Ülök a villamoson és kicsordul a könnyem. Letörlöm, körülnézek. Nem látták, engem sem látnak. Furcsa magányosság egy milliós nagyvárosban. Eltöprengek, ha még ez a vékony drót sem lenne…
Úgy hozta az életem, hogy messze kerültem az otthonomtól. Az elmúlt két hónap keserves segélyen kínlódása után munkát kaptam Pesten. Dolgoztam már máskor is távoli városokban, most mégis minden más.
Hirtelen kellett szállást találnom, elfogadni egy zajos, rohanó nagyvárost, feltalálni magam egy új munkahelyen, szembekerülni vele, hogy nem vagyok már fiatal. A kollégák okosabbak, szebbek, fiatalabbak, mint én. A munkán kívül nincs közös beszédtémánk. Az adminisztráció bonyolultsága, a kapkodás, és a rendszertelenség végtelenül kimerített. Nincs telefon, tv, internet, nincs kihez szólni! Magam vagyok.
Két hétbe telt mire elkezdtek letisztulni a dolgok. Amikor eljutottam odáig, hogy vettem egy olcsó telefont, akkor kezdődött az olimpia.
Régen együtt néztük a közvetítést drukkoltunk és önfeledten örültünk a magyar sikereknek. Most egészen mást jelent. Most csak hallgatni tudom a telefonon fogható rádión keresztül. A fülhallgató vékony drótja, köldökzsinórként köt össze a távolban az eredményekért küzdő sportolókkal.
S miközben lélegzet visszafojtva hallgatom a közvetítést, érzem, hogy új erővel tölt el, mintha nem csak értem, hanem velem küzdenének. Ahogy megszületett az első aranyérem és sorban a többi érmek és szép helyezések, úgy tanultam meg megküzdeni a saját feladataimmal.
S bár igen stresszes időszak volt ez számomra, a könnyeim mégis a büszkeség, az öröm, és a hála könnyei, mert bátorságot és hitet adtak nekem, és nem a fájdalom, a düh, és tehetetlenség könnyei.
Épp ezért nem bánom, ha látják.
Legutóbbi módosítás: 2012.11.08. @ 12:53 :: P. Borbély Katalin
