Kikötött a hajó!
Alighogy a fémpalló lapja lecsapódik a móló kövezetére, a matrózok mögött megjelennek az első izgatott arcok, majd áradni kezd a tömeg, ellepi a mólót, akár a hirtelen keletkezett dagály.
A tömegben ott sodródsz te is, szemed cikázik jobbra-balra, az egymás mellett sorakozó bódék közül akarod kiválasztani azt, amelyik más, ígéretesebb a többinél. Embertársaidat is figyeled, merre hullámzik a sokaság, hátha utastársaid tudnak valamit, amit te nem; az általuk követett irányban biztos akad kihagyhatatlan boltocska vagy áruház.
Aztán ott tülekedsz te is a csarnoknak beillő üzletben, matatsz a polcokon, szeretnél venni néhány különleges holmit; egy Kínában készült kalózálarcot az unokaöcsédnek, egy fafaragvány tökéletes utánzatát a kollegádnak; „itt is jártunk” feliratú, a Karib tenger kékjét idéző pólókat különböző méretekben (nincs két egyforma családtag!). És rumot (ámbár te nem fogyasztasz alkoholt), amit csak és kizárólag itt lehet kapni. Később szűk sikátor kicsinyke boltjában araszolsz a pult közelébe egy díszesen csomagolt kagylókollekcióért (főnököd fiacskája gyűjti ezeket), s közben bosszankodva bámulod a kalózágyú kicsinyített mását, amely még így is túl nagy ahhoz, hogy elférjen a bőröndben. Pedig elfogadható ára van, és nagyon jól mutatna otthon, a bejárati ajtóval szemben.
Ez most mégis kimarad.
Az ékszerüzletben találsz viszont egy parányi gyémánttal ékesített aranygyűrűt, ennek az asszony fog örülni. Hál’istennek ő egy másik boltban a fürdőruhákat válogatja, így nem látja, amikor megveszed neki. Meglepetés.
Magadnak veszel egy bőrövet, utánzatát annak, amilyet a kalózok viseltek hajdanán. Soha nem fogod hordani, túl széles az öltönyöd nadrágjához, és enyhén szólva csiricsáré, te is tudod, hogy giccses. De örök emlék a Karib-szigetek világából.
Látsz még néhány érdekes apróságot, ám a hajókürt jelzi, milyen gyorsan múlik az idő. Igyekezni kell, ha nem akartok lemaradni a hajóról, bár szíved szerint itt rekednél. Arra, valamivel feljebb, a pálmafák árnyékában is meghúzódik egy üzletsor, odáig is el kellett volna jutni, ott állítólag bővebb a választék.
Talán majd legközelebb.
Feleséged szatyrokat akaszt rád, lihegsz, loholsz, izzadsz, aztán hirtelen megtorpansz egy újságosbódé előtt, földre helyezed a csomagokat, válogatni kezdesz a képeslapok között. Az asszony sürget, nincs már időd szortírozni, veszel hát két tucatot, vegyesen, valamelyik csak-csak ábrázolja azt a híres, kihagyhatatlan látványosságnak hirdetett évszázados kalóztanyát, meg azt a csodálatos vízesést, amiről mindenki beszél, aki valaha is járt errefelé, s amit meg kellett volna nézni.
De ki jut el odáig ilyen rövid idő alatt?
Majd otthon gyönyörködhetsz benne a képeslapon. Most menni kell.
Két nappal később a repülőtéren bóklásztok, a gép csak három óra múlva fog felszállni. Szerencsére itt is vannak üzletek szép számmal, olyan ez a várócsarnok, akár egy igazi plaza. A boltoknak ajtajuk sincs, egyenest a kirakatba léphetsz be. Rögtön az elsőben egy piros bőröndbe ütközöl, s csak most döbbensz rá, hogy az, amit felvettek a repülőre, az a degeszre tömött fekete koffer két helyen is ki van már szakadva, éppen ideje beszerezni egy újat. Kicsit drága, de adnak hozzá egy kézitáskát is, úgy már egészen elfogadható az az ár, amit kérnek érte.
