mostam ki a rengeteg szennyest, és a három szint portalanítása sem igazán sikerül, mert a gyerekek fehér harisnyanadrágja poros, ahogyan abban játszanak, kúsznak-másznak az egész ház területén.
Szégyenkeztem, és éjfélekig mosással, takarítással töltöttem az estéimet, miután a gyerekek elaludtak.
Úgy éreztem, nem bírom, így egyik éjjel, félig összepakoltam, hogy másnap elköszönök. Reggel az apuka elmondta, hogy a húsvéti id?t /tizenhat napot/ majd Floridában töltjük az egész családdal, van-e kedvem hozzá. — Volt kedvem, nagyon is, a megismerés lehet?ségéért — így hát, este ismét kicsomagoltam, s maradtam még két hónapig.
Mivel nem volt szabad nevelni az ? gyermekeiket, csupán kiszolgálni, gondoskodni volt lehet?ségem, így hát Ahava garázdaságainak csak úgy tudtam gátat vetni, ha két vállánál fogva kicsit megrázva, megállítottam, ha durvaságra készült. Miközben szépen, kedvesen elmondtam sokszor, hogy nem helyes, amit tesz, közben szigorú tekintettel néztem rá, és nem engedtem ki apró kis vállait a kezeim közül. Az els? hetekben gyakran vitatkozott a négyéves ikerpár arról, hogy engem elküldjenek-e, vagy sem: ?k döntöttek err?l. — Akkori szerencsémre, a Jonika „férfiúi” tekintélye gy?zött, így maradhattam. — Nagyon vágytam eljutni Floridába!
A napirendem reggel hétkor indult Sheina tisztába tételével és reggeliztetésével, közben az ikerpárt kellett ébresztenem és megkérdezni, mit szeretnének reggelizni. — Ahava nehéz eset volt nagyon.
Rendkívüli módon tetszett az apuka nevelési módszere: A reggelizés után megjelent, és szeretettel, de határozottan kezelve foglalkozott a gyerekekkel, segített ?ket iskolába indítani — ezután nyugodtan végezhette egész nap a dolgát. — Este, lefekvés el?tti id?szakban, ismét rájuk szánt fél órát, így ismét ott volt, ahol egy komoly, tekintélyes apának lennie kellett —, így az apa jelenlétének, gondoskodásának tudatával tértek nyugovóra gyermekei.
Minden nap délig, feszített tempóban dolgoztam, miközben a Sheina állandó felügyeletével, gondoskodásával kapcsolatos feladatok is rám vártak.
Ebéd után ki kellett vinnem ?t sétáltatni. Az nagyon jó volt, mert Sheina gyorsan elaludt a babakocsiban, így kényelmesen, nyugalomban, bejárhattam a környéket a délutánonként megadatott három-négy órai kirándulásaim alatt. Azután hazaérve, az ikerpár által elkövetettek romeltakarítása, majd vacsoráztatás következett — aztán mosogatás, konyhatakarítás, utána a három gyermek megfürdetése, hálóruhába öltöztetése, majd Sheina elaltatása következett. Miután elaludt, az alagsori játszótér romeltakarításával, befejez?dött a napom. Heti egy alkalommal írhattam a neten a fiamnak, melyet az apuka által engedélyezett gép használatával tehettem, hiszen nem volt számítógépem.
Szombat volt a szabadnapom, amikor Judittal együtt indultunk volna New York további megismerésére.
Mindig voltak lényeges találkozási pontok, mint a gyorsvonat állomás, vagy egy nevezetesség, vagy épp a közismert Manhattan Maal. Nos, ez a szabadnap, nem jó hangulattal indult, ugyanis Judit a b?röndjével együtt jött, mert sikerült kidolgoznia magát az els? helyr?l. — Felkészítettem már ilyesmire, mert magas, vállas, megtermett fizikumával, színészn?i szép arcával, sz?keségével, mindig erotikus, szép mosolyával várható volt, hogy ingerli majd a ház asszonyát. Ráadásul nem volt egy beszédes típus, ? nem próbálta átformálni a körülötte lév? emberek gondolkodását. T?rt egy ideig, többnyire elnézett a fejük felett, aztán szótlanul lelépett.
Elkeseredésén Málka segített, aki a következ? héten elvitte egy másik családhoz — újabb közvetít?i díjért.
Ezután a szabadnapjainkat együtt töltöttük. Nagyon kellemes élmény volt a Far Rockaway-i szinesb?r? emberekkel találkozni, közöttük tölteni egy-két napot. Teljesen más mentalitásúak, mint mi. Tetszett, hogy az utcán, hangosan, vidáman zenélve élnek sokan. Barátságos, kedves emberek. Örök élmény marad Juditnak a guatemalai származású csirkesüt? Oszkár. Mindig betértünk egy nem kóser, jóíz?, kicsit csíp?s, friss rántott csirkére, amit aztán a buszra várva elfogyasztottunk.
Alkalmanként, amikor én délutánonként Sheinával sétáltam, Judittal is találkoztunk. Mivel ? hét-nyolc kilométernyire lakott, és gyalog járhatott, általában elindultam elé, hogy legalább fele úttól együtt lehessünk, addig is beszélgethettünk. Tizenkét évvel fiatalabb, mint én. Tizenhat évig egy munkahelyen dolgozott, köztiszteletben álló munkaer?ként, csak aztán a hazai privatizáció következtében — mint sokan, mások — ? is munkanélkülivé lett egy id?re. Ráadásként, egész életében magányos farkasként, saját er?b?l nevelte kislányát, így nagyon nehezen viselte a bentlakás körülményeit. ? is várta Floridát látni, mivel ?k is Miamiba készültek a húsvét id?szakában, két hétre.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Nagyné Inci
