Furcsa látványt nyújtott ez a kontinenst átszelő utat egy világűrből készített felvételen. Sok száz kilométeren keresztül szinte nyílegyenes vonalban futott — itt-ott törte meg egy-egy sziklás hegység, vagy egy folyó kanyargása, de azt — a hatalmas, szinte félköríves — fordulót semmi nem indokolta látszólag. Az út építése során ezen a — légvonalban ötven kilométeres — szakaszon sokáig állt is az építés, aztán különböző magyarázatok — inkább nevezzük őket magyarázkodásoknak — láttak napvilágot a sajtóban, tv híradókban, politikai megnyilatkozásokban. Végül a kormány illetékes minisztere kiadott egy hivatalos tájékoztatót:
„… a jelzett területen az előzetes talajvizsgálatok felületesek voltak, az ezek alapján elkészült tervek nem valósíthatók meg. A munka gyors folytatása miatt minimális eltérést vagyunk kénytelenek beiktatni és rövidesen túljut az építkezés a problémás szakaszon…”
Ez a „minimális” eltérés persze legalább százötven kilométer plusz út, ami bizony egy hatsávos autópálya esetében horribilis költség-többletet jelent. Aki érintett volt a dologban, az hallva a hivatalos álláspontot — megnyugodott. Végül is egy miniszter biztos nem hazudik, és elfogadható volt az indoklás.
Pedig hazudott a miniszter úr. Az igazságot ma is csak kevés ember tudja. Azok, akik ott voltak az ominózus időben és helyen, és tudják a fák, a bokrok, az őshonos állatok. Mert ők győzték le az embert.
Halljuk hát az igaz történetet:
A nap sugarai a hatvan méteres fákon alig szűrődtek át a földre, ahol az örökösen csöpögő vízben ázott minden. A szárazabb magaslatokon szarvasok legelésztek, kígyók surrantak sziszegve, apró vadak rohangáltak, madarak ezrei csapongtak a lombok között, színpompás orchideák élték életüket a fák magasabb régióiban. Béke és nyugalom honolt. Ember ezt a világot nagyon ritkán zavarta meg, csak a kanyargó hatalmas folyón tűnt fel időnként egy-egy hajó és zavarta meg a nyugalmat hangos pöfögésével.
Hirtelen csend támadt. Az állatok megdermedtek, a madarak vészjóslóan trilláztak. Jaguár közeledett, a vidék egyetlen nagy-vadásza, leszámítva a folyóban hemzsegő krokodilokat. Valóban egy jaguár ért közéjük. Az állatok félve bújtak előle, bár csodálkoztak is ezen a jaguáron. Alig vonszolta magát. Bőre itt-ott cafatokban, lába sebes, vérzett, bundája csapzott. Kimerült volt, halálosan fáradt. Rámordult az előle menekülőkre:
— Maradjatok. Most nem vadászok. Most ránk vadásznak. Egy napja rohanok. A kölykeim megölték a két lábon járók a dörgő botjaikkal. Egyik rám is szórt fájó égetést, de el tudtam menekülni. Ahonnan jövök ott hatalmas új állatok jelentek meg. Megtámadtam egyet, de a fogam is eltört olyan kemény volt a húsa. Büdösek, zajosak és a kétlábúak ülnek benne. A fákat kidöntik, az állatokat megölik, eltűnik az erdő és minden más, csak egy hosszú sima föld marad utánuk. Meneküljetek!
Egy hang szólalt meg a fejük fölött. A legöregebb fa volt. Évei számát már nem tudta, de sok élet elpusztult már alatta, ágain, körötte amióta első rügyeit kibontotta:
— Én látom, ott a messzeségben nap mint nap, mi történik. A kétlábú pusztít mindent maga körül. Ti állatok el tudtok menekülni, de mi, fák nem. Azt mondom, védjük meg magunkat!
— Hogyan? — kérdezett vissza a jaguár. — A kétlábú dörgő botja, a saját hatalmas, erős, guruló állatai legyőzhetetlenek. Menekülni kell!
— Nem — szólt rá az öreg fa. — Emlékezzetek csak, hogy akik kétlábúak itt jártak, mindig csak a napsütésben mozogtak, ha az éjszaka sötétje borult ránk, ők nem mozdultak. Ezt használjuk fel, és legyőzzük őket. Tervem a következő. Ha közénk érnek a rajtunk élő mohák minden vizet kiengednek a földre. Legyen iszaptenger köröttük. A liánok hálózzák be a büdös, durrogó állataikat. Béklyózzák le őket, hogy mozdulni se tudjanak. Minden madár egy-egy követ, kavicsot vesz a csőrébe és rájuk ejti éjszaka. Minden állat hangosan üvölt, morog, ahogy csak bír. Harc lesz. Sokan nem látjuk majd az új napot, de legyőzzük őket, mi sokan vagyunk, ők kevesen.
Pár nap múlva, amit vártak, az be is következett. Nagy zajjal megérkeztek a gépek és a munkások. Kimérték az utat, és elkezdődött a fák kidöntése, a föld gyalulása. Napnyugtakor apró tábortüzek gyúltak, aztán csend és nyugalom borult a világra. De a csendben az öreg fa parancsára elkezdődött a harc. Az üvöltő állatok zajától a kétlábúak reszketve húzódtak be béna állataikba és várták a reggelt. A nap első sugaraira még jobban megrémültek. Minden gépüket a liánok fonták be, térdig érő kavicstengerben botladoztak. Estig nagy nehezen szabaddá tették a gépeket és készültek, hogy holnap megkezdik ismét a munkát. Nem kezdték el. Minden éjjel újra, és újra a növények és állatok foglyaivá váltak. Így ment ez egy Hold változásig, újholdtól újholdig. Megértették, hogy itt nincs hatalmuk, és egy reggel elindultak gyalogosan vissza, az általuk eddig megépített úton. A többit már tudjuk. Az ottmaradt gépeket az időjárás rozsdává ette, az aljnövényzet betakarta.
Az út elkerülte ezt a részt, kiment a síkságra.
Egy napon terepjáró kocsi érkezett. Az erdő szélén időnként megállt. Két ember szállt ki belőle és egy oszlopot ásott be a földbe. Az oszlopon egy tábla volt:
NEMZETI PARK — VILÁGÖRÖKSÉG
Legutóbbi módosítás: 2012.11.15. @ 10:31 :: Tiszai P Imre