Tudod, nekem van néhány kedvenc versem,
sőt talán több is, mindben én vagyok a főhős,
vagyis a lírai én; amit gondolok, érzek,
azt írom le versben, ami nem is vers,
hanem egyéb, csak egyszer mondaná meg valaki,
mitől egyéb az egyéb. Egyszer gondolkodtam is – bezony,
s döntöttem, valójában minden egyéb, amihez nincs közöm,
mert nem az enyém, a tiéd, vagyis tőlem egyéb.
Az én képzeletem, ami nem is képzelet,
eltorzított valóság-sziget, életem, múltam;
jövőmet nem tudom, kitalálni sem akarom
– a scifit utálom, csak hogy tudd – az neked egyéb,
mert nincs hozzá közöd, de van, hogy olvasod,
hátha találsz egy cseppnyi hasonlót;
majd mindnyájan megállapítjuk, hogy
mindenki magának magáról beszél,
s így lesz elégedett, hogy leírta, mi a szívét nyomta,
vagy nem is nyomta, csak kipréselt valami azt-hiszi-szépet,
hogy meglegyen a napi szóömlés-kielégülése.
Egymás mellett is elvagyunk, csak ne gyere túl közel,
még belépsz aurámba, levegőm elveszed.
Ígérem, én is így teszek. S leszünk, mi vagyunk
egyéb-ként is: hős egyéb-egyedek.
