Nap simul zord bérctetőkre,
hómezőket hímezőkre.
Ág moccan – friss csönd az erdő.
Harkály szól – sapkás kereplő.
Szél – csitulva hópihékkel
kört ír s varázsvesszejével
jégre – tünde-könnyű kéz,
kristályfény forgót igéz.
Lenn szoknyás fák ingó karja
vékony páncéllal takarva
parton széncinkét hintáztat,
s szárnya kél sok-sok pisztrángnak…
Láthatatlan, font kötéllel
akarat ví – eltökélttel,
s hajtja mind’ az ősi álom,
szökni! – fel a napsugáron…
Rab tör így, ha kap istrángból
eleget s szelleme lángol,
s tudja – sorsát míg tanulja,
visszahullhat újra s újra.
Napba tér, ki jóssá bölcsül,
s szív-mélyén a fény meg csönd ül,
s az Eget fent s lent csodálva
szeretni lesz minden vágya.
Szeretni… hollófehéren,
csepp lenni egy csöpp tenyéren,
olvadni halk nevetésben,
s hány… mennyei ölelésben…
Szöszhajával szökken a szél,
fátylat bont – már lanyhul a tél,
s forrás mentén, mint a tóban –
kék csillan két szarvasnyomban.
Legutóbbi módosítás: 2012.11.15. @ 09:18 :: Pásztor Attila - Atyla
