Hetedik fejezet
Kisfőnök természetesen tökéletesen indította el a projektet. Minden érték az elfogadható értékhatárok között mozgott, igaziból még felügyelni se kellett volna, lévén kiváló riasztóberendezésekkel ellátva. Azért az emberi felügyelet mindenképpen kellett, de ez kevés időt vett igénybe. Kisfőnök ráért töprengeni.
Nyilvánvaló volt, hogy Egyes csak azért viselkedik megértően, azért tesz úgy, hogy mindenki elégedett legyen, mert megteheti. Így is elérhet mindent, amit akar, a lehető legkevesebb konfliktus árán, elérheti, hogy nélkülözhetetlen legyen az élet minden területén.
Valószínűleg durvább módszereket is alkalmazhatna, hiszen komoly zsarolási potenciállal bír azzal, hogy a stratégiailag legfontosabbat, az élelmiszerellátást tartja a kezében. Elérhetné, hogy az ipar, a kereskedelem, a szolgáltatások mind sorban behódoljanak, de ezt mindenki megsínylené. Azzal viszont, hogy kedvez, segít, könnyít a terheken, eléri, hogy önként álljanak szolgálatába, kritika és gyanakvás nélkül fogadják el tanácsait, utasításait. És boldogan!
Aztán mi lesz? A korlátlan uralkodó, boldog, elégedett, gondtalan és eltunyult szellemű alattvalókkal körülvéve. Egy dús legelőn boldogan bégető birkanyáj — gondolta volna, ha tudta volna, mi az. Ő csak ürücombot ismert, szegyet, lapockát, azok nem bégetnek. Viszont nagyon helyesen ráérzett arra, amit ez a kép sugall.
Mi lesz egy ilyen emberiséggel, ha Egyessel valami történik? Egy véletlenen múlt létrejötte, lehet, hogy pusztulása is ennyin múlik. Vagy, ha nem is pusztul el, mi lesz, ha azt látja, az emberek már teljesen kiszolgáltatottak, és semmilyen veszéllyel nem kell számolnia, ha teljesen magára hagyja őket, csak sajátmagával foglalkozik? Ilyen faj, mint Egyes, nem létezik, tapasztalat sincs vele, amivel ki lehetne számítani viselkedését.
Megengedheti-e magának azt a luxust az emberiség, hogy ilyen bizonytalan jövő elé nézzen?
Mi a megoldás?
Elpusztítani Egyest tiszta öngyilkosság lenne. Egyszerűen megállna a világ, leállna az élelmiszer- és ipari termelés, megállnának a járművek, megszűnne a lakóépületek életfenntartó-rendszere, aki nem fulladna meg öt percen belül, az szomjan halna két nap alatt, vagy éhen egy hét alatt. Apokalipszis.
Egy lehetőség van, kibújni Egyes ernyője alól, visszaszerezni a függetlenséget!
— De hát még egy garázsnyi üzemet is képtelenség beindítani úgy, hogy Egyes ne vegye észre — gondolta. — Ha csak egy kilowattal is megnő valahol a fogyasztás a legális igényekhez képest, Egyes tudomást szerez róla! Ha a műholdak hőkamerái csak egy háznyi területen melegebbet mutatnának az indokoltnál, Egyes észreveszi.
A hét úgy telt el, hogy Kisfőnök nem talált megoldást. Tudta, hogy nem tudja átlépni saját árnyékát. Ő gyakorlatilag az Animalmeat-nél szocializálódott, első, és eddig utolsó munkahelye a Cég. Így alig várta már a találkozót Huszonnégyessel. Emlékezett arra az időre, amikor a Cég lecsapott Huszonnégyes cégére, magába olvasztva annak akkor még újszerű technológiáját és gyártási tapasztalatait, és nem utolsósorban Huszonnégyes kimagasló tudását és innovatív képességeit.
A hét leteltével az ügyelet átadásával hamar végzett, váltójára nyugodt hét várt, se indítania, sem megállítania nem kellett semmit.
Kifelé menet, útban koptere felé azon gondolkodott, hogy miként keresse Huszonnégyes, amikor az megszólította.
— Kisfőnök, itt vagyok — integetett a saját koptere mellől —, megyünk a Tieddel? Nagyon szép, biztos van vagy 500-as, ilyenben még nem is ültem!
