Holdsarló hajlik fölém
temetőkert küszöbén,
avar zörren, őszi szél
fonja arcom – csókja dér.
Platánfa hív, kőszobor
mozdulna – mély csend honol.
Visz a jártányi erő,
bot koppan s a lakkcipő.
Csillog a rög – friss halom,
rózsakereszt – oltalom.
Rajta korpusz – test, mi élhet,
míg hajtja Szellem s a Lélek.
Dicsőség, hon, kopjafák!
Hol vagytok, regős atyák ?
Hétvezérek!… Táltosok!
Súgjatok, mi változott ?
Ki lehet ma méltó arra,
hogy mint Krisztus térjen Napba,
s mennyekbe, hol Atyánk jobbján
szentelt vére lesz – bor ostyán ?!
Fenyő alatt sár, toboz,
ágain mókus motoz…
Fertályt üt egy templom óra,
rábólint pár vén diófa.
Rezzenek – el Hold bújik,
denevér surran s kuvik
szólít néma lelkeket.
Éj szitál jégpermetet.
Szórja útra, kalapra,
léptem is megakasztja,
szívem kattog, zakatol,
– s múlt jövővel egybefoly.
Majd’ negyven év, mióta
száz szegfű közt a rózsa
s hó fehérlett – szemfedőd
körött álltunk, szenvedők.
Vigasztalan gyertyaláng
voltam – kínom jégszilánk,
parázsló emlékezet…
Hamvas orcád s két kezed…
hogy’ tűzte arany hajad
közé a napsugarat!
Friss ibolyát, kankalint,
méz illatát… Ó, ha mind
csókként hullna vissza rám,
szirmoktól égne a szám!
Nincs a csóknak íze sem,
ints magadhoz, hitvesem!
Ölelj át mint kövirózsa
kősziklát, szoríts karodba!
Szülessünk Szent Anna-tóhoz,
békesség hol sorsot oldoz –
szólhatnánk a fűkhöz, fákhoz
hajnalban – s ha nap leáldoz !
Váltó sikít, ébredek.
Nyitják a közérteket.
Álmot láttam – villamost.
Új kort indít… Hamarost.
Legutóbbi módosítás: 2012.11.28. @ 22:24 :: Pásztor Attila - Atyla
