LAKEWOOD
A következ? napon Málka, New Jerseybe, Lakewoodba vitt, egy öt gyermekes, fiatal rabbi családhoz.
A háromszintes házat, az egyéves ikerpárt kellett rendben tartanom, minden nap f?zni, mosni, és a zsidóknál szokásos mocsokhalmazt utánuk takarítani. Nagyon kedves, szimpatikus, harmincöt-negyven év körüli házaspár volt a rabbi és párja. A gyerekeik kövér, túltáplált, lusta életmódhoz szokott kis emberek voltak.
Az egyéves ikerpár: Menachen és Szövi, a nyolcéves kislány: Sarah, a tizenöt éves fiú: Dömi és a tizenhét éves leánygyermek: Susi alkotta még a családot.
Nagyon szép hely Lakewood. Csodaszép, virágzó fák, bokrok vették körül a több szintes házakat. A település közepén van egy tó, amely fölé, egy színpad nagyságú deszkapalló építmény nyúlt be, amelyen körben korlát, és pihenésre alkalmas padok voltak.
New Jersey – Lakewood, Lawrence Ave. szombaton
A tó körül fenyves erd?, sétánnyal. A sétány szépen kikövezett, láthatóan használatban tartott volt, s két oldalt, a napos részeken látszott, hogy a füvön elég sokan járhatnak általában.
Nagyon boldog voltam, amikor ezt megláttam. Úgy gondoltam — bármennyire kimerült leszek majd a nagy ház, és nagycsalád okozta munkától — a nyári úszás majd naponként helyre tesz, a heti egy szabadnapomon pedig kifekszem a partra napozni, pihenni.
Tévedtem!
Szó sem lehetett naponkénti úszásról, de még szabad óráról sem, továbbá a szabad napomon eszembe sem juthatott, hogy ott ússzam, vagy netán napozni levetk?zzem!
Általában tömeg volt a tó partján, de ez a tömeg, ez a rekken? h?ségben is hosszú ujjú feketében, bokát takaró hosszú ruhákban, állig zárt fels?részben, fekete kalapban, fekete cip?ben, fekete ruhákban járó emberek tömege volt. A gyerekek öltözéke is hasonló, halottas menetre emlékeztet? jelenség volt. — Hát, itt én nem úszhatok, nem napozhatok, mert még megköveznének talán!
Marika, t?lem id?sebb volt néhány évvel, de hússzal többnek látszott, és eléggé leharcolt állapotban találtam ott. Az els? hetemet együtt töltöttük, hogy ? mindent megmutasson nekem hazautazása el?tt, mi lesz a feladatom, mi lesz a napirendem.
Ahogy járt-kelt, mindent együtt csináltunk, így tapasztaltam, hogy állandóan motyog az orra alatt, és némán, idegesen jár a szája, mint a kisnyúlnak, ha eszik. — Egyenes, ?szinte ember vagyok, ezért szóltam neki, hogy ne haragudjon, de tud-e róla, hogy ? így jár-kel, dolgozgat. — Igen, tudta, s azt mondta, hogy majd fél év után én is így leszek!
Na, én aztán nem!! Ezt már akkor elhatároztam.
Még azon a napon elmondta az alapvet? szabályt, hogy nem nevelhetjük a gyerekeket, nem mesélhetünk nekik semmilyen keresztényi életr?l, engedély nélkül nem ehetünk semmib?l, eszembe ne jusson rövid pongyolában közlekedni a fürd?szobám és a hálószobám között, és el kell takarnom napközben is a testem, bokától az államig. A hajamat nem szabad szétengedve hordanom. Tv nem véletlenül nincs, de ha volna, akkor sem lenne id?m nézni. Barátságosan a kezembe nyomott egy fekete pamut, hosszú nadrágot, egy fehér pólót, és egy öregeknek való, otthonkához hasonló, háromnegyedes ujjú pendelyt, hogy ezeket vegyem fel, és edz? cip?t vegyek zoknival, mert itt így kell öltöznünk. Aztán hozzá tette, hogy még van neki kétváltásnyi, amit rám hagy a hét végén, amikor is ? hazautazik.
