Tiszai P Imre : az élőket ne zavarja a holt

Nyomtatás

hát itt ért véget az életem, nem volt ez semmi más,

mint egy furcsa állapot, egy érdekes kirándulás,

itt-ott a fiókok mélyén néhány anzix talán marad,

unatkozva lehet felötlik rólam egy-egy gondolat,

aztán már nevem után is kutatni kell – hogy is hívták?

legyintenek: – vele is kevesebb, jobb neki “odaát”,

végül megelégedetten hátradőlnek kik gyűlöltek

és kik tévedésből szerettek, azok is felejtenek,

nem fáj ez már, az emlékezet csak míg élünk létezik,

mikor eltűnünk, utána majd a semmi következik,

még jó lenne talán utoljára néhány szép dolog,

de az már időhúzás, az idő vissza nem forog,

most kell az erő, most kell lépni, kezed elengedni,

fénytelen szemmel nézni a világba, már nem félni,

nem gondolkodni, nem érezni, csak téged segíteni,

hogy megtaláld újra az utad, a boldogságodat,

a könnyek csak lelkemen folynak, az a téli alkonyat

mi magához ölelte szerelmünket – már rég elmúlt,

az a millió csillag az égen – emlékszel? – rég kihunyt,

csókod ízét érzem, de pusztult sejtjeim elengedik,

úgy mint ölelésed tüzét is, karod már nem fonódik

az éjszakában rám, emlékszel? mikor a reggel ébredt

álmos mosolyod simult rám, kinn madárka énekelt

talán rólunk, vagy csak az életnek örült, szép volt,

fáj, pokolian fáj elmenni, de az élőket

ne zavarja a holt