Anyám ül a kertben a hűvös fák alatt
ajkán szelíd csendben harmatos dal fakad
fáradt levelek közt mint a szél elalélt
szinte fülemben hallom ma is énekét
füstezüst hajára villódzó sugarak
tört aranyaiból koronát vont a Nap
így látom őt fájón szívbe-vérbe marva
mint cizellált betűt az ősi aranyban
így bukkan fel mindig ha rá emlékezem
fénylő égi jelként mennydörgő éjjelen
félbetört varázsa amit a sors adott
bővizű forrásból még ma is szomjat olt
s őrzöm féltett kincsként míg a szívem dobban
szomorú szép szemét fenn a csillagokban
elcsukló szavait viharba kiáltón
könnyei harmatát a nyíló virágon
ahogy ül a kertben égi hársak alatt
hallom az ajkán a régen felcsendült dalt
mindig azt a hangot a szakadt lemezen
mely sebet ejt rajtam ha rá emlékezem
s látom hogy integet vár mint rég ugyanúgy
a mennybolt felett hol millió csillag gyúl
s újra vele vagyok már fogja a kezem
elment ő itt hagyott miért nem kérdezem
csak lehullok elé mint az őszi zápor
megfürösztöm testét az égi párnákon
s a fénylő messzeség mély álomba repít
összerakom mindég széthullt emlékeit
Legutóbbi módosítás: 2012.11.20. @ 14:30 :: Seres László