Megköszöntem, de éreztem, hogy itt velem problémák lesznek. 35 Celsius fokban így felöltözni, ez borzalmas lesz. Gondoltam, majd alakítok én ezen kicsit. Aztán, amit láttam, hogy a súlyos, kövér gyerekeket úgy cipelte le- fel a három szint között a lépcs?n, hogy majd belerokkant, hát ez sem nekem való, a gyerekek tudnak járni, majd megtanítom ?ket, lépcs?t járni is, legfeljebb jobban alszanak. A tizenöt éves fiú, mindig leskel?dött, és észrevettem, hogy belenyúlt a b?röndömbe, hát kitettem az asztalomra neki több száz floridai fotót, amelyen bikinis, strandoló, bulizó csoportok is voltak — na meg én.
Marika mutogatta, hogy ócska, foszlányos szél? törülköz? darabokkal sikál mindent, amelyeket aztán összegy?jt, majd kimossa. Az ujjai agyondolgozottak, a mosó- és tisztítószert?l foszladozó, felmart b?rfelület látszott mindkét kezén.
Kérdeztem, miért nem használ gumikeszty?t: hát, mert nem adott neki a rabbiné. — Nos, én kértem! Aztán, én nem használtam a rojtosra szakadt, szöszöl? „smacákat”, mert azzal duplán kellett volna dolgoznom. Rendkívül jó min?ség? papírtörl? használatos Amerikában, és észre sem vették, hogy én azt használok a takarításhoz, mert annyit pazarolt a hét f?b?l álló család. A gyerekek által termelt szemételtakarítást és mocskot pedig nem er?vel, hanem alkalmas tisztítószerrel, és gumikeszty?ben végeztem. Komoly gondot okozott azonban, az általában jelentkez?, WC-re, fürd?kádra, fürd?fal csempézetére száradt, szétkent vér és bélsár, meg a sábesz idején, az alsónem?be száradt bélsár eltávolítása. Rengeteg plusz munkával járt számomra, az éjféli órákban, gyerekek által készített, szétpocskolt, t?zhelyre égett palacsinta tészta eltávolítása. El?ször szárazon lekapartam mindegyiket, aztán er?s mosószerrel áztattam, s csak ezek után következhetett a tisztító mosás.
A családban kóser háztartást vezettek, tehát teljesen külön kellett kezelni a húsos és tejes dolgokat. Negyven négyzetméteres konyha volt, amelyben külön a húsos mosogató, és tejes mosogató is. Ezek a mosogatók egyenként akkorák, mint nálunk a dupla mosogató, csak még itt a mélysége is dupla.
Megdöbbenésemre, a húsos mosogatóban kellett fürdetnem az egy éves ikerpárt. Marika azt mondta, ezt itt így kérik, tehát így kell csinálni.
Én otthon, a biliben nem f?zök levest, a WC-b?l nem iszom teát, a mosogatóban nem fürdünk, és gyerekek popsiját sem abban tisztítjuk! Miután Marika elutazott, próbáltam ezen változtatni úgy, hogy szótlanul, az els? emeleten lév?, nagyobb gyerekek fürd?jében akartam megfürdetni a kicsiket, azonban résen voltak, hát visszaparancsoltak, hogy csak a húsos mosogatóban szabad fürdetnem a kicsiket, akik valóban jó húsosak voltak.
Nem tudtam enni ett?l a perct?l semmiféle húsos dologból, mert hányingerem volt mindig. Minden fürdetés után én fert?tlenítettem, tisztítottam a mosogatót, mégsem tudtam túl lenni ezek után, az általános hányingeremen, ha húsos ételt f?ztem. Itt is gyakrabban voltam éhes, mint jól lakott, mert a szokásos minta szerint, el?ször ?k vacsoráztak, s aztán a maradékból adott nekem a rabbiné. Volt alkalom, hogy este fél tizenegy után kaptam valami vacsorát, mert megfeledkezett rólam. Elnézést kért ugyan a feledékenységéért, de én ezután, itt is változtattam — rányúltam a gyümölcsre, s ha éhes voltam, abból csipegettem, és a gyerekek délutáni sétáltatása idején, a közeli kóser boltban beszereztem egy doboz csokis gabonapárnácskát — így, volt megoldás mindenre.
