Soha senki nem éhezett vagy betegedett meg. Nem voltak ragadozók. Sosem vívtak háborút. Nem ismerték az el?ítéleteket.
A születések száma pontosan megegyezett a halálozásokéval. Testükön nem él?sködtek paraziták. A csorda mindig olyan sebességgel haladt, ami kényelmes volt a legid?sebb, leggyengébb tagnak is. Soha nem hagyták hátra a betegeket, a védteleneket.
Figyelemre méltó faj volt a neptunuszi elefántoké. Békességben és nyugalomban élték le az életüket, sosem veszekedtek, az id?sebbek mindig udvariasak voltak a fiatalabbakkal. Ha elefántborjú született, az egész csorda együtt ünnepelt. Ha valaki meghalt, együtt gyászolták meg a távozót. Nem ismerték az ellenségeskedést, a kicsinyes féltékenykedést, a megoldatlan ellentéteket.
Egyetlen egy dolog választotta el ?ket a valódi utópiától, a tény, hogy egy elefánt nem felejt.
Soha.
Akárhogy próbálja.
Amikor az emberek végül 2473-ban leszálltak a Neptunuszon, az elefántok nagyon nyugtalanok voltak, mégis a barátság és a jóakarat szellemében közelítették meg az ?rhajót. Az emberek maguk is aggódtak egy kicsit. Minden Neptunuszról készült jelentésben az szerepelt, hogy a bolygó egy gázóriás, és most mégis szilárd talajon értek földet. És ha a jelentések ebben tévedtek, akkor vajon még mi másban?
Egy magas férfi lépett ki az ?rhajóból a fagyott felszínre. Aztán egy másik. És egy harmadik. Mire mindannyian el?jöttek, majdnem annyi volt ez ember, mint az elefánt.
— Nicsak, átkozott legyek, ha ti nem elefántok vagytok — szólalt meg az ?rhajó parancsnoka.
— Ti meg emberek vagytok — hangzott a válasz kissé ingerülten.
— Így igaz, és igényt tartunk erre a bolygóra az Egyesült Földi Szövetség nevében.
— Már egyesült? — kérdeztek vissza az elefántok megkönnyebbülten.
— Nos, akik megmaradtak, egyesültek.
— De baljóslatú fegyverek vannak nálatok… — fészkel?dtek kényelmetlenül az elefántok.
— Az egyenruhához adták. Nem kell aggódnotok miatta. Miért akarnánk bántani? Mindig is ?szinte barátság volt az emberek és az elefántok között.
Az elefántok erre nem egészen így emlékeztek.
Kr.e. 326.
Nagy Sándor a Jhelum folyónál került szembe Porus indiai királlyal. Korábban Nagy Sándor sosem látott harci elefántokat. Miután tanulmányozta helyzetét, éjszaka kiküldte az embereit, hogy l?jenek ki több ezer nyílvessz?t az elefántok ormányára és hasára, mert ezek különösen érzékeny területek. A fájdalomtól az állatok megvadultak és eltaposták maguk körül gazdáikat és gondozóikat. A nagyszer? gy?zelem után Nagy Sándor lemészároltatta az összes életben maradt elefántot is, hogy soha többé nem kerülhessen szembe velük a csatamez?n.
Kr.e. 217.
Az els? összecsapás az elefántok két faja között. IV. Ptolemaiosz vezette az afrikai elefántokat Nagy Antiokhosz indiai elefántjai ellen.
A Neptunusz elefántjai nem voltak biztosak abban, hogy ki nyerte a háborút, de abban igen, hogy ki veszített. Egyik oldalon sem maradt életben egyetlen elefánt sem.
Kicsit kés?bb ugyanabban az évben, Kr.e. 217.
Amíg Ptolemaiosz Szíriában harcolt, Hannibál harminchét elefánttal átkelt az Alpokon, hogy megütközzön a rómaiakkal. Tizennégy közülük megfagyott, de a többi elég sokáig életben maradt, hogy felfogja az ellenség dárdáit, mialatt Hannibál megnyerte a cannae-i csatát.
— Fontos dolgokról kell beszélnünk — tértek a tárgyra az emberek. — Például, hogy a Neptunusz légkörében egyedülállóan kevés az oxigén, akkor hogyan lélegeztek?
