Magúr a hunjaival téli szálláshelyre költözött vissza. A hosszú téli estéket borozgatással, meséléssel és anekdotázással töltötték a vezérek és a módosabb harcosok, miközben az össznépet kitev? lovasok és szolgáik, meg egyéb lakosok a ruházatuk, fegyverzetük, lószerszámaik készítésével, javításával bíbel?dtek leginkább.
?k sem vetették meg a bort, vagy a kancatejb?l készült erjesztett italokat. Egy ember sem szeret búslakodva élni, ha nem muszáj.
A hunok télen egyaránt lábszár középig ér? tunikaszer?, el?renyíló, térdig vagy combközépig ér?, jobbról balra záródó kabátot viseltek, ez deréktól fölfelé fel volt vágva, és övvel er?sítettek össze. Állatb?rökb?l varrt subát, vagy bekecset öltöttek erre, ha kinti elfoglaltságuk akadt, f?leg az állatok ellátása, vagy tüzel?anyag szerzése miatt.
Nadrágjuk meg kecskeb?rb?l vagy textilb?l varrt jellegzetes öltözékük volt, amelynek szárát a bokánál összehúzták és b?rsaruba bújtatták.
Ilyenkor télen a ruhák ujjának végét elkötötték és egyes részeit prémmel bélelték ki.
Ha hinni lehet a kínai krónikásoknak — márpedig, miért ne hinnénk nekik, ha már egyszer vették azt a fáradtságot, hogy a régmúlt id?kb?l üzenjenek a jöv? nemzedékének —, akkor még arról is tudomásunk lehet, hogy ruháik igen finom anyagból, selyemb?l, vászonból vagy gyapjúból készültek; ezeket színes hímzésekkel díszítették.
Íjtartójukat a férfiak övükhöz er?sítették, tarsolyukban t?r, kés, fen?k?, fés? és t?zszerszám volt. Fejüket csúcsos el?rehajló cobolyprémes, cikádadíszes (a cikáda más néven kabóca) görbe süveg, úgynevezett „sisak” fedte.
A n?i viselet jószerével csak a fej körüli ékszerek változatosságával különbözött a férfiakétól. Jellegzetesen a párosan ívelt fülbevalók, a borostyán és egyéb gyöngyökb?l f?zött nyakláncok, a páros hajfonat-díszek és a sárkányfejes nyakékek (kulonok) voltak a legnépszer?bbek. Ritkábban használtak karpereceket, gy?r?ket, viszont gyakoribbak az öv- és csizmacsatok. A n?knél a nyakpereceknek rangjelz? szerepe is volt.
Az el?kel? férfiak kardköt?jét, saruszíját, lovaik zabláját arany borította és különféle drágakövek ékesítették. (forrás: Terebess Ázsia Lexikon)
Nagy hagyománya volt a kézm?vességnek, amelynek m?veléséhez ideális évszak volt a tél, a hideg napok hasznos eltöltése odabent a meleg f?t? alkalmatosságok közelében.
Vidáman teltek a napok, hiszen jól sikerült a nyár, s a támadó szogd csapatok elleni ?szi harcok is sikeresen végz?dtek, Magúr hunjai sok zsákmányt, rabszolgát és lovat szereztek.
Itt-ott megjelentek a szerencsejátékosok is, aminek a vezérek nem nagyon örültek, hiszen tudni való, hogy ezek az alakok a csalások, trükkök alkalmazásától sem riadnak vissza, aminek aztán egyenes következménye a viszályok és véres összet?zések vagy egyéb konfliktusok megsokszorozódása. Így aztán nem csoda, hogy már akkor tiltott tevékenységnek számított a szerencsejáték.
Általában a háborúban szerzett gazdag zsákmány egyeseket arra ösztönzött, hogy a továbbiakban ne törje nagyon magát, ne dolgozzon túl sokat, vagy, hogy elhanyagolja mindennapi megszokott tevékenységét, és csak dorbézolással, egyéb haszontalan foglalatossággal töltse idejét. Aminek aztán az lett a következménye, hogy az illet? lerongyolódott, szegényebb lett, mint annak el?tte.
— Ment?l inkább szegényedtek a semmittevésben, annál inkább nagyobb rangra és cifrább paszomántos köntösökre vágytok? No és már az atyáitok szokott eledelit meg sem ehetitek, ha csak kínai szakácsotok nincsen és különbnél különbféle drága étkeket nem f?zhetnek nektek? — kérdezte megütközve Magúr az ilyen nagyzoló alakoktól, nem kis bosszúsággal a hangjában.
Mert nagyon nem szerette, ha valaki többnek akart látszani, mint aki valójában, hiszen szentül meg volt gy?z?dve arról, hogy úrnak születni kell, és a hun harcos maradjon csak meg a lova hátán egyszer? katonának, hiszen ez így van rendjén, így volt a régi id?kben is, így kell, hogy legyen az eljövend? esztend?kben is.
De nem hiába volt ? mérges, hiszen tudni való volt, hogy az ilyen jelenségek csak a széthúzást és az elkülönül?k csoportosulását eredményezik, semmi mást.
Egyik éjjel Magúr vezér, amikor valamilyen oknál fogva nem tudott aludni, felkelt meleg sz?rmékb?l készült ágyából és egy kis sétára indult ki a szabadba.
Nagyon nehezen viselte a k?épületekben való hosszas tartózkodást, utálta a négy fal közé kényszerített bezártságot, s éppen ezért, ha tehette kiment sétálni a faluba friss leveg?t szívni, elmélkedni, nézel?dni.
A hun falu csendben aludt, a hó szikrázva fehérlett fel a szurkos fáklya imbolygó fényében.