Felfedezel egy furcsa formájú kávéfőzőt is, mindössze a karodat kellene kinyújtani érte. Biztos, hogy jobb kávét lehet főzni vele, mint azzal, amit már évek óta használsz, de erről most fájó szívvel le kell mondanod, hacsak nem akarod lekésni a repülőgépet.
Otthon pihensz egy kicsit, átnézed a naptáradat, mikor kell dolgoznod, mikor van értekezlet, mikorra kell vendégségbe menni, s mikor jut időd bevásárolni mindazt, amit a vakáció alatt elhalasztottál. Összeállítottad ugyan a beszerzendő holmik listáját, ám a cetli sajnos elveszett, fejből meg nem emlékszel arra, amire feltétlenül szükséged van.
De ott egye a fene, ha látod, majd eszedbe jut.
* * *
Valamikor (de ki emlékszik már erre?) a shopping magyarul bevásárlást jelentett. Céltudatos tevékenységet. Élelmiszerek, háztartási cikkek, a gyerekek ruháinak, tanszereinek beszerzését. Ez a foglalatosság télidő beállta előtt a kamra feltöltését volt hivatott szolgálni, ünnepek előtt szerves része volt a készülődésnek, mint ahogy hétköznapokon az ebéd, vacsora kellékeinek begyűjtésére irányult.
Régi szép idők!
Nem mintha manapság nem járnánk bevásárolni, csakhogy ezt az elfoglaltságot már az angol is specifikusan körülhatárolja. Teszi ezt azért, mert az eredeti kifejezés már nem fedi azt, amire régen használták. I’m going to get some groceries (leszaladok élelmiszerért); vagy: I go to buy the necessary parts for my car (a kocsimhoz szükséges alkatrészekért megyek). Azaz a bevásárlás pontos meghatározást kap, mivel a shopping manapság céltalannak is nevezhető időtöltés. Pastime, ahogy az angol mondja. S hogy mennyire igazuk van, arra ékes bizonyíték az az Amerikában található néhány giga-plaza (mall, azaz giant shopping center), ahova utazási irodák garmada szervez pár napos vagy egy hetes utakat, hiszen egy ilyen helyen több látnivaló van, mint amennyit az ókori Róma ránk hagyott.
Ráadásul itt még az is megtalálható, ami Rómában esetleg nem. Különben is, minek megy az ember Rómába, Párizsba vagy akár a tengerpartra is? Jó, nem vitatom, érdemes egy-egy napot a Coliseumra, a Vatikánra, a Louvre körbejárására vagy a Notre Dame szemrevételére szánni. Az igazi élményt mégis a Via Veneto, a Champs Elyseé csillogó-villogó üzletei nyújtják. Mint ahogy nem túlzok, ha azt állítom, több turistát látni a Váci utcában, mint az összes múzeumban együttvéve. Persze legalább annyi turista kereng a budai várban is, ám a souvenir shop-oknak nagyobb a látogatottsága a Mátyás temploménál.
Aki “shoppingolni” megy — már bocsánat, hogy ezt az ízetlen kifejezést használom, de a magyar nyelv talán még mindig őrzi a bevásárlás, mint fogalom eredeti értelmét, ami az angolok esetében nem mondható el —, tehát, aki “shoppingolni” megy, annak fogalma sincs mivel fog hazatérni. Üres kézzel vagy megpakolva, akár egy málhás szamár.
És ez a lényeg!
Bóklászni csak, ahogy az állat teszi, miután jóllakott, majd heverészett is egy kicsinykét, s egyéb dolga sincs, mint szimatolni jobbra-balra, hátha talál valamit, amivel játszadozhat, ami felkelti lanyha érdeklődését, hogy perceken belül rá is unjon arra, aminek nyomára bukkant. És akkor majd bóklászik tovább.