— Az orrunkon keresztül.
— Komolyan kérdeztük… — Az emberek fenyeget?en a fegyverük felé nyúltak.
— Mi nem tudunk nem komolyak lenni — magyarázták az elefántok. — Egy viccben mindig valaki kárára nevetnek, és mi ezt túl nagy kegyetlenségnek tartjuk, sosem tennénk ilyet.
— Rendben — hagyták helyben az emberek, de elégedetlenek voltak a válasszal, talán nem is értették meg. — Akkor vegyünk egy másik kérdést. Hogyan kommunikáltok? Nem látok rádióadókat rajtatok, és mi a sisak miatt csak a rádióvev?nkön át érkez? hangokat hallhatnánk.
— Szoros lelki kötelék van köztünk, azon keresztül kommunikálunk.
— Nem hangzik valami tudományosnak — állapították meg az emberek rosszallóan. — Biztos, hogy nem telepátia?
— Biztos. Bár végs? soron mindkett? ugyanoda vezethet? vissza — felelték az elefántok. — Tudjuk, hogy nektek úgy hangzik, mintha angolul beszélnénk, kivéve azt a férfi a baloldalon, aki hébernek hallja.
— És ti milyennek hallotok minket? — kérdezték az emberek.
— Pontosan olyan a hangotok, mint a gyomor és a belek halk morajlása.
— Nagyon érdekes — mondták az emberek, de magukban azt gondolták, hogy sokkal inkább gusztustalan, mint érdekes.
— Tudjátok, mi az igazán érdekes? Hogy van veletek egy zsidó. — Az elefántok látták, hogy az emberek nem értik, ezért folytatták. — Mindig éreztünk valami rokonságot a zsidókkal, egyfajta kíváncsiságot, hogy melyikünk hal ki hamarabb. Régebben az állatvilág zsidóinak hívtuk magunkat. — A zsidó ?rhajós felé fordultak. — A zsidók nevezték magukat az emberi világ elefántjainak?
— Ez eszünkbe sem jutott, amíg nem mondtad – felelte az ?rhajós, aki azon kapta magát, hogy egyetért az elefántokkal.
Kr.e. 42.
A rómaiak összeterelték zsidó rabokat az alexandriai arénában, aztán félelemt?l megvadul elefántokat szabadítottak rájuk. A néz?k tomboltak, és vért követeltek, aztán minden a visszájára fordult, az elefántok a néz?re támadtak rá a zsidók helyett, bebizonyítva egyszer s mindenkorra, hogy a vastagb?r?ekben nem lehet megbízni. (Amikor a por újra leülepedett, a zsidók úgy érezték, Isten meger?sítette velük a szövetségét, ?k a kiválasztott nép. Mindenesetre a rómaiak nem tartották ?ket kiválasztottaknak. Miután a katonák megölték az összes elefántot, kardélre hányták az összes zsidót is.)
— Nem az ? hibája, hogy zsidó, nem jobban, mint nektek az, hogy elefántok vagytok — háborodtak fel az emberek. — Mi egyik?töket sem hibáztatnánk ilyesmiért.
— Ezt nehezünkre esik elhinni.
— Valóban? Akkor gondoljatok erre: az indiaiak — az igaziak Indiából, nem a hamisak Amerikából — Ganésát, az elefántfej? istent imádták.
— Ezt nem tudtuk — vallották be az elefántok, akik jobban meglep?dtek, mint amennyire mutatták. — Még most is Ganésához imádkoznak?
— Hát, szóval, biztosan hozzá imádkoznának, ha nem öltük volna meg mindegyiküket a Brit Birodalom érdekében — válaszolták az emberek. — De így többé nem használnak harci elefántokat a hadseregben — tették hozzá. — Ezért hálásak lehettek nekünk.
Az utolsó elefántcsata akkor zajlott, amikor Timúr Lenk legy?zte Mahmud Tugluk delhi szultánt. Timúr Lenk azzal nyerte meg a csatát, hogy a bivalyok szarvára gallyakat rakatott, meggyújtatta, és a csordát Mahmoud elefántjai ellen vezette. Ett?l kezdve nem használták az elefántokat a háborúkban, mivel a bivalyokat olcsóbb megvenni és etetni.