Lónyerítést hozott a szél a lovak szálláshelye fel?l, arra fordította hát fejét, de nem sok mindent látott, csak árnyakat és röpköd? hópelyheket. Tovább ment, gondolataiba temetkezett.
Észre sem vette, hogy már kiért a falu szélére, annyira el tudott merülni a gondolataiban, hogy nem figyelt arra, merre jár.
Csend volt, és nyugalom minden felé.
Ám a csendet hirtelen farkasüvöltés törte meg, és a közelében közvetlenül el?tte két fényes pont jelent meg, egy vérfagyasztó üvöltést hallott, amit aztán újabb üvöltések követtek.
— Szóval te vagy a vezér — mormogta maga elé —, téged nem bántalak, de hol a többi farkas? — kérdezte nem titkolt örömmel hangjában, miközben leemelte övér?l az íjat, melyet sosem felejtett el magával vinni, ha kilépett az épületb?l.
Ha arra gondolunk, hogy a farkasok jelenléte a hun szállások körül szinte természetesnek t?nt a hunok szemében, akkor teljesen érthet?vé válik az is, hogy maga a hun törzsf? is magával hordja a fegyvereit, íját, nyilakat tartó tegezét, kardját, különféle t?reit még az ilyen alkalmi éjjeli séta alkalmával is.
A farkasokat a falu közelébe vonzza a sok állatcsont, meg egyéb fajta koncok szaga, amiket ilyenkor nagy mennyiségben dobálnak ki a kutyáknak, és azt már mindenki tudja, hogy az elhízott kutyákat a farkasok nagy el?szeretettel vadásszák.
No, de térjünk vissza Magúrhoz, lássuk csak, miként vadászik ? a farkasokra.
Nem sokat kellett neki nézel?dni ahhoz, hogy észrevegye a többi farkast, mert ott lapultak közvetlenül el?tte szétszóródva üvölt?ztek, miközben kúszva-mászva a hóban egyre közelebb értek hozzá.
Célbavette az egyiket, és l?tt, az állat testébe fúródó vashegy? nyíl egy puffanás szer? hangot adott, amit a vad fájdalmas felüvöltése követett, de erre most már nem tudott figyelni, mert a többi farkas is támadásba lendült, így hát kénytelen-kelletlen újabb és újabb vessz? után nyúlt, s?r?n osztogatva a halált, de a vezérfarkast nem akarta bántani, éppen ezért lassan hátrálni kezdett.
Ekkor két alak t?nt fel a sötét éjszakából közvetlen mellette, kivont karddal a kezükben.
A test?rei azok, ki lenne más ilyenkor itt és most, amikor veszélyben van és segítségre szorul.
A test?rei ?k, akik ugye, tudjuk, az akkori íratlan szabályok szerint, mindig árnyként követik a vezért.
Magúr megkönnyebbülve akasztotta vissza a helyére íját és helyette a test?rei példájára kardját használva lendült ellentámadásba a farkas falka ellen.
Egyhamar sikerült nekik így hármasban, kardjukkal s?r?n hadonászva elijesztni a fenevadakat. Nem voltak azok agyonéhezettek, így hát könny? volt ?ket elkergetni, mert könnyen odébb álltak.
A vége az lett, hogy a vezérfarkas és megmaradt falkája szaladva mentette irháját a helyszínr?l, aminek Magúr örült a legjobban, hiszen rájuk is nagy szüksége van a hun tábornak.
Akkoriban a beteg állatokkal nem sokat bíbel?dtek, hanem csak kihajtották a falu szélére, ahol sorsára hagyták azokat, hadd egyék meg a farkasok, mivel így védekeztek a tömeges állat megbetegedések ellen.
Nem is volt az egy rossz betegség elleni védekezési módszer, de nem ám.
— Felséges uram, ma éjjel sikeresen vadásztál, megszerezted a szép kucsmának való b?röket — mondták a test?rök, miközben összeszedték a hóból az elejtett vadakat, és nekiláttak a nyúzásnak, hogy miel?tt ki nem h?l teljesen a testük, megfosszák értékes bundájuktól azokat.
— Jó is a farkasb?r kucsma, ha jól meg van munkálva — válaszolta Magúr, miközben segített ? is összeszedni a zsákmányt.
— Szépen fog ez mutatni a locenfán — mondta a mellette guggoló test?r, miközben serényen dolgozott éles késével.
Három kit?n? min?ség? b?r volt a végeredmény, aminek nagyon örült a vezér, hiszen ez a vadászat bár nem volt el?re kitervelve, mégis eredményesen végz?dött a számukra. Magúr csak egyet tartott meg magának, egyet-egyet a test?reinek adott ajándékba, h?séges szolgálatuk elismerése jeléül.
A negyedik farkas — hiszen négy vessz?t l?tt ki —, nem volt sehol, de végül is csak megtalálta a véres nyomokat, amiket otthagyott a sebzett vad a hóban.
— Nem juthat messzire a koma azzal a nyílvessz?vel — mondta társainak —, majd holnap megtaláljuk, ha nem falják fel addigra a társai.
Már visszafelé tartottak, amikor váratlanul egy éles fénycsóva jelent meg az égen, messzire bevilágítva a sötétségbe burkolózott vidéket.
— Isten ostora! — kiáltották feléje a test?rei.
? nem szólt semmit, csak némán nézte a természeti jelenséget, hiszen ? is tudta, mint ahogy a test?rei is, hogy a monda szerint majd el fog jönni az id?, amikor a hunok nagy lehet?séget kapnak a világ népeinek irányítására.
Eljön majd egyszer az az id?, amikor beválik a jóslat, hogy a vezérük mintegy istenostoraként fogja irányítani a világot, ? fogja majd büntetni, vagy védelmezni a viszálykodó emberiséget.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Székelyvajai János