Marikától próbáltam információt kérni, hogy milyen helyekre szokott járni. Milyen Múzeum, vagy érdekesség, esetleg szép hely található, amit szabadnapon elérhetnék busszal vagy gyalog.
Értetlenül nézett rám, amikor a megismerés lehet?ségér?l beszéltem. Az ? szabadnapjai a közeli bevásárló centrumban teltek, amely közelében volt egy olcsó kínai büfé, ahol aztán nagy evészeteket élveztek barátn?ivel.
Sajnáltam ?t az ilyen mérték? igénytelenségéért, a megismerés lehet?ségének elvetéséért.
Miért jön az ilyen ember 7200 kilométerre az otthonától?! Mit ?riz majd emlékeiben az ilyen ember?!
Els? szabadnapomon a közeli városig mentem busszal, majd térképet vettem a könyvesboltban, amely segítségével aztán eljutottam minden érdekes, szép helyre a környékben.
Ezt a napot, mindjárt helyben, a Point Plasa Beach-en töltöttem, ahol nem kóser sült halat, sajtos lángost és igazi gyümölcskoktélt fogyasztottam; úsztam és napoztam. A vidám, színes ruhába, bikinikbe, strandruhákba öltözött, labdázó emberek láttán megnyugodtam. Fotóztam, sétáltam, visszamosolyogtam és néhány kedves szót váltottam a körülöttem lév?, láthatóan boldog emberekkel. Itt ebben a kisvárosban nagyon szép, finom fehér homokkal terített volt a tengerpart. Hasonlóan szép fehér, mint a floridai Daytona Beach szétmorzsolt kagylóinak fehér homokja. Feltölt?dve, vidáman, kipihenten értem haza kés? este.
Megdöbbentett az a szeméthalmaz, az a mocsok, amit az öt gyerek tudott egy nap alatt termelni! A két kicsi arcára mindenféle rá volt száradva — az orrváladék és ételmaradék egyvelege. A két kicsi örömmel tipegett felém, és kapaszkodott rám, kúszva-mászva, csimpaszkodva. A pelenkájuk tele volt, a popsijuk vörösre pattogzott, mivel egész nap, senki nem tisztította ?ket. Megfürdettem és elaltattam az ikerpárt, majd éjszakáig takarítottam. — Minden szabad napnak ez volt aztán a böjtje, mivel sábesz volt, és a zsidók a sábesz alkalmával sem szeretnek dolgozni! Az imádkozáshoz és a pénzcsináláshoz azonban valószín?leg, nagyon értenek. A következ? szabadnapomat otthon kellett töltenem, mert megkértek rá.
Ezen a napon, a kolónia f?terén vásárt hirdettek a gyerekek. Mint otthon, a nagy piacon, minden család gyermekei kiárusították azt, amit a család, vagy ?k feleslegesnek tartottak otthonukban. A gyerekek, sötét öltönyt és fehér inget viseltek, és nagyon komolyan vették az egész munkát. — Feln?tt, nem gardírozta ott, egyiket sem. — Valószín?, ez a kulcsa a zsidók jó üzleti érzékének: Nem lehet elég korán kezdeni!
A napirendem nagyon nehéz volt.
Reggel fél hétt?l, az el?z? napi lefekvésem után képz?dött szemét, piszok eltakarításával kezdhettem, majd a reggeliztetéshez kellett el?készíteni a családi konyhaasztalt, aztán tisztába tenni és megetetni az ikerpárt. Olyan reggel nem volt, hogy a hófehér étkez? asztal ne lett volna összemázolva, összelocsolva valami színessel.
Aztán az elmosogatás után mosás, takarítás, gyermekgondozás, majd az ikerpár ebédeltetése, ebéd utáni altatása volt a feladatom. A három nagyobb gyerek általában kilenct?l délután háromig távol volt, iskolában.