A megmaradt háziasított elefántokat ezután állatviadalokhoz használták fel, ez pontosan olyan volt, mint a kakasviadal, csak nagyobban. Sokkal nagyobban. Nagyon népszer? sport volt úgy harminc-negyven évig, amíg ki nem fogytak a résztvev?kb?l.
— Nem csak imádkoztunk hozzátok. Még egy országot is elneveztünk rólatok, Elefántcsontpartot. Ez csak bizonyítja a jó szándékunkat — mutattak rá az emberek.
— Nem rólunk neveztétek el, hanem arról a testrészünkr?l, amiért mindig is vadásztatok ránk.
— Ne legyetek kicsinyesek. Elnevezhettük volna egy helyi politikusról is, akinek egyáltalán nincsen e bet?s neve.
— Ha már Elefántcsontpartról van szó, tudtátok, hogy 1883-ban ott értek földet az els? idegenek? — kérdezték az elefántok.
— És milyenek voltak?
— Elefántcsontból készült páncéljuk volt — válaszolták az elefántok. — Egyetlen pillantást vetettek a vérontásra és elmentek.
— Biztos, hogy ezt nem csak most találjátok ki?
— Miért hazudnánk ennyi év után?
— Talán a véretekben van — vetették fel az emberek.
— Óh, nem. Nekünk az van a vérünkben, hogy mindig igazat mondjunk. És az a tragédiánk, hogy mindig emlékszünk is rá.
Az emberek úgy látták, ideje engedni a természet hívó szavának, megvacsorázni, és bejelentkezni a küldetésirányítóknál, hogy jelentést tegyenek. Egy kivételéve, aki hátra maradt, az emberek mind visszamentek az ?rhajójukba.
Az elefántok is szétszóródtak, kivéve egyetlen magányos bikát.
— Úgy érzem, még kérdésed van — mondta.
— Igen — válaszolta az ember. — Nagyon kifinomult a szaglásotok, a vadászatokon hogy tudott bárki a közeletekbe férk?zni?
— A legnagyobb vadászok a kenyai és az ugandai wanderobo törzsb?l kerültek ki. ?k fogták az ürülékünket és bekenték vele az egész testüket, hogy elrejtsék a szagukat, így észrevétlenül megközelíthettek.
— Értem már — bólogatott az ember. — Ez mindent megmagyaráz.
— Talán — mondta engedékenyen az elefánt. — De fordított esetben, én inkább meghalnék, minthogy a ti trágyátokkal kenjem be magam — tette hozzá méltóságteljesen. Aztán megfordult és elment, hogy csatlakozzon a társaihoz.
A Neptunusz kivételes hely a galaxisban. Egyedül ez a bolygó ismerte fel a mélységes igazságot a közhelyben, hogy a változás szükségszer? és elkerülhetetlen. Amit ez a felismerés eredményezett, az nem sokban különbözött a varázslattól.
Valamilyen okokból, az elefántok nem tudták kideríteni vagy megmagyarázni, hogy pontosan miért, de a Neptunusz el?segítette a metamorfózist. Több volt ez, mint alkalmazkodás a körülményekhez, bár senki sem tagadhatta, hogy az elefántok hozzászoktak a bolygó légköréhez, id?járásához és változó felszínéhez, még az akácok hiányához is — de a metamorfózis ennél is több. Az elefántok id?vel elérték az alkalmazkodásnak azt az ösztönös szintjét, amikor a Neptunusz megtaníthatta, hogyan képesek csak az akaratuk által átalakulni. De mindig nagyon vigyáztak, nehogy helytelenül használják ez az ajándékot.
Amióta csak elefántként éltek, képtelenek voltak a haragra, ezért arra gondoltak, milyen kár, hogy az emberek még nem jutottak el erre a szintre. Akkor maguk mögött hagyhatnák a formátlan szkafandert és a borzalmas sisakokat, hogy szabadon, minden korlátozás nélkül sétálhassanak végig minden bolygók legtökéletesebbikén.
Az elefántok már ott voltak, amikor az emberek kiléptek az ?rhajójukból a Neptunusz felszínére, hogy újra találkozzanak.