— Rendben, akkor gyere!
Huszonnégyes néhány gomb megnyomásával hazaküldte a koptert és beszállt Kisfőnök mellé. — Vezethetek? — kérdezte vigyorogva.
— De ha egy karcolást ejtesz rajta, biztos kihajítalak! Láttál már egyáltalán ekkora gépet közelről? Könnyen elszabadulnak ám a megawattok!…
Nyolcadik fejezet
— Azért jöttem eléd, hogy ne kelljen a holokomot használnod.
— Jól tetted, viszont elugrunk egy barátomhoz, és csak utána megyünk haza. Meghívjuk őt is, meg a fiát.
— Tudunk tőlük majd beszélgetni!
— Nagyon remélem. Én a héten sokat gondolkodtam, más dolgom se volt, de hogy őszinte legyek, nem találtam megoldást a problémára. Igazság szerint még magát a problémát sem sikerült pontosan definiálnom. Tartok tőle, hogy nem látok ki a szakma korlátai mögül.
— És ők?…
— Az apa szállítmányozással foglalkozik, igen széles céges kapcsolatokkal bír, és minden szakmába belelát egy kicsit. A fiú meg valami biológus vagy mi a szösz akar lenni, a régen élt állatok érdeklik. Tőlem is szokott kérdezgetni, de hát velem nincs nagyon kisegítve. Egyszer kérdezett tőlem a birkáról. Mondta, hogy csinálok neki ürücombot, de az sose fog mekegni.
— Kecske.
— Mi van?
— A kecske mekegett. Tanultuk. A birka az bégetett.
— Na, akkor már tudom, hogy miért nem kérdezett többet — nevetett Kisfőnök —, de téged biztosan szeretni fog! Na, itt menjünk 73 fokba, és kezdjél ereszkedni, mindjárt ott vagyunk!
Huszonnégyes irányt váltott, és már látták a házat. Nagyon óvatosan letette a gépet.
— Na, vigyáztam a kopterodra? Vezethetem máskor is?
— Rendben, de csak ha én is veled vagyok. Egyedül még nem bíznám rád!
Mikorra a motorok leálltak, két férfi kijött a házból, es mosolyogva intettek.
— Üdvözletem, uraim! — mondta az idősebb a kiszállóknak. — Nem szóltál, hogy jössz! Készültem volna! — fordult Kisfőnökhöz.
— Szándékosan nem szóltam, majd megérted, miért! Bemutatnám a barátomat. Ő Huszonné… izé…
— Janoszen! — mondta Huszonnégyes. — Janoszen Romand!
— Nézd már, vagy huszonöt éve ismerlek, és nem tudtam a civil neved — magyarázkodott kicsit zavarban Kisfőnök —, viszont ők meg idősebb és ifjabb Hrosten Shad.
Kölcsönösen megérintették egymás könyökét, majd bementek a házba.
Huszonnégyes közben odasúgta Kisfőnöknek: — Ne röstelld magad, én se tudom, hogy hívnak civilben!
— Az nem csodálom, nem dicsekszik vele! Pipinnek hívják, de nem is hallgat rá! — fordult vissza az idősebb Hrosten.
— Hát akkor, hogy szólítjátok?
— Gregorynak. Valami ősrégi holomofeldolgozásból nézte ki magának. Gregory Peck. — Egy nagyon jóképű ember volt, nagyon hasonlított rám! — mondta kissé morózusan Kisfőnök.
— Rendben, Kisfőnök… illetve Gregory! A gyáron kívül ezentúl így hívlak!
Beértek a szobába, leültek. Hrosten kiküldte a fiát. — Junior, hozzál be valami rágcsálnivalót a vendégeknek!
A fiú visszajött egy nagy tál ropogós tintahalszirommal. Huszonnégyesnek, illetve Janoszennek felcsillant a szeme. — Ezt vagy harminc éve én fejlesztettem ki! Ezért csapott le rám a Cég! — kivett egy fél marékkal, és átszellemült arccal ropogtatni kezdte. — Finom, igaz?
— Félre a dicsekvéssel — ragadta magához a szót Gregory —, elmondom, miért jöttünk!