Az igazsághoz tartozik: az embert mégiscsak több tudatossággal áldotta meg a sors. Hiszen amikor “shoppingolni” indul, feltehetőleg van valami elképzelése. Valahol látott egy pár barna cipőt, ami ugyancsak megtetszett, s hogy mennyire, az csak később ülepedett le az agyában, nyilván, hiszen azonnal megvette volna, ha akkor, abban a pillanatban átérzi hiányát. Van ugyan tíz pár cipője, tiszta bőrből készült, made in Italy, némelyiket hordja is, míg a többit csak barátainak mutatja meg: ilyet vegyél, ha jót akarsz. A sok pár birtokolt cipő talpa sohasem fog elkopni, hát még kilukadni! Annyit a levélhordó sem gyalogol, hogy ez bekövetkezzék. Minden napra más cipő, ha kedvünk tartja. Semmi szükség újabb párra, de az a lábbeli, amelyik ott kínálta magát a ki-tudja-már-hol-volt kirakatban, az más. Azt meg kell találni!
Lehet, sőt biztos, hogy nem fogja. Talál majd helyette egy selyeminget, olyat, aminek már a tapintása is csábító, a színéről nem is beszélve. Ámbár megeshet, arról mégis le fog mondani, otthon szebbek lógnak a szekrényben.
Mindamellett fennáll a lehetősége annak, hogy lát majd egy plüss macit a szomszéd gyerekének. Nem mintha nem lenne már öt is neki. Ezt viszont tőle kapja, a szomszédot megütheti a guta, amiért nem ő vett ilyet saját porontyának.
A fentiekből talán már az is kitűnt, hogy “shoppingolni” — s hadd használjak erre egy új kifejezést, ami a magyar fület talán kevésbé bántja —, bazárbóklászni: kaland. Nem is akármilyen. Tele van izgalommal, ráadásul többé-kevésbé veszélytelen, legfeljebb a pénzünk megy rá.
Meg az időnk.
De abból van bőven. Ha mégsincs, majd szakítunk rá. Azt sokkal könnyebb, mint a pénzt előteremteni. Nem is muszáj drága holmit vásárolni, olykor egy filléres apróság is megteszi, valamennyi aprópénz amúgy is csörög mindenki zsebében. S ki tudja? Lehet, hogy a ruhán keresztül égeti bőrünket. Meg kell szabadulni tőle!
A bazárbóklászás — szabadjon a továbbiakban ezzel a kifejezéssel élnem — a fogyasztói társadalomtól elválaszthatatlan jelenség, amelynek kialakulásában két tényező feltétlenül szerepet játszott.
Elsősorban, hogy az emberiség — még ha nem is nagyobb hányada — tagadhatatlanul jobban él, mint a történelem során bármikor. Kevesebbet dolgozik, és többet keres, aminek következtében úgy idő, mint pénzfelesleggel rendelkezik. Ez még akkor is igaz, ha akadnak, akik ezt az állítást személyes helyzetükkel akarnák megcáfolni. Szükségszerűvé vált tehát e pénz és időfelesleg feldolgozása. Más kérdés, hogy pénzét és idejét mindenki fordíthatná jobb és hasznosabb dolgokra, de egy demokratikus, szabadságjogaira büszke társadalomban ezt legfeljebb csak tanácsolni lehet, erőltetni nem.
Másodjára: az árutermelés hatékonysága megsokszorozódott a korábbiakhoz képest, s a rengeteg árut valakinek a nyakába kell sózni. Ha nincs szüksége vagy igénye rá, úgy a szükségérzetet és az igényt is elő kell teremteni. Ha arra gondolok például, hogy tízegynéhány évvel ezelőtt milyen jól megvolt a világ mobiltelefonok nélkül, akkor elmondhatom, a technológiai fejlődés, párosulva az egyre rafináltabb hirdetési fogásokkal, maradéktalanul eleget tett mind a szükségérzet, mind az igény felkeltésének. Sorolhatnék más példákat is, de felesleges. A lényeg, hogy egyik esetben sem beszélhetünk valódi létszükségletről, még akkor sem, ha ma már úgy érezzük, bizonyos termékek nélkül élni sem tudnánk.
A bazárbóklászáshoz persze pénz is kell, semmit nem adnak ingyen. Fizetést viszont csak egyszer vagy kétszer kapunk egy hónapban, s ez a jövedelem többnyire el is fogy pár napon belül. És ha pont akkor látjuk meg azt a hőn áhított hűtőszekrényt (jeget készít, kockát