— Ez nagyon furcsa — mondta a parancsnok.
— Mi? — kérdeztek vissza az elefántok.
A férfi csak bámult, és összeráncolta a homlokát.
— Kisebbnek t?ntök.
— Mi épp azt akartuk mondani, hogy ti meg nagyobbnak.
— Ez majdnem akkora ostobaság, mint az a beszélgetés, amit a küldetésirányítókkal folytattam — folytatta a parancsnok. — Ugyanis azt mondják, egyáltalán nincsenek elefántok a Neptunuszon.
— Mit mondanak, mik vagyunk? — érdekl?dtek az elefántok.
— Puszta hallucinációk, esetleg ?rbéli szörnyek — felelte az parancsnok. — Ha hallucinációk vagyok, akkor gondolom, nem kellene tör?dnünk veletek.
Úgy t?nt, azt várja, hogy az elefántok megkérdezzék: mi a teend?, ha mégis ?rbéli szörnyetegek vagyunk. De az elefántok nem voltak olyan konokok, mint az emberek, és ez olyasfajta kérdés volt, amit nem állt szándékukban feltenni.
Az emberek majdnem öt percig mereven nézték az elefántokat. Az elefántok visszanéztek rájuk. Végül a parancsnok szólalt meg újra.
— Megbocsátanátok egy pillanatra, hirtelen nagyon megkívántam egy kis zöldséget.
Megfordult és egyetlen további szó nélkül visszaindult az ?rhajóra. A többi ember kényelmetlenül toporgott még pár percig.
— Minden rendben? — kérdezték az elefántok.
— Ti mentek össze, vagy mi növünk egyre nagyobbra?
— Is.
— Máris sokkal jobban érzem magam — jegyezte meg a parancsnok, amikor visszatért az emberei közé, miközben le sem vette a szemét az elefántokról.
— Jobban is nézel ki — értettek egyet az elefántok. — Valahogy csinosabb lettél.
— Tényleg úgy gondoljátok? — szerénykedett a parancsnok, nyilvánvalóan hízelegtek neki a szavak.
— Te vagy a valaha látott legkellemesebb példánya a fajodnak — mondták ?szintén az elefántok. — Különösen a füleid tetszenek.
— Valóban? — kérdezte az emberek vezet?je és egy kissé meglebegtette ?ket. — Ezt senki sem mondta még nekem.
— Kétségtelenül figyelmetlenség volt.
— Ha már a fülekr?l beszélünk — mondta a parancsnok —, ti afrikai vagy indiai elefántok vagytok? Reggel azt gondoltam, hogy afrikai, azok a nagyobbak, nagy fülekkel, igaz? De most már nem vagyok benne biztos.
— Mi neptunuszi elefántok vagyunk.
— Óh.
Még egy órán át folytatták a könnyed eszmecserét, aztán az emberek felnéztek az égre.
— Hová t?nt a Nap? — kérdezték.
— Éjszaka van — válaszolták az elefántok. — A napjaink itt tizennégy órásak, hét óra sötétség és hét óra világosság.
— A Nap amúgy sem volt valami fényes — jegyezte meg az egyik ember és vállat vont, amit?l a fülei vadul libegtek.
— Mi nagyon rosszul látunk, szóval észre sem vesszük — mondták az elefántok —, inkább a fülünkre és az orrunkra hagyatkozunk.
Az emberek nyugtalannak t?ntek, végül a parancsnokukhoz fordultak.
— Megbocsátana egy pillanatra, uram?
— Mit akarnak?
— Hirtelen szörny? éhesek lettünk — mondta az egyikük.
— Használnom kéne a budit — mondta egy másik.
— Ahogy nekem is.
— Meg nekem — szóltak bele mások is.
— De jól vannak? — kérdezte az parancsnok, és hatalmas orrát összeráncolta aggodalmában.
— Csodásan érzem magam — mondta a legközelebbi ember. — Meg tudnék enni egy lovat!
A többi embernek eltorzult az arca az undortól.
— Na jó, meg tudnék enni egy kisebb erd?t — helyesbített a férfi.
— Az engedélyt megadom, menjenek — mondta a parancsnok. Az emberei azonnal visszaindultak az ?rhajóhoz. — Hozzanak nekem is egy fej salátát, meg talán egy vagy két almát — kiabált még utánuk.