Mintegy félórányi beszélgetés után a vendégek felálltak, majd a kopterbe szálltak. Most már Gregory vezetett.
— Egy óra múlva indulunk mi is, addig hűtsétek be az összes levet és folyadékot, ami csak a házban van! — mondta nevetve Junior, majd mindketten búcsút intettek a távozó kopternek. — Hosszú beszélgetés lesz!
Kilencedik fejezet
Mire Hrostenék megérkeztek kopterükkel, Janoszenék a ház előtt előkészítették a kertet, a sugárernyőt, a puha kerti fotelokat, az asztalra pedig az enni- és innivalókat. A palackok persze önhűtőek voltak, így már érthető, hogy miért volt mulatságos, amikor Junior az italok behűtését követelte rajtuk. Már vagy száz éve csak önhűtő palackokat árultak, a kinyitás pillanatában 15 fokosra hűl bennük minden folyadék.
— Kezdjük az elején! — mondta Gregory, amikor mindenki elhelyezkedett. — Először is határozzuk meg, mi a bajunk ezzel az idilli állapottal, amiben manapság lubickol az emberiség.
Egy darabig mindenki hallgatott, majd Junior törte meg a csöndet,
— Apu! Én még emlékszem, amikor kiskoromban meséltél az állattenyésztésről. Az állatoknak nem kellett vadászniuk vagy harcolni a többiekkel a legelőkért, mindent a szájuk elé toltak, nem volt más „dolguk”, mint enni, inni, szaporodni, aztán átadni a helyet a következő generációnak. Az az érzésem, hogy minket is csak tenyésztenek. Az a munka, amit elvégzünk, nem megterhelő, igazság szerint mindenki pótolható lenne gépekkel. Még a gépek gyártása is megoldható lenne, másik gépekkel. Lehet, hogy rövidesen egyáltalán nem lesz szükség ránk, és akkor a mi génjeinket is csak eltennék a bankokba, és csak akkor klónoznának néhányat belőlünk, ha Egyes gyönyörködni szeretne a rezervátumban az állatok mellett az emberben is.
— Igen, azt hiszem, az, hogy még dolgozunk, csak azért van, hogy legalább látszólag legyen értelme a puszta létünknek! Ha úgy hisszük, hogy szükség van ránk, talán nem töprengünk annyit! — mondta Janoszen. — De mi lesz, ha Egyes úgy gondolja, hogy már erre sincs szükség?
— Az valószínűleg a jelenlegi kultúra teljes megszűnésével járna — mondta Hrosten.
— Az elmúlt héten volt időm gondolkodni — mondta Gregory homlokát ráncolva —, de nem találtam megoldást. — Elmondta, hogy mire jutott. — Valahogy ki kell kerülnünk Egyes ellenőrzése alól! — tette aztán hozzá.
— Nos, ez nem lesz egyszerű! — szólt Janoszen. — Jól mondta Gregory, Egyes tudta nélkül nem tudunk üzembe helyezni olyan gyárat, mint az Animalmeat, mert lebuknánk az energia-felhasználáson. De már azon is, amikor a gépeket legyártanánk!
— Nincs tehát megoldás? — kérdezte kissé elszontyolodva Hrosten.
Junior kissé félve szólalt meg. — Mi lenne, ha állatokat tenyésztenénk?
Mind a négyen hallgatásba merültek.
Négy ember, egymástól igencsak különböző észjárással, agyvelővel. De a végén ugyanarra jutottak:
Juniornak van igaza!
Tízedik fejezet
Két év telt el a Gregorynál történt beszélgetés óta.
Akkor eldöntötték, hogy az első fázis a lehetséges társak felkutatása és az ügy mellé állítása.
Gregory és Janoszen a Cég dolgozói között puhatolóztak. Junior a Secondary Schoolon, ahol utolsó éveit járta, talált támogatókra. Itt azért nem volt olyan nehéz dolga, a Szekire — ahogy ők nevezték — azért már eleve olyanok jártak, akik kedvelték a múlt élővilágát.
Az idősebbik Shad pedig most tudta hasznosítani kiterjed ismeretségét, alig volt olyan cég, ahol ne akadt volna megbízható társakra.
Világ minden szegletében voltak már partnerek, egy okos embert könnyű volt kirángatni a tespedtségből, csak a konspirációra kellett nagyon ügyelni.
