Kőcsipkék feszülnek,
patakot fésülnek –
zuhanó szalagot.
Örvény zöld tajtéka –
szakállas kőbéka
hímezi a habot.
Tó felett pára leng,
fodrokat nyel a csend…
Szirt alatt nőalak.
Szellő kap hajába –
s szíve hajlékába
süt a hold mint a nap.
Szabad s határtalan
sorsának titka van –
legendák övezik.
Férfiak kutatják,
csókjait akarják –
szerelmét keresik.
Lábához hull a Nap
Istenszéke alatt –
fényt fürdet magában,
s ha látják meztelen’ –
fordul és nesztelen
int: – Gyere utánam!
Combja mint íj feszül,
sziklák közt fut-repül,
hegycsúcsokig felér…
Fehér sóhaja hull,
csillagköddé simul,
eget és földet ér.
Teliholddal dalol,
lelket láncol-rabol,
hangja mind’ táncba hív:
elég egy szökkenés
szirtfokon s mint a kés –
mélybe szempár taszít.
Tündér vagy boszorkány,
eleven szobor tán –
oly rezzenéstelen…
Álom vagy valóság
tűnik a habokba
ezüstös hirtelen.
átirat 2007-ből
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:14 :: Pásztor Attila - Atyla