— Te is csatlakozhatsz hozzájuk — mondták az elefántok, akik arra jutottak, hogy megenni egy lovat fele annyira sem gusztustalan, mint gondolták volna.
— Nem. Az én feladatom az idegen életformák megismerése — magyarázta a parancsnok. — Habár arra jutottunk, hogy nem is vagytok annyira idegenek, mint vártuk.
— Ti pontosan annyira vagytok emberek, mint vártuk — felelték az elefántok.
— Ezt bóknak veszem. De hát nem is vártam mást olyan régi barátoktól, mint ti.
— Régi barátok? — visszhangozták az elefántok, akik nem gondolták, hogy az emberek még képesek meglepetést okozni.
— Természetesen. Még azután is, hogy már nem voltatok társaink a háborúkban, a kapcsolatunk nagyon különleges maradt.
— Igen?
— Persze. Csak nézd meg, P.T. Barnum milyen nemzetközi sztárt csinált Jumboból. Az az állat királyként él, vagy legalábbis élt addig, amíg egy mozdony véletlenül el nem ütötte.
— Nem akarunk cinikusnak t?nni — mondták az elefántok —, de hogyan lehet véletlenül elgázolni egy hét tonnás állatot?
— A g?zmozdony feltalálása miatt történt — felelte a parancsnok, és büszkén felragyogott az arca. — Bármi lesz is, azt be kell ismernetek, hogy olyan faj vagyunk, amelyik büszke lehet a csodás találmányaira: a bels? égés? motorra, a maghasadásra, bolygóközi utazásra, a rák gyógymódjára. — Itt egy perc szünetet tartott. — Nem akarlak lekicsinyelni titeket, de mi hasonlót tudtok ti felmutatni?
— Az életünkben nincsen b?n — válaszolták az elefántok egyszer?en. — Elfogadjuk mások hitét, nem károsítjuk a környezetet, és sosem háborúztunk más elefántokkal.
— Ezt hasonlítod a szívátültetéshez, a szilikon mikrocsiphez és a háromdimenziós tévéhez? — kérdezte a parancsnok egy cseppet leereszked?en.
— A mi vágyaink mások. De mi is pont olyan büszkék vagyunk a h?seinkre, mit ti.
— Vannak h?seitek? — A parancsnok nem is tudta leplezni a meglepettségét.
— Persze — felelték az elefántok és felsorolták a h?seiket. — A Kilimandzsáró elefánt. Selemundi. Mohammed Marsabitból. És a csodálatos hét a Krueger Parkból: Mafunyane, Shingwedzi, Kambaki, Joao, Dzombo, Ndlulamithi és Phelwane.
— ?k itt vannak a Neptunuszon?
— Nincsenek. Megöltétek ?ket.
— Biztos jó okunk volt rá — makacskodott az ?rhajó parancsnoka.
— Szem el?tt voltak. És csodálatos elefántcsont agyaruk volt.
— Látjátok? Tudtam, hogy volt rá okunk.
Az elefántoknak nem tetszett ez a válasz, de túl udvariasak voltak, hogy szóba hozzák, és a két faj nézetet cserélt, ártatlan hazugságokat váltott a rövid neptunuszi éjszaka alatt. Amikor a Nap újra felkelt, az emberek hangot adtak a meglepetésüknek.
— Nézzetek magatokra — mondták. — Mi történik?
— Elfáradtunk a négy lábon állástól — felelték az elefántok. — Úgy döntöttünk felegyenesedve kényelmesebb.
— És hol vannak az ormányaitok? — kérdezték az emberek.
— Útban voltak.
— Nos, ez még nem is a legfurcsább — mondták az emberek, egymásra nézve. — Jobban meggondolva, az a legfurcsább, hogy mi kin?ttük a sisakjainkat.
— És libegnek a füleink — mondta az ?rhajó parancsnoka.
— És az orrunk egyre hosszabb — mondta egy másik ember.
— Ez egyre nyugtalanítóbb — ismerte el a parancsnok, aztán egy pillanatnyi szünet után folytatta. — Bár másfel?l nézve a dolgot, fele annyi ellenérzésem sincs veletek kapcsolatban, mint tegnap volt. Kíváncsi vagyok, miért.
