Különleges este mindig az, amikor egy darab utolsó előadása következik a színházban. Aki jártas a színpad világában, az jól tudja, mi minden történik addig. Kezdődik az adott év repertoárjának kiválasztásával. Ez általában több lépcsőben történik. Megálmodja a direktor, a főrendező — és persze a gazdasági vezető is. Mai világunkban az utóbbi szava a szentírás — az álmokat a lehetőségekhez kell igazítani. A darabokhoz kellenek színészek is, a zenésekhez zenekar, táncosok, kell a rendező, nem árt egy dramaturg sem és persze rengeteg más ember is műhelyek dolgozóitól kezdve (asztalosok, kárpitosok, szabók, lakatosok, fodrászok és a többi) a kellékesen át az ügyelőig — sőt a rejtett zugában megbúvó súgóig — sok-sok ember. Ez utóbbiról szól lényegében a történet. Elterjedt színházi szleng, hogy a súgólyukat koporsónak is nevezik a szűk kiképzése miatt. Egyemberes hely — mint egy koporsó.
Egy-egy darabnál aztán kőkemény munka indul. Stáblista, technikai tervezés, próbák hosszú-hosszú sora, nem egyszer a végkimerülés határán. Első az olvasópróba, szövegtanulás. Azután kezd a darab „beöltözni”. Sematikus díszletek — melyeket sorra váltanak fel az igaziak (függvényében a műhelyek munkájának), kosztümök jelennek meg a szereplőkön. „Betanulja” a darabot az ügyelő, a kellékes, a díszletező — szóval mindenki. Főpróba — nyilvános főpróba (az adott település prominens, de nem „prím” rétegének, ismerősöknek: ingyen premier), amin még meg-megáll a darab, mert például a rendező nincs valamivel megelégedve. Végül jön a premier. Kicsit idegesen, kicsit félve a bukástól, kicsit még bakikkal is, még nem tiszta szövegtudással — ilyenkor milyen jó a súgó.
Végül is elindul a darab az útjára. Húsz-harminc előadásszám az átlag egy-egy megyeszékhelyen, Budapesten a nagy sikerdarabokat sok százszor is eljátsszák: ez fővárosi privilégium. Vidéken jó, ha egy hónapig fut, esetleg időnként felújító próba után pár előadásra még leporolják.
A darab utolsó előadására nagyon találó fogalmat használnak a színházi világban: darabtemetés. Legalább olyan „elánnal” készül erre az eseményre mindenki, mint a premierre. Aki csak tett valamit a darabért, mind ott akar lenni. Ki a színpadon, ki a háttérben. Ilyenkor nem számít extrém esetnek például ha egy díszletező a játék közben bemegy, és megigazít valamit a díszleten, vagy a rendező fogja magát, és átsétál a nyílt színen, az sem, hogy a szöveget kissé átírják maguk a színészek (napi aktualitást csempészve bele). Természetesen maga a darab eléri így is a végkifejletét: Jágó cselszövése megöli Desdemónát, Kathrina engedelmes felesége lesz Petruchiónak és Kurázsi mama is húzza tovább a szekerét a lánya elsiratása után.
Szigligeti Ede Lilomfi-ját temették éppen az ominózus utolsó estén. Természetesen itt-ott átírva a szöveget. Például mikor Szellemfi felolvassa az egri pincér levelét a 17 forint 19 krajcáros adóságról Liliomfinak, az csak ennyit mordul: „Eriggy be az önkormányzathoz, majd vesznek fel EU hitelt és rendezik”. Amikor a professzor a Liliomfi képébe bújt Szellemfit ötven pengővel akarja megvesztegetni, hogy hagyja békén Mariskát, az csak nevetve odavágja: „Vagy félmilkót adsz vén svihák, vagy futtatom a csajszit németben!”
Az értő közönség dőlt a nevetéstől, de még inkább a lépcsőkön ülő műhelyek hada; az asztalosok, lakatosok, szabók, díszítők és mindenki a színházból, aki nem volt éppen munkában az előadáson. Maga a direktor is a karzaton állt az „ingyen diákok” között a korlátnak támaszkodva, és időnként posztjához nem illően röhögött. Néha zsibvásár volt a színpadon. Össze-vissza járkált mindenki, akár volt jelenése, akár nem. A színészek vicceket szőttek a szövegükbe, sokszor nevettek akkor is, amikor sírni kellett volna. Liliomfi még szerelmi vallomását is fűszerezte ilyetén: „Kedvesem, érzem a csókján, hogy fokmagymás sültet evett. Nem maradt belőle? Piszkosul éhes vagyok”.
