Florida
2.
A Floridában töltött tizenhat napból két teljes szabadnapot kaptam, amelyet Miamiban töltöttem.
Érdekes, forgalmas, szép város Miami, trópusi hangulattal, amelyet igazán nem lehet leírni, s az, az ott készült fotókról sem jön le, azt ott kell megélni, érezni – oda kell menni.
Florida – üdül?övezet hirdetése 
Amikor a családomnak, a barátaimnak telefonáltam, csak azt tudtam mondani, hogy ez a hely nem magyarnak való, mert itt mindenki láthatóan vidám, nyugodt, nem rohan, nem látszik, hogy ideges lenne. Ezerrel süt a Nap, langyos az óceán, mindig lehet hideg üdít?t, hideg sört, koktélt kapni. — De Florida partjainál, harapnak a fehér cápák. Itt a vízi-ment?k figyel?állásai nagyon s?r?n vannak, s egy délután, én magam is láttam közelben úszó cápát. Azután, Florida partjainál, soha többé nem mertem a nyílt óceánban úszni, csak belegázoltam a szélébe, hogy érezzem annak kellemes h?mérsékletét. Biztonságos, tiszta és kellemes h?mérséklet? volt az Olympus hotel uszodája, hát ott úsztam mindig.
Április végén, május elején, és a szeptember-október fordulójának id?szakában van a nagy hurrikánok ideje Floridában.
Az Olympus hotel 15. emeletének erkélyér?l csodálatosan szép, felejthetetlen volt a kilátás az óceánra, és a beépített környékre tekintve, félkörívben.
Több alkalommal, a vacsora el?tti órákban látható volt olyan feketén imbolygó tölcsérrel érkez? hurrikán, amelyet ez idáig, csak néhány filmben láthattam.
Félelmetes volt.
Mindig az óceán fel?l jött felénk, és a szárazföld fölé érve, semmivé vált, azonban olyan közelinek látszott, hogy a szívem mindannyiszor a torkomban kalimpált a félelemt?l. — Aztán végül, csak gyors, er?s záport kaptunk, amely perceken belül véget ért, és ugyanennyi id? alatt, még az es? nyoma is elpárolgott a ragyogó, er?s napsütésben.
Egyik Miamiban töltött szabadnapomon, azt hittem, itt, és most, véget ér az életem. A „Miami Harald Thimes” monumentális épületét fotóztam, amikor egyik pillanatról a másikra, forgószéllel érkezett egy nagy fekete felh?, amelynek két pörg? lába volt. Olyan közelinek, olyan félelmetesnek t?nt, hogy a közelben épp megálló autóbuszra menekültem, amely ellenkez? irányba vitt, mint én épp menni akartam, de nem bántam.
A pálmafák földig hajoltak, a forgalmi lámpák táncoltak a több sávos út felett kifeszített drótkötélen.
Iszonyatos látvány volt, ráadásul, a busz belsejében 20 Celsius fok volt, odakint meg 45 Celsius fok h?ség. B?rig ázottan, remegtem a félelemt?l és a hidegt?l. Hiányos, kánikula-öltözékemben, remegve ültem. Bentr?l, a busz ablakán keresztül próbáltam fotózni a látványt. — Akkor tanultam meg, hogy a legnagyobb h?ségben is kell egy kardigán Amerikában, mert nagyon er?s a középületek és tömegközlekedési járm?vek légkondicionálása. — A buszon utazókon nem látszott félelem, csak csend volt. Fél órát utaztam így, ellenkez? irányban, amíg végre átszállhattam a visszafelé vezet? járm?re. Azon a napon korán visszatértem a Hallandalei, kellemes viz? uszodával ellátott hotel-kertbe. Sötétedésig úsztam, napoztam, boldogan lustálkodtam — örültem, hogy élek. Este elmeséltem az izgalmas történetet, amikor mindenki mosolygott rajtam, s elmondták, hogy évek óta nem történt meg, hogy a szárazföldre kipörgött volna a hurrikán tölcsére. A szárazföld mindig elveszi erejét, legfeljebb csak er?s, záporozó es?, és nagy szél marad a város területére.
Akkor éjjel azért nyugtalanul aludtam, s felriadtam olyan álomra, hogy pörgök a hurrikán tölcsérében. Azután, már csak a rosszul sikerült, de a lényegb?l azért valamit láttató fotóim maradtak hátra. Ezeket a rosszul sikerült fotókat, ma is ?rzöm albumjaim egyikében. Mutatják a közelít? sötét felh?t, annak földig ér? lábaival, mutatják a széltépázott pálmafákat, a csendet, a félelmet — s az akkor remeg? kezeimet.