— Bántottatok minket — mondták az elefántok, akik meglep?dtek saját panaszos hangnemükön.
— Így igaz — bólintott az ?rhajó parancsnoka. — Bár most úgy érzem, az univerzum összes elefántja a barátom.
— Kár, hogy nem akkor éreztél így, amikor még számított volna — vágtak vissza az elefántok ingerülten. — Tudtad, hogy csak a huszadik században tizenhat millió elefántot öltetek meg?
— De azóta jó útra tértünk — vetették ellen az emberek. — Nemzeti parkokat építettünk nektek.
— Igaz — ismerték el az elefántok. — De eközben elvettétek t?lünk az él?helyünket. Aztán elhatároztátok, hogy összegy?jtötök minket, hogy ne éljük fel a bolygó tápláléktartalékait. — Drámai szünetet tartottak. — Ez akkor volt, amikor másodszor látogattak idegenek a Földre. Megvizsgálták az elméleteiteket a rezervátumokról, és arra jutottak, hogy ez a bolygó egy bolondokháza, és lépéseket fognak tenni, hogy a gyógyíthatatlan eszel?sök száma a jöv?ben kisebb legyen.
— Szörnyen érezzük magunkat emiatt — szipogták az emberek. Néhányan törölgették a szemüket a rövid, tömzsi ujjaikkal, amik szintén egyre nagyobbak lettek.
— Talán vissza kellene mennünk a hajónkra és átgondolni mindent — mondta az ?rhajó parancsnoka, aki körülnézett, de hiába keresett valamit, amibe kifújhatná az orrát. — Emellett használnom kell a mosdót.
— Jól ötlet — mondta az egyik másik ember. — Én egy fejes salátát akarok.
— Fiúk — szólt közbe egy harmadik —, lehet, hogy furcsán hangzik, de kényelmesebb négykézláb járni.
Az elefántok vártak, amíg minden ember visszatért az ?rhajójára, aztán mentek a dolgukra, amin megüt?dtek, mert miel?tt az emberek megérkeztek, nem volt dolguk.
— Tudjátok — kezdte egy elefánt. — Hirtelen megkívántam egy hamburgert.
— Én egy sörre vágyom — mondta egy másik. Aztán hozzátette — kíváncsi vagyok, nem megy-e egy focimeccs valamelyik szubtéri adón.
— Ez nagyon érdekes — jegyezte meg egy harmadik. — Úgy érzem sürg?sen meg kell csalnom a feleségem, holott nem is vagyok házas.
Az elefántok elbizonytalanodtak és összezavarodtak, mert nem értettek semmit, aztán rövidesen nyugtalan és mély álomba merültek.
Sherlock Holmes egyszer azt mondta, hogy miután kizártad a lehetetlent, ami marad, bármilyen valószín?tlen is, az az igazság.
Joseph Conrad azt mondta, az igazság egy virág, amelynek környezetében minden más elsorvad.
Walt Whitmann azt sugallta, hogy az igazság az, ami kielégíti a lelket.
A Neptunusz mind hármójukat dühöng? örültté változtatta volna.
— Az igazság egy álom, kivéve, ha az én álmom valósul meg — mondta George Santayana.
? elég ?rült volt, nagyszer?en boldogult volna a Neptunuszon.
— Azon töprengtünk — kezdték az emberek, amikor a két fél újra találkozott —, hogy mi történt az utolsó elefánttal a Földön.
— Jamal volt a neve, valaki lel?tte — válaszolták az elefántok.
— Ki van állítva valahol?
— A jobb fülére, aminek a körvonalai Afrikára hasonlítottak, ráfestették a kontinens térképét, és az Elnöki Rezidencián van Kenyában. Megfordították a fülüket. Meg lennél lep?dve, hány bal fület dobtak el az évszázadok során, miel?tt valakinek valahol eszébe jutott megfordítani. Egy másik térképet is festettek a b?rére. Az egy bombay-i múzeumban van. A lábaiból összeill? bárszékek lettek, amelyek jelenleg a dallasi Aces High Slow bárt díszítik. A heréit dohányzacskónak használja egy vén skót politikus. Az egyik agyara ki van állítva a British Múzeumban. A másikat kifaragták, és most egy pekingi üzlet kirakatában van. A farkából légycsapó lett, az egyik utolsó argentin vaquero büszkesége.