Egyedül a kommunikáció volt nehézkes, a holokomot nem merték használni. Végül Junior talált rá egy, már vagy száz éve nem használt kommunikációs rendszerre, a mobiltelefonra.
Ezt Egyes nem ismerte — mivel Tizenhetes sem hallott róla soha.
Megtalálták a magukra hagyott, porlepte átjátszó állomásokat, ettől kezdve bátrabban beszélhettek egymással akkor is, ha nem voltak fizikai hallótávolságban.
A Szekisek dolga volt a rezervátumok felkeresése.
Egyszerre sosem mentek sokan, azok is úgy, hogy zsúfolásig megtöltötték a koptereket. Nem akarták, hogy egyesnek feltűnjön a csoportos kopterjárat.
A rezervátumok dolgozóival félszavakból is megértették egymást. Ezek az emberek nem vállalták volna a civilizációs vívmányok nélkülözését, ha nem szerették volna természetet, az állatokat.
Hamar átlátták a problémát. Megértették, hogy úgy kell megszaporítani a rájuk bízott állatok létszámát, hogy az ne tűnjön fel Egyesnek.
Ettől kezdve nem szabályozták az állatállomány létszámát, hagyták az állatokat párosodni, és leálltak az állatok hormonszabályozásával.
Gondolni kellett arra is, hogy ne nőjön meg látványosan a takarmányfogyasztás. Ezt úgy oldották meg, hogy a rezervátum dísznövényeit takarmánynövényekre cserélték. A műholdképeken ez is zöld, az is zöld…
Nekik azért nem kellett olyan óvatosnak lenniük, mint az ipar területén dolgozóknak, hiszen Egyes gondolatai között szerencsére nem kapcsolódott össze a rezervátumok élővilága az élelemmel. A huszadik század embereinek sem kapcsolódott össze gondolatilag az Állatkert az élelmiszerellátással.
Tekintettel a rezervátumok véges nagyságára, ki kellett találni, hogy lehet állatokat a kerítésen kívül is elterjeszteni!
Juniornak jutott ez is az eszébe. Hobbiállatok! Régen, úgy tanulta, minden háznál voltak kutyák, macskák, papagájok, de akár még halak is.
— Lehetne a házaknál csirt is tartani! — mondta lelkendezve.
— Csirkét! — javította apja. — Ezt már hatévesen se értetted! — nevetett.
— Akkor én csodagyerek vagyok? — replikázott Junior. — Már kiskoromban is annyi eszem volt, mint most! A lényeg mindenesetre az, hogy divattá kell újra tenni a hobbiállatokat! Legfeljebb most nem kutyát, macskát tartunk, hanem birkát, csirkét, sertést.
— Disznó! — mondta Hrosten.
— Ezt most miért mondtad? Rosszat csináltam? — lepődött meg Junior.
— Dehogy! Csak a sertést hívták az emberek egyszerűen disznónak. A sertés a hivatalos neve volt. Ez olyan, mint amikor az Animalmeat helyett egyszerűen csak A Cég-et mondasz.
— Akkor a sertés az egy mocskos állat! Hogy lehetne hobbiállatként tartani? — kérdezte Janoszen. — Arra mondják, hogy disznó, aki koszos, vagy gusztustalanul viselkedik.
— A „disznó” szó ilyen értelmű használata még abból a korból származik, amikor szerencsétlen állatokat egy néhány négyzetméteres elkerített részen, az úgynevezett disznóólban tartották, ahol ugyanazon a területen ettek, ittak, aludtak és ürítettek is. Persze, óhatatlanul összekenték magukat mindennel, ami csak az ólban volt. De azt senki ne gondolja, hogy szerencsétlen állatok jól érezték magukat ilyen körülmények között! Akik nem levágásra, hanem hobbiállatként tartottak egy malacot, láthatták, hogy a sertés szívesebben tiszta, sőt, még ügyel is arra, hogy ne koszolja össze magát. Egy malac eredendően egy tiszta, rózsaszín bőrű, okos állat — tartotta meg kiselőadását Hrosten.
— Jaj, ne dicsérd már ennyire az állatokat! — szólt Gregory. — Így tudod, ki lesz képes majd jó szívvel megenni azokat?!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Zalán György