A kicsik alvásidején mostam, vasaltam, takarítottam, majd ébredésük után ismét etettem ?ket, aztán ki kellett vinni, sétáltatni ?ket, majd vacsorát f?zni, és megteríteni az étkezdében. Ezután az alagsori nappaliban kellett foglalkoznom az ikerpárral, majd vacsora után ismét konyhatakarítás, mosogatás, aztán gyermekfürdetés, gyermekvacsoráztatás, majd altatás — végezetül ismét romeltakarítás várt rám. Ezután, általában fél tizenegy és éjfél közötti id?ben tisztálkodhattam, majd ágyba zuhantam reggelig.
Ebben a szoros napirendben úgy oldottam meg az étkezésemet, hogy a kicsik étkezésénél lazítottam, és én is ettem. A vacsorám idején, általában a család átvette tíz-húsz percre a gyerekeket.
Bizony esténként tájékozatlanul feküdtem ágyba. Nemhogy TV-t néztem volna, hanem még az angol könyveimet sem volt kedvem kinyitni, olyan fáradt voltam mindig. Angolul annyit tanultam, amennyit a család napi élete megkívánt. A rabbi tudott magyarul, a rabbiné nem. A kapcsolatom f?ként a gyerekekkel és a rabbinéval volt általában. Ha valamit nem értettem esetleg, akkor kértem a rabbi segítségét, mondja el magyarul is, így tanulgattam kicsit angolul, mivel másra id?m sem jutott volna.
A családommal és a barátaimmal a délutáni gyermeksétáltatások idején, telefonon tartottam a kapcsolatot.
Nagyon meleg május volt ez évben.
A délutáni gyermeksétáltatás és játszótéri két órás program idejére levetettem a pendely alól a hosszúnadrágot, a pólót, a zoknit és az edz? cip?t. Kényelmes, szell?s komfortos papucsomat használtam ezeken a meleg napokon.
Az iskolai busszal általában akkor érkezett Sarah — a nyolc éves kislány —, amikor a kicsik hintában ültek. Ez kis pihen? id? lett volna számomra, mivel megtanítottam ?ket, hogy’ hintáztassák magukat, a testük lengetésével, ezen kívül, már lépcs?t járni is tudtak, melyet örömmel gyakorolt a két kicsi.
A nasit, az innivalót, nem én adtam a szájukba, hanem eléjük tettem, s ?k szépen elvették maguknak, használták kis kezüket, ügyesen. A kanalas etetést végeztem én, egyet a fiúnak, egyet a kislánynak.
A kislány ferde gerinc? volt, és az arcán is látható volt e miatt kialakult féloldalas torzulás. Valószín?nek tartom, hogy id?sebb testvérei tették nyomorulttá — ezt, az ott tapasztaltakból kiindulva feltételezem.
Az iskolabuszról leszállva, els? útja Sarahnak, a kistestvéreihez vezetett, ahol szeretetb?l, köszönésképpen, mindaddig öklözte azok gyomrát — f?ként a kislányét —, amíg az sírt, vagy öklendezni kezdett. Mivel nekem nem volt szabad nevelnem a gyerekeket: hát gondoskodtam a kicsikr?l úgy, ahogy lehetett. Amikor ezt láttam, el?ször kértem szépen Saraht, hogy ne csinálja, ez nem helyes, és fáj is a kicsinek. Ismételten folytatta a kislány, amikor szépen szóltam, de mert nem hagyta abba, határozottan, karjánál fogva, elhúztam onnan, kényszerítve ?t a durva játék befejezésére. Egyik nap, az elhúzásos kényszerítésem után, gonoszul képembe nevetve, tovább böködte két ujjával a gyomorszáját Szövinek, amikor az hányni kezdett. Ekkor megfogtam egy kézzel Sarah karját, a másikkal ugyanazt tettem vele, mint amit ? tett az egyéves testvérével — közben mosolyogva kérdeztem, „jó ez neked, élvezed, tetszik ez neked?” — Menekülni próbált, de egy percig még nem engedtem el, bájosan mosolyogva, ugyanazt tettem, amíg nem volt könnyes a szeme.