— Nem tudtuk — mondták az emberek ?szintén elborzadva.
— Jamal, miel?tt meghalt volna, az utolsó szavaival megbocsátott nektek — folytatták az elefántok. — Azonnal felvittük az égbe, magasabbra, mint ahová ember bármikor jutott.
Az emberek felnéztek, és az eget vizsgálták.
— Láthatjuk innen? — kérdezték.
— Nem hiszem.
Az emberek újra az elefántokat nézték, felt?nt, hogy megint megváltoztak. Valójában megsz?nt minden olyan fizikai tulajdonságuk, amiért annak idején vadásztak rájuk. Agyarak, fülek, lábak, farok, még a herék is, mind elt?ntek a hatalmas metamorfózisban. Az elefántok pont úgy néztek ki, mint az emberi lények, a talpuktól egészen a sisakjukig.
Másfel?l az emberek szétfeszítették az ?rruhájukat (cafatokban hullott le róluk), agyarakat növesztettek, és azon kapták magukat, hogy a gyomrukból érkez? morgó hangok segítségével beszélnek.
— Igen bosszantó — mondták az emberek, akik többé nem voltak emberek. — Most, hogy úgy néz ki, elefántokká változtunk, talán megmondhatnátok, hogyan viselkednek az elefántok?
— Rendben — felelték az elefántok, aki többé nem voltak elefántok. — Szabadid?nkben új erkölcsi rendszereket dolgozunk ki, ami az önzetlenségen, megbocsátáson és családi értékeken alapul. Megpróbáljuk összehozni Kant, Descartes, Spinoza, Aquinó-i Tamás és Berkley püspök tanait valami modern és logikus rendszerré, úgy hogy közben nem felejtünk el belevinni érzelmi és esztétikai értékeket is.
— Hát feltételezem, ez elég érdekes — mondták az újdonsült elefántok nem túl lelkesen. — Csinálhatunk mást is?
— Óh igen, persze — felelték az újdonsült ?rhajósok, kibiztosították a Nulla ötvenötös expressz Nitro és Nulla négyhetvenötös Holland&Holland pisztolyaikat és céloztak. — Meg is halhattok.
— Ez nem lehet igaz. Tegnap még ti magatok is elefántok voltatok.
— Igaz. De már emberek vagyunk.
— Mégis miért ölnétek meg? — kérdezték az új elefántok.
— A szokás hatalma — mondták az új emberek és meghúzták a ravaszt.
Miután nem maradt kit megölni, az emberek, akik valaha elefántok voltak, beszálltak az ?rhajójukba és visszamentek az ?rbe, merészen elindultak új életformákat keresni.
A Neptunuszon azóta sokféle faj megfordult. Az eonok során kilencszer jötték létre véletlenül mikrobák. Harminchét különböz? alkalommal látogatták meg a bolygót idegenek. Negyvenhárom háború zajlott, ebb?l öt atomfegyverekkel, 1026 vallást alapítottak, de egyik sem birtokolta az örök igazságot. A galaxis történelmének hatalmas szövedékéb?l többet látott a Neptunusz baljóslatú felszíne, mint bármelyik bolygó a Naprendszerben.
Bolygók természetesen nem tudnak véleményt formálni, de ha tudnának, a Neptunusz majdnem biztosan azt mondaná, hogy a legérdekesebb teremtmények, akiket valaha a felszínén hordott, az elefántok voltak, akiknek szelíd nemességét, sajátos gondolkozását frissen és tisztán ?rizte meg az emlékei között. Meggyászolta ?ket, amikor kihaltak, amikor saját kez?leg pusztították el magukat. Legalábbis valami olyasmi.
Probléma akkor adódik, ha megkérdezed a Neptunuszt, kiket tekint elefántoknak. A régi-újakat, akik gyilkossággal kezdték az életüket, vagy az új-régieket, akik gyilkossággal fejezték be.
A Neptunusz gy?löli az efféle kérdéseket.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:16 :: Vancsó Éva