Még egy ilyen családsegít? társadalom, mint Amerika, nem létezik a világon!
A család húsvétja után, Hallandaleben tartózkodásunk tizenhatodik napja után készültünk visszautazni repül?vel.
Az utazás el?tti napon már nem sétálhattam, ki sem jutottam a friss leveg?re, mert az ötf?s család ruhanem?inek és egyéb dolgainak csomagolása nagy részben lefoglalta id?met, kora reggelt?l kés? estig.
Egyik f? takarítási feladatom volt — a szokásos „romeltakarításon” túl —, hogy a bútorokon, ül?garnitúrákon lév? foltokat, a matracokon lév? foltokat, gondosan el kellett tüntetnem. Érdekes dolog, hogy az ott töltött id? alatt többször figyelmeztettek, nem vehetem le semmir?l az árcédulát. Ez már nem nagyon lepett meg, mert a gyerekek ruháiról sem volt szabad ilyesmit eltávolítanom, amiig azok mosásra nem kerültek.
Az anyuka pedig, a megismerkedésünk pillanatától tudatta velem, hogy az árcédulákat hagyjam rajta minden megvásárolt darabon, mindaddig, amíg a mosógépbe tétel azt nem teszi lehetetlenné.
Ez úgy került szóba, hogy valahová készült, s a rendetlenül kilógó ruhacédulát én egy mozdulattal kitéptem a kardigánjából, hogy rendben legyen az öltözéke. — Ezért én akkor nem köszönetet, hanem megrovó szavakat kaptam.
Floridában jöttem rá, hogy valószín?, amíg megvan az esély a visszaváltásra, addig nem veszik le semmilyen árucikkr?l ezeket.
Hazafelé, a reptéren ismét a nagymama és a nagyapa gardírozott valamennyiünket, mert az anyuka és az apuka ismét ott maradtak még két napig. Addig én egyedül voltam a gyerekekkel, csupán a nagymama jött aludni esténként. A nagyi megrögzött szokása volt a tökmagozás, amivel aztán úgy „bealjazott” a lánya hálószobájában is, hogy akkor láttam igazán, kire is hasonlít a szemetel?, rendetlen fiatalasszony. Minden nap újra és újra felporszívóztam, kiráztam az ágynem?t, de a második nap délutánján, ismételten már nem voltam hajlandó, a takarításom után, azonnal újraszemetelt két-három négyzetméteres körzetben.
Valószín?, élvezte, hogy végre bebocsátást nyert a lánya hálószobájába, mivel oda nem léphetett be akkor, amikor ?k ott tartózkodtak.
Na, ezen a napon, megállás nélkül, egész nap mostam, vasaltam, takarítottam, miközben Sheina rajtam lógott. Ennek tudatában, meg az egész Floridai zsugoriságuk tudatában, eszemben sem volt újra takarítani a fiatal házaspár összemocskolt szobáját, mivel azok, várhatóan este érkeztek. A mama porszívózta fel akkor, amikor hazaszóltak telefonon, hogy fél óra múlva érkeznek. Megvártam, amíg végzett, aztán odamentem, és megdicsértem, milyen szép lett, majd bájos mosollyal megkérdeztem, hogy ? is velünk vacsorázik-e, vagy már hazamegy vacsoraid?ben. — Látszott rajta a tehetetlen düh. — Hazament vacsorázni!
Egyébként öltözködése, hajviselete, sminkje egy kulturált n?re engedett következtetni, ha küls? szemlél? tekintett rá. — Na, ez a mama olyan messze volt a kulturált ember kategóriájától, mint én a zsidó vallástól.
Apuka érkezett haza csak, mert anyuka még ottmaradt, amiért nem sikerült még minden berendezést, felszerelést visszaváltania az áruházakban. A nagymama nyugodtan hazamehetett, mert én már id?s voltam ahhoz, hogy féltenie kellett volna a fiatal apukától.
Az apukától tudtam meg, hogy náluk ez a gyakorlat évr?l-évre, hogy a tulajdonukban lév? apartmant felszerelik, berendezik két-három hétre, majd amikor véget ér a vikkendjük, visszaviszik az árut, amiért visszakapják a pénzt — ha nem foltos, és nem szakadt, vagy törött.
Apuka elmondása szerint, általában egy évben kétszer három hetet töltenek ott: Húsvét táján és karácsony táján. Szerinte ez nagyon praktikus, és semmi fáradtságot nem jelent, mert a szállító emberek ingyen, pontosan helyére tesznek mindent, aztán elszállításkor gondosan újracsomagolnak — ?k csak jelen vannak, és sorban állnak a pénztárnál.
Apukával és a gyerekekkel volt egy jó hangulatú esténk. A harmadik napon hazajött anyuka, akihez nem akart odamenni az egy éves kislánya, s amikor mégis elvette, Sheina üvöltve rugkapált utánam.
Okos volt, valószín? értette el?z? este, amikor a kislány jelenlétében apukával már megbeszéltem, hogy másnap elmegyek t?lük.
Akkor azt kívántam, hogy annak a két „némbernek”, soha ne jusson több, mint amit nekem adtak a húsvétjuk idején, az ötvenedik szülinapomon, a szeretetemért, a gondoskodásomért, a sok munkámért, a kislány életének megmentéséért.
Visszatérésünk után, Judittal találkoztunk, majd együtt töltöttünk egy napsütéses, szép napot New Yorkban.
Judit vásárolt magának új b?rdzsekit, közben sétáltunk, beszélgettünk: mindketten elmondtuk a Floridai élményeinket. Mindketten tíz kilót fogytunk Floridában.
? nem sokat fotózott, mert a család nem engedte ?t sehova, s?t még a heti szabadnapján is csak a tizenhetedik emeleti erkélyre mehetett ki. Judit tizenkét évvel fiatalabb, és egészséges n? — hát borzalmas lehetett neki a bezártság ott, ahol a szépség, a szerelem, a nyár, a boldogság tombol általában.
Átéreztem ezt, és ezért vittem neki húsz-harminc fotót a floridai felvételekb?l. Többek között megmutattam azt a fotót is, amit a „sógor” száguldó, nyitott sportkocsijából készítettem arról a kivilágított hajóról, ahová sietnünk kellett, mert én kés?bb végeztem az ünnepi szervírozással. A koktélhajó fényei, kissé elcsúszottak, csikbafutóak voltak, s kérdezte, miért. — Hát elmondtam. — Ezután nem nagyon szólt, csak elnézett a fejem felett, s valahová, a messzi távolba révedezett.
Kés? este volt már, haza kellett mennünk. A kilenc órai helyi járatot lekéstük a quatemalai csirkés miatt, így vártuk a következ?t, ami nem jött egészen tíz óráig sem. Judit elindult taxiért, mert mondták, hogy két sarokkal arrébb van a taxiállomás. Én már több gyaloglásra nem vállalkoztam, mert a régi, szakadt bélés? csizmám véresre törte mindkét sarkamat, így a legapróbb lépés is fájt. Odaadtam Juditnak a mobil telefonomat, hogy bármi van, legyen neki, mivel ? még hét kilométerrel messzebb, Észak-Woodmereben lakott, s arrafelé nem voltak az utcán nyilvános telefonok. Az emberek általában arrafelé saját autóval közlekedtek, az egy gazdagok által lakott terület. Lawrence központjában én bármikor telefonálhattam nyilvános fülkéb?l.
Judit elment hát taxiért, otthagyta a napi vásárláskor lecserélt, szakadt dzsekijét, a néhány fotót Miamiról, és az általam neki ajándékozott húsz-harminc fotót.
A pár percig tartó gyalog-útról, nem tért vissza negyvenöt percig sem.
Már sírhatnékom volt, és a kétségbeesésemet látva, egy velünk ott várakozó úr felajánlotta, hogy hívjam fel Juditot, amelyhez kölcsön adta a saját mobil telefonját. ?, idegenként is izgult már, ráadásképpen, pár perc múlva várható volt az utolsó busz is.
Felhívtam Juditot, hogy hol van, mi történt, halálra rémisztett, hogy nem jött vissza sem taxival, sem a nélkül.
Melankolikus, álmatag hangon közölte, hogy ? már otthon van, fekszik, hazajött taxival.
Magamon kívül voltam!
Én, egy idegennel nem tudnék ilyet tenni, hogy elmegyek el?tte taxival, és nem mondom a taxisnak, hogy „állj, itt a buszmegállónál” — merthogy, el?ttem kellett elautóznia ahhoz, hogy hazajusson. Természetesen, ezt akkor, meg is mondtam neki, s azt is, hogy a csomagját én a kukába dobom, és ezután én többé nem ismerem ?t.
Hazamentem dühöngve, majd ezután továbbálltam Lawrenceb?l, így akkor már, nem tudott beszélni velem.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Nagyné Inci