Elrohant, és feltételezem, panaszkodott a családjának. Én már korábban szóltam, mit tapasztalok, és nem tartom helyénvalónak, kérem, rendezzék azt Sarahval.
A tizenöt éves fiú cselekedetei is gyakran voltak durvák. Feltételezem, a túlteng? fiatalos energia miatt, amely a zsidó vallás követelményei miatt nagyon gyakran lefojtott az er?s, mozgásigényes gyermekeknél, akiket a semmittevésre kényszerítenek. Jellemz? volt, hogy a puffasztott csipszes zacskót úgy bontotta a fiú, hogy ököllel rávágott. A fele szétszállt a helyiségben, ennek egy részét a kicsik megették, más részét széttaposták — én pedig, takaríthattam ismét. Dömi, a zacskóban maradt részt pedig élvezettel megette.
Gyakori volt, hogy a vacsorához szépen megterített asztalhoz ült, ahol asztalterít?vel együtt, vagy anélkül, alkarral félrelökte a terítékeket úgy, hogy a poharak, tányérok némelyike leesett, egymásra borulva összetört. Ezt a baromságot, csak a sábeszasztal ünnepi terítékével nem tette soha. — Ismét takarítottam, ismét terítettem, szó nélkül.
Egy alkalommal, épp a rabbiné rám szólt, hogy asztalra tette a tányér vacsorámat, mostmár ehetek, ?k addig felügyelnek a kicsikre. Utáltam a vacsorákat, mert mindig hideg volt az étel, amikor megkaptam, és nem engedélyezték a mikrohullámú használatát, ráadásképpen, ha még húsos étel volt, akkor pedig alapból hányingerrel ettem.
Épp leültem az asztalhoz, de azért ránéztem a nagyobb gyerekek körül tébláboló kicsikre, amikor a nagydarab, tizenöt éves fiú, teljes talppal, lendületb?l lökött egyet az egyéves kisfiú mellkasán. Menáchen becsapódásának hangja borzalmas volt, ahogy hanyatt vágódva, a feje a kövezetbe csapódott. Azonnal odaugrottam, felkaptam a rángatódzó, leveg? után kapkodó gyermeket, majd egy kezemmel megráztam a nagytestü kamasz vállát, és üvöltöttem, hogy ?rült, miért tette. Azonnal összefutott a család, s a kisfiú görcsösen belém kapaszkodó kezeit lefejtették rólam, majd azonnal elszállították a kórházba.
Én elveszítettem a türelmem, és elé álltam a nagydarab mamlasz elé, ahol hangosan számon kértem, miért tette — és még tovább mentem —, a kislány torzulását mutatva, Szövit felemeltem az arca elé, és kérdeztem: „ezt is te tetted?!” — Odafordultam a nyolc éves, rémült Sarahhoz, és megkérdeztem: „… vagy, te tetted vele?!”
Csend volt, én is elhallgattam, a húsos vacsorámat csendesen szemétbe engedtem, majd végeztem tovább a dolgomat. Éjszaka hazahozták a kicsit, aki napokig étvágytalan, sápadt volt, és vigyázni kellett rá nagyon, mert gyenge volt, d?lt, mint a sószsák — de jó er?s koponyája lehetett.
Ezután néhány napig nyugalom volt, mert a rabbiné három napra New Yorkba vitte nagy fiát, pszichiátriai kezelésre. Éjszakába hajlóan, két napon át a New York útikönyvet nézegette, a térképen irogatott, mert nagyon komoly gond volt, mit szabad látnia tizenöt éves fiának a való világot jelent? New Yorkból.
Megint megdöbbentem, elborzadtam ett?l a tudatos „besz?kítést?l”, ett?l a tudatos, zárt világba benevelést?l, amit tesznek rabbiként — feln?tt, helyes, tanult —, negyven év körüli szül?k! A gyerek egészséges érdekl?dését, tudnivágyasát manipulálják, átformálják, egyirányúvá, csak valláskövet?vé, csak valláskövetelmény?vé alakítják át.
