— Kérsz még egy pohár bort, Feri?
— Kösz, nem. A vacsora is fölséges volt, a bor se mindennapi, de egy fél pohár elég volt. Jóból is megárt a sok. Ha megbocsátotok, én megyek, s ledőlök egy picit. Kissé fáradtnak érzem magam. Az esti kártyapartin friss akarok lenni, véreteket vehessem — humorizált, majd elindult az ajtó felé. Én is felálltam, hogy helyet csináljak neki. Lenyomta a kilincset, kitárta az ajtót, majd hirtelen megkapaszkodott az ajtófélfában.
Azonnal odaléptem, s megfogtam hátulról a két könyökét.
— Valami baj van?
— Á semmi, csak picit megszédültem… — felelte, de a következő pillanatban már derekától kellett elkapnom, el ne vágódjon. Két másodpercet se tartott az állapot, és visszatért lábaiba az erő.
— Helyrejöttem, hagyj, megyek a lábamon! — vitézkedett, s elindult.
— Sápadt! Olyan, mint a fal! — állapította meg a feleségem.
Szerencsére nem fogadtam neki szót. Megtettünk két lépést együtt, s mivel nem engedtem el, az esést fékezni tudtam. Hirtelen jobbat nem tudtam, leengedtem a földre, s a falszekrénynek támasztottam. Azonnal körbeálltuk. Első kérdésre még válaszolt, de én már nem teketóriáztam.
— Hívom a mentőt!
Ha valakinek már volt infarktusa, s tudatának filmje elszakad, nem lehet vesztegetni az időt. Az asszonyokra hagytam, viseljék gondját, én pedig tárcsáztam a 112-t. Teltek a másodpercek, semmi. Kellene a területi kód? Sohase hívtam még e számot. Hát igen, villant át az agyamon, mobilon is hívhatnám, s honnan tudja a központ, a temesvári vagy a konstancai mentőállomáshoz kapcsoljon?
Leteszem, tárcsázom a 0268-112-t. Telnek a másodpercek, fél perc után egy robot közli velem: „Numărul este restricţionat” „Restricţionat” „Restricţionat” románul azt jelenti: „korlátozott”. A sürgősség számának elérhetősége korlátozott?
A beszűrődő hangok arra utalnak, a hívás egyre sürgősebb. Káromkodok, újratárcsázok, hátha elvétettem az el?bb. Újabb negyed perc, míg a már ismert robothang megismétli a képtelen szöveget.
— Hívod már? Mit tökéletlenkedsz! — szólnak rám az asszonyok, én pedig újra tárcsázom az 112-t. Végre becseng. Ez idő alatt volt időm átgondolni, mire lehetnek ezek a vonal túloldalán kíváncsiak, s sietve közlöm:
— Vandra Attila, vagyok, a Brassói Megyei Kórház vegyésze, sürgősen mentőre van szükség Brassó, Berzei utca 2B szám alá. A páciensnek, kinek volt már infarktusa ezelőtt három évvel, elvesztette eszméletét.
— Halló, mi a neve?
— Vandra Attila vagyok, a Brassói Megyei kórház vegyésze, és egy mentőre… — teszem hozzá egészségügyi minősítésemet is, vegyenek komolyan. Fel tudom mérni, egészségügyi sürgűsségről van szó. Még néhány mondat után felfogja, nem a rendőrséget, hanem a mentőket kell majd kiküldenie.
— Címét kérem.
— Brassó, Berzei utca 2B…
— Hova valósi?
— Az előbb közöltem. Brassói.
— És a páciens az ország melyik részén található?
— Az előbb közöltem, Brassó, Berzei utca 2B… (Ez hülye, vagy csak teszi magát? Hiszen az előbb mondtam, hova kell a ment?…)
— Telefonálhatna máshonnan is, az az ön címe volt, amit bediktált. Ellenőriznem kell hova kapcsoljak. Azonnal átirányítom a Brassói Mentőállomásra.
— Halló, itt a Brassói Mentőállomás diszpécsere.
— Vandra Attila, vagyok, a Brassói Megyei Kórház vegyésze, sürgősen ment?re van szükség a Brassó, Berzei utca 2B szám alá. A páciensnek volt már infarktusa ezelőtt három évvel, elvesztette eszméletét.
Újabb igazoltatás, érzem a kérdések ritmusából, a diszpécser jegyez, de a percek telnek, s a Brassó Megyei kórház ugyan egy kilométerre van a házunk előtt elvezető főúton, de a mentőállomás a város másik végén található…
— Mellkasi fájdalma van?
— Nem panaszkodott, mielőtt elvesztette eszméletét, és nem kapott a mellkasáéhoz, mielőtt elájult.
— Zsibbad?
— Nem panaszkodott, mielőtt…
— Nincs magánál?
— Nincs… Az előbb mondtam…
— Kezd magához térni — szólnak az asszonyok az előszobából.
— Kezd magához térni, de még nagyon zavart… Nem lehet vele még szóba állni. Kérem sürgősen…
— Jó, kapcsolom…
Női hang következik.
— Vandra Attila, vagyok, a Brassói Megyei Kórház vegyésze, sürgősen mentőre van szükség a Brassó, Berzei utca 2B szám alá. A páciensnek volt már infarktusa ezelőtt három évvel, elvesztette eszméletét.
