Életecset, ki a napból jöttél, festeni földünk,
fested a fájdalmat; változik-é, ami van?
Íme el?tted fény-árnyék és mind, ami kéne,
isteri isteni víz, bacchusi mézíz? fürt.
Kedved nem ronthatja le hordák vad szavú jajja,
erre a germánság sok faja dúlni akart;
markoman’oknak, kvádoknak nekiment, aki gy?zött:
koldús imperator – az’ aki élni tanít.
Nagy hatalom, szerelem, hány gyermeki vágy fogan itten;
istenek itt-léte – ajzza feszesre ijunk.
Pannon ecsettel pannon tájon ível a napfény,
néha az ég túl sok, elfordul a föld is,
Kleió s Kalliopeia írni vitázik e témán:
történet legyen az? H?sibb, mint a való?
Végül Melpomené szomorú s Thalia víg dalt
egyként szól minekünk – s mint akarunk, kapjuk.
Megvan a mérték itt: b?ven mérik az istenek olykor
mind, amit a’ föld ad, s sz?ken az égit rá.
Felszabadulva örüljük, hogyha mi épp igy akarjuk,
visszaakarják jaj, néha mit adtak már.
Tölgyet vélnénk mandulafára cserélni, ha volna,
f?istent akarunk trák hercegn?re –
istener?, szerelem, meg öröklét egybe’ maradjon,
képtelenül várunk olykor tettre valót.
Belülr?l fakad az, mire küls? képeket látunk,
nincs történelem itt – tört dalaink vannak.
Két lélekrész küzdene végülis önmaga ellen:
római barbárral – így lesz pannon egész’:
Délnek ez északi táj, északnak mediterrán –
napnyugvás kelete – visszatekintve nyugat.
Isteneket szélen keresünk – míg volt a gyerekkor –
?sz szempillákkal: szív meg a táj közepén.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Petz György