Amíg az anyuka és nagyfia New Yorkban tartózkodtak, gyakori vendég volt a házban a „kísértet asszony”.
Már Marika jelezte, hogy a rabbi testvére átsuhan a házon gyakran, csendben — és aztán ugyanúgy el is t?nik —, csak ellen?rzi, mit csinál a cseléd. Az asszony, egy hétgyerekes, csontsovány, beesett szem? szerencsétlenség volt. Kétszer nem szóltam, harmadszor úgy tettem, mintha megijedtem volna, csörömpölve kiejtettem a kezemb?l valamit — aztán megkértem, ha lehet, ilyet máskor ne tegyen, kérem, kopogjon, ha legközelebb jön. — Hát, nem jött!
Az épületek, sorházszer?en vannak megépítve, amelyen mintegy menekülési útvonalként, mindenhol van hátsó átjáró, amely a következ? házba vezet. Esténként, közvilágítást nem kértek, azonban egymást váltva, jár?röztek, vigyázták a kolónia békéjét, álmát. Valószín?, hogy az állandó félelem, a háború óta apáról fiúra, tovább plántálva ivódik mindannyiukba, s a gy?lölet az ?si felégetésekért — amelyre már rég a feledés leplét kellett volna tenni — valószín?leg ily módon felszínen tartva, nem merülhet feledésbe.
Sajnálatra méltónak tartom, ha a b?nök, a történelem hibái a mozgatórugói egy népcsoport életének — na, meg természetesen a pénz.
A rabbiné és fia távolléte alatt — mintegy állandó ellen?rzésként — állandóan ott lebzselt, lábatlankodott a tizenhét éves lány a barátn?jével, akik érdekl?déssel, beszélgetni akartak velem.
Nagyon szép, harmatos, világos b?r?, sötét szem?, sötét hajú lányok voltak, kissé elkelve a túltápláltságtól, és a sport gyakorlásának hiányától. Valamennyi gyermek ilyen szép volt ebben a családban.
Egy ilyen alkalommal, dicsértem a helyet, hogy milyen szép, elmondtam, hogy hol jártam a szabadnapomon. Tovább beszélgetve, megmutattam nekik a több zacskónyi floridai fotót. Rájuk bíztam a képeket, én meg végeztem a dolgom. Egész napos programot alakítottam a fotóimmal, és még két barátn?jük is társult a nézel?déshez, így legalább nyugodtan végezhettem a dolgom, könnyített tempóban.
Este megérkezett a rabbiné a nagyfiával. Mindenki örült, jó családi hangulat volt. Én elaltattam a kicsiket, aztán rendet teremtettem, majd fél tizenegykor elaludtam.
Éjjel egy óra körül, fél álomban jegyeztem, hogy a nagyobb gyerekek, megint dorbézolnak, és mintha a konyhát átrendeznék, felettem döngetik a bútorokat. Olyan fáradt voltam, hogy tovább aludtam a zaj ellenére, — aztán reggel láttam az eredményét! — A világos bútorú, kövezet? konyha területén szétlocsolt színes dzsuz, és palacsinta tészta odaszáradva mindenhova, a t?zhely két f?z?lapjára és köré égve, feketén csillogott rám az el?z? este fehérre csuszkolt t?zhely, amelynek oldalát, mintha direkt végig öntözték volna, csíkokban rászáradt palacsinta tészta díszítette.
Valószín?, ez volt az ? nagy bosszújuk a cseléddel szemben, aki megrótta, megrázta ?ket. — Mit megengedtem magamnak! Azonnal tudatára ébredtem jelent?s hibáimnak. Szótlanul dolgoztam, mint a gép, hiszen az egész mocsok eltakarítására harmincöt, negyvenöt percem volt, mert aztán kezd?dött a napi daráló.
A t?zhely vízszintes felületével még nem küzdöttem meg, amikor gyorsan szervíroztam a reggelihez, majd a két kicsit láttam el, akik gyanúsan csimpaszkodva, kapaszkodva tapadtak rám, lépni sem engedtek, pedig máskor ilyenkor már ismételt er?vel rombolták az el?z? este általam összerakott játékhalmazukat.