Szóval minden ment a „szokott medrében”. A súgóra nem volt ilyenkor szükség, mert a szövegtévesztések szándékosak voltak, ha az eredeti nem ugrott be, akkor rögtönöztek, de így a harmincharmadik előadáson már Szigligetinél is jobban tudta mindenki a mondókáját. „Anya” — mert csak így szólította mindenki a színházban — a színpad sarkába elhelyezett behemót fotelben ült, és élvezte a felfordulást. Ő is hozzátett valamit a bohóckodáshoz: egy lavór meleg vízben áztatta a lábát. Viccként találta ki, de jól is esett, mert bár fiatalon táncosnő volt (egy súlyos baleset vetett véget a hihetetlenül jól induló pályájának), ma már a sok x-szel együtt, bizony néha lépni is nehézére esett. Kitalálta — és el is mondta a többieknek —, hogy meg fog szólalni a harmadik felvonás vége felé, amikor műfelháborodással közli a színpadon lévőkkel: „Ez már botrány. Jelenteni fogom a direkciónak, hogy nulla szövegtudással léptetek színpadra. Gázsira senki ne számítson ebben a hónapban. Sőt, egy-két embert ki is fogok rúgatni”.
Persze tudta, hogy lesz erre majd válasz — amit ő előre nem ismer —, de majd jót nevetnek. Ki kell néha nyitni a szelepeket, hogy ne bolonduljanak bele a feszített tempóba.
Most a nagy ramazuri ellenére is kicsit elbóbiskolt. Sok darabtemetésen részt vett már, nem volt számára újdonság.
Elemében volt mindenki. Kellemes ősz volt kint, itt bent pedig a szavak színezték a világot. Egy csapattá vált a játszó és a néző — valamilyen interaktivitás is kialakult — időnként Liliomfi leballagott a zenekari árok hídján és bevonta a játékba a földszinti nézők valamelyikét. A rendező vakargatta a fejét a karzaton és eldöntötte, hogy „valódi” előadást is fűszerezni fog ilyesmivel.
Közeledett a darab vége. Eljött az a pillanat, amikor a súgó feláll és leteremti a többieket. De ő csak ült a fotelban. Valahogy furcsa pózt vett fel. Szellemfi viccet érzett ebben és odalépett: „Anya, felemelnéd a valagad? Jelenésed van!”
A súgó nem mozdult. Az ügyeletes szaladt be a színpadra. Anya nyakára, az agyi verőérre tette az ujját. Szívdobbanást nem érzett. A bőr jéghideg volt. Már halott lehetett jó ideje. Lehajtotta a fejét: „Nyugodj békében Anya”.
Döbbent csend telepedett a színpadra, a nézőtérre. Néhányan sírtak. A fővilágosító lekapcsolta az erős reflektorokat és két fejlámpa fényét fókuszálta Anyára. Jó barátja volt. A színészházban egymás mellett volt a szobájuk. A zárt kertben nem egy „slambuc partit” rendeztek közösen — a fáma szerint más is történt, de erre az idő jótékony homálya borít már fátylat. — Valaki az első sorban halkan a Miatyánkot kezdte el mondani —egyre többen csatlakoztak —, végül már mindenki együtt, hívő és ateista egyaránt.
Aztán néma csend telepedett meg a félhomályos teremben. Mozdulatlanul állt mindenki.
A fővilágosító lekapcsolta a fejlámpákat. Fél perc teljes sötétség után a kijáratok jelző világosítását „kiadta”, de a hatalmas mennyezet csillárokhoz nem nyúlt. Lassan indultak a nézők kifelé. Egyetlen szó, egyetlen — máskor oly bosszantó — köhintés sem törte meg a kegyeletet.
A színpadon Anya mellett két oldalt felsorakoztak a színészek, ott álltak a nézőtérre belógott színházi dolgozók is, ott állt a direktor, a rendező, csak az ügyeletes lépett ki a művészbejáró elé az utcára: várva a hivatalos szervek ilyenkor szokásos látogatását.
Már csillagok fénylettek az égen. Hűvösre fordult az idő — fázott.
Legutóbbi módosítás: 2012.11.19. @ 12:16 :: Tiszai P Imre
