– Mi lesz belőle? – kérdezte a férfi.
– Gömb. Egy nagy, sárga gömb! Neked rajzolom – kiáltott boldogan a kislány.
– Akkor nap…
– Nem, nem! Gömb lesz. Olyan gömb, amibe minden, és mindenki belefér. A napba nem fér bele semmi. A napban csak a Nap van.
– Értem… – gondolkodott el a rajzot nézve.
– Biztos érted? Te le tudod rajzolni? Tudod, a Gömböt! Nézd így…– összeszorította szemét, és ujjával a levegőbe körkörös mozdulatokat kezdett tenni – ilyen gömböt…– mosolyodott el.
– Megpróbálhatom… – a férfi felemelte mutatóujját, és elkezdett rajzolni ő is a levegőbe, közben fél szemmel őt nézte – így gondoltad?
– Nem igazán – ráncolta össze kis homlokát. – Csak ide-oda mutogatsz. Nem jól csinálod. Gondolj valamire. Én is úgy szoktam. Becsukom a szemem esténként, és elképzellek.
– Engem képzelsz el? De hisz én nem vagyok gömb – mosolygott a férfi.
– Nem vagy az, de, ha jó erősen összeszorítom a szemem, akkor… akkor… ak… – elhallgatott.
– Akkor az leszek? Akkor itt vagyok, mint most?
– Igen! – csillant fel a szeme. – Emlékszel, amikor buborékokat fújtunk az udvaron tavasszal? Mennyi minden belefért. Hangosan nevettünk, ahogy egyik levélről a másikra szálltak, ahogy a katicabogarak vitték a pöttyüket a hátukon virágról, virágra. Belenéztünk az átlátszó gömbökbe, és benne volt a ház, az ég, a föld. Egyszerre. Benne voltam én is, és te is…– szemei még mindig csillogtak, és annyira beleélte magát a mesélésbe, hogy szinte levegőt is elfelejtett venni. – és, és, és, igen, igen, olyan gömböket szeretnék. Kicsiket, nagyokat, repülőst, pukkanóst, színeset, átlátszóst. Hogy minden újra benne legyen. Pont úgy, mint… – sóhajtva elhallgatott. Körbenézett, ujjait összekulcsolta, ahogy mamájától látja esténként, mikor elfáradva leül az ágyra. Most ő is fáradtnak érezte magát, és várt, egy szóra, egy ölelésre, egy mosolyra. Arra várt, hogy valaki be fogja fejezni a mondatát.
– Persze hogy emlékszem, de miért hallgattál el?
– Mert most nem férsz bele a gömbjeimbe. Ide, ide! – emelte fel a hangját, s a rajzára mutatott. – Nem tudlak iderajzolni. De megpróbálom újra. Nézd csak… – sárga színű ceruzájával egy újabb karikát rajzolt a papírra. Szemeket satírozott bele, és felfele kunkorodó vonalakat – Látod, ez vagyok én! – kiáltott nevetve.
– Szép vagy… – sóhajtott a férfi. – és most látom csak, azok nem is szemek, hanem madarak. Gyönyörű, szárnyaló madarak. ügyes vagy – a férfi hátrébb lépett, az ajtó felé.
– Nem én vagyok szép – húzta el a száját – hanem, ezek itt!– ujjacskáival a sárga korongra mutatott újra, és elkezdte őket simogatni – és igen, azok madarak, de már nagyon messze vannak. Tudod, költöznek, ahogy az álmok. Este beköltöznek, reggel pedig… – újból elhallgatott. Kis kezeivel kibuggyanó könnyeit próbálta eltörölgetni az arcán.
– Miért sírsz?
– Nem sírok, csak mérges vagyok, mert még most sem férsz bele. Akárhogy próbálom, mindig valami más kerül oda. Más emberek, másik világ, más álmok. Nem szeretem. Nem jó ez így, én azt szeretném, olyan… jaj, olyan… – fejét a tenyerére támasztotta, mint aki valami nagyon fontosat akar mondani, csak a szavakat keresi éppen. – Jaj, tudod, olyan nevetőset akarok! – majd megcsóválta fejét, s nagy lendülettel kiradírozta a kört, és egy nagyobb karikát rajzolt a papírra. újabb szemek kaptak vékonyka szárnyakat. Megint megállt a keze félúton – valami nem jó. Kérlek, segíts nekem. Próbálj a fénybe állni, úgy ahogy a nagyok, és akkor talán beleférsz a gömbbe.
– Ó, az nem gömb, hanem kör. én ott vagyok, csak a másik oldalán – biztatta.
De ő meg sem hallotta a férfit. Apró ujjai közé nagyobb ceruzát vett. Egyik szemét lehunyta, fejét félrebillentette, kezét kinyújtotta, és annyira komoly lett az arca, mintha minden milliméter, minden pillanat számítana. Kezét jobbra, balra mozgatta, és a legnagyobb koncentráció közben suttogva odaszólt a férfinak.
– Na, így csinálják a festők is, tegnap mesélte a tanító néni. Csak fény kell, és árnyék, azt mondta. A többi már megy magától, innen kell rajzolni – baloldalára bökött. – Nnnaaa, most bemértelek. Legalább ötvenvalahány ceruzányit vagy tőlem, és pontosan tízet a faltól. Ha az ablakhoz mennél, akkor látnám az arcodat is, mert… – lehajtotta a fejét, és az utolsó szavakat már nagyon halkan mondta – olyan rég láttam.
– Jó, akkor a fénybe állok. így jó lesz? Vagy tudod mit? Csináljunk buborékokat újra. Hátha mindketten beleférünk. Te, és én – nem hazudott soha, de most azt érezte, valami olyat kell tenni, mondani, ami megnyugtatja a őt, pedig tudta, amit keres, az nem a papíron van a karikákban, hanem valóban a szívében, a lelkében. álmokon, fényeken túl. De van. ő már tudja. Ott. Az álmokon, és fényeken túl.
A kislány felkapta a fejét, és eldobva mindent, ami a kezében volt, mosolyogva kifutott a szobából, és pár perc múlva visszajött a mamájától kapott zöld színű fúvókával. Jól összerázta, nagy levegőt vett, és belefújt a karikába. Majd fújt még egyet. Hármat. Négyet. A buborékok belekapaszkodtak a szobába szűrődő fénycsíkokba, és úgy ugráltak egyik fényről a másikra, hogy szinte az egész szobát betöltötték. Egyre több színes gömb lett, és hirtelen hatalmasra nőtt minden a körülötte, s úgy érezte abban a pillanatban, az egész világ, az összes álma belefér. Kinyújtotta mindkét kezét, tenyérrel felfele, hogy legalább egyet el tudjon kapni, de az utolsó kisgömbök megsimogatták az arcát, finoman táncoltak az ujjain, majd lassan azok is földet értek.
– Látod, így szeretném… mindig így… – sóhajtott fel, de már nem válaszolt neki senki.
Körülnézett. A játékmacik, babák mozdulatlanul ültek a polcon. Gombszemeik szomorúan világítottak. A függönyt néha megmozgatta az esti szél, a kinti zajok elhalkultak, csak a hold nézegetett be kíváncsian az ablakon.
Ujjával a levegőbe kezdett rajzolni, szemét összeszorította, és várt, csendesen, hogy a szivárványálmok újra megérkezzenek. Madárszárnyakon…