Újabb igazoltatás, újra rákérdeznek a már elmondott információkra. Miközben ez történik, az előszobából újabb információk érkeznek a Feri infarktusának részleteiről. Azt sem tudom, kire figyeljek, s közben egyre inkább elhatalmasodik rajtam a pánik. Amikor a női hang rátér a beteg állapotára, közlöm egyetlen kérdésre, nem panaszkodik, mellkasi fájdalomról, sem zsibbadásról, de amikor infarktusa volt, akkor se volt fájdalma, viszont erősen sápadt, hideg veríték verte ki, ami reaktív adrenalintúltermelésre, utal. A hipoglikémia valószerűtlen, mert épp vacsoráztunk. A páciensnek két sztentje van, és defibrillátora, amelyet egy budapesti kardiológiai intézetben helyeztek fel 2009-ben.
— Cukorbaja van?
— Nem tud róla, de a felső normál határértéknél volt már kicsit magasabb cukorszintje — közlöm a Feri feleségével való konzultálás után.
— Hívom a doktornőt, beszéljen vele.
Amíg az orvosnő átveszi a kagylót „imádkozok” néhány szaftosat. Újabb bemutatkozás, a páciens jelenlegi állapotának és kórelőzményének rövid ismertetése. Az orvosnő nem kérdez rá arra, amit hallott, de az egészségügyi dolgozó mivoltomnak hangoztatása nem bizonyul túl szerencsésnek. A doktornő olyan orvosi szakszöveg rövidítésekkel dobálózik, melyeknek a felét sem értem. IMA, AVT, AVC, Az IMA-ról magam is kiderítem, az akut myocardiális infarktus román fordításának kezdőbetűi. Hamar magyarázni kezdem a bizonyítványom, vegyész vagyok, és nem orvos, így a rövidítéseket „legyen szíves fordítsa le”. Miközben kérdéseire válaszolok, azon tűnődök, ha nem én, hanem Ilus néni vagy János bácsi telefonálna, ő ezekből az orvosi szövegekből mit értene. Végül felhangzik a várva várt szöveg.
— Küldünk egy mentőcsapatot.
Még egyszer közlöm a címet, s két szóban elmagyarázom, hol van, szerencsére egy jól ismert hipermarket fölött lakunk, a főúton.
Leteszem megkönnyebbülve a kagylót, kiadom az ukázt. Ferit — kit közben az asszonyoknak sikerült lábra állítaniuk, így el tudták támogatni az ágyig — öltöztessék fel annyira, hogy szállítható állapotba legyen. Kint mínusz két fok van…
Hamar magamra kapok én is valamit, s már fordulnék ki az ajtón, a mentőnek ne kelljen címkereséssel veszítenie az időt, amikor megcsendül a telefon. Azonnal rájövök, a mentőállomás. Ellenőrzik, nehogy szórakozott volna valaki. Még egyszer elmagyarázom a címet, ezúttal egy férfihangnak, majd lesietek. A ház elé.
A mentőállomás tőlünk három-négy kilométer, ez forgalom híján négy-öt perc. Megnézem az órát, kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt ér ide. Infarktus gyanúja áll fenn, amikor minden elvesztett perc drága. A házunk előtt a parkoló tele van. Egy taxi a bejáratnál ácsingál, nem épp szabályosan. Szólok neki, mentőt várok, s ha lehet ne a bejáratnál…
— Van ott hely mellettem, befér. Várok valakit — feleli. Nem hajlandó arrébb menni.
Miközben vele vitatkozom, egy Opel behajt a parkolóba, s pont a lépcsőház bejáratánál áll meg, eltorlaszolva a helyet, ahova a mentő behúzhatna. Oda megyek, kopogtatok az ablakán. Csak harmadszori kopogtatásra hajlandó lehúzni az ablakot. Elmagyarázom neki a helyzetet, és megkérem, hagyja szabadon a helyet. Rám förmed, vár valakit, és egyébként is az autóban van, s ha kell, félrehúz majd, végül felhúzza az ablakot, nem kíváncsi további érveimre. Hangnemét tekintve, örvendjek, ennyivel megúsztam. Szerencsémre nem ül egyedül, az ablakon át látom, a mellette ülő nő rászól. Némi szóváltás után mégis hátrább tolat.
Megköszönöm, feltehetően a levegőnek, mert biztos nem hallotta. Kiállok a főútra. Jó negyed óra is eltelik, amíg a mentő előkerül. Már távolról hallom a szirénát. Amennyire a távolból ki tudom venni, senki sem áll félre. Sőt, a piros lámpa előtt közvetlenül megálló autók se húznak előre, hogy a közvetlenül utánuk érkező villogó mentőnek egy kis rést nyissanak. Végül a sofőrje megállítja a szirénát, s „türelmesen” megvárja a zöld jelzést. Mást nem tehet. Megnézem az órát, tizenhat perc… Több, mint fél órája kezdtem el telefonálni.
A mentő természetesen nem tud az ácsingáló taxitól befordulni, hisz nem egy Smart. A taxis nem mozdul, végül a szirénázó autó hátratolat, s be tudja venni a kanyart. Na, ugye, befért! Már csak hab a tortán, hogy a Ferivel egy székben leérkező mentősöknek kell betegestől félreállniuk a parkolóból távozni szándékozó, az előbb említett Opel elől.
Nem férek be barátom mellé, taxiba ülök. Én érek hamarabb a sürgősségre… Mire Ferit behozták, én már a kardiológust is előkerítettem…
Legutóbbi módosítás: 2012.11.21. @ 20:19 :: Vandra Attila