Megérkezett a rabbi házaspár reggelihez — én ilyenkor az alagsorba tereltem a kicsiket, majd velük maradva, ott takaríthattam, a mosnivalóval foglalkozhattam-.
Utánam szóltak, hogy a nagylány a gyerekekre figyel, én meg jöjjek vissza.
Az asszony elkezdte angolul — nagyon szép, érthet?, lassú beszéd?, csendes hölgy volt. — Jól értettem, hogy megköszönte a kicsik gondozását, a nagyon jól elkészített ételeket, a ragyogó takarítást, de van itt néhány gond, amit én itt nem tehetek ebben a házban. Nem értettem tisztán, hogy megmutattam magam a férjének, és hogy mit akar a bokámmal, és hogy a tanítást miért emlegeti.
Majd sírva fakadt, így alkalmam nyílt megszólalni. Megkértem a rabbit, mondja magyarul azokat, amiket nem értettem.
Nos, elmondta, hogy a felesége által említett dolgokat kiválóan teljesítettem, de én nem abból a könyvb?l tanultam az életet, mint ?k. — Ezt a gondolatot én már hallottam egyszer, a gonosz Ern? bácsi szájából! Valami borzadály suhant végig a testemen. — Nem jó dolgokra tanítottam a gyerekeiket. Levetettem a hosszú nadrágot és zoknit, ezzel megmutattam a bokámat neki és a többi férfinek az utcán. Nevelni, oktatni mertem Saraht és Dömit, amikor nem helyesen bántak a kistestvérükkel. Helikopteres, katonás könyvb?l meséltem a két kicsinek, — amit mellesleg, ott találtam a házban. — Leülve néztem, hogy saját maguk esznek a gyerekek, és maguk veszik kezükbe a vizet, vagy gyümölcslét, pedig ez az én dolgom lett volna. Összességében tehát nem jó példa vagyok a gyerekeiknek, nem beszélve arról, hogy megmutattam a világ erkölcstelen oldalát, az általam mutatott fotókkal, amiért mindkét nagy gyerekét psichiáterhez kell majd vinniük.
Én mondtam, hogy ha ez — amit én itt eddig m?veltem — nem jó, akkor nekem el kell mennem, mert nem tudok többet, jobbat nyújtani. A rabbi mondta, hogy most még nem kell elmennem, ez csupán beszélgetés volt, követelménytámasztás céljából.
Zúgott a fejem, fájt mindenem, mérhetetlenül fáradt voltam öt hét itt töltött id? után. A fülemben csengett, hogy „… most még!”, ezért aztán mondtam, hogy igen, most kell elmennem. — Nem sok csomagolni valóm volt, mert a saját ruhámból csak keveset vettem ki a b?röndömb?l, mivel az általuk megkövetelt ruhát váltottam, amit ott is hagytam.
A rabbiné egyfolytában sírt, a kicsik két oldalról másztak rám, szeretettel, könyörg? szemekkel nézve.
Tisztelettel megköszöntem mindent, kértem, hogy a következ? busz indulásához juttasson el.
Nem meghalni jöttem Amerikába, hanem élni a megismerés lehet?ségével.
Nagyon rendesek voltak. Olcsó — zsidókat szállító — járatra jelentettek be telefonon, amely a közelben vett fel, s Manhattanen át, egész Brooklynig vitt, így kényelmesen, kevés pénzb?l utazhattam.
Most, utólag is szeretettel gondolok a rabbinéra, aki a csomagjaimmal együtt elvitt a zsidó busz megállójáig, s ott sírva, szeretettel ölelve, bocsánatot kérve búcsúzott t?lem. ? nem szégyellte megölelni a vallásuk nélkülit. Nagyon jól esett nekem. Ez a búcsúzás, és a gyerekek szótlan, szeretetet sugárzó, könyörg? kis arca, a lefejthetetlenül átölel? kis kezeik és körém fonódott lábacskáik jelentették nekem az igazi köszönetet a munkámért.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Nagyné Inci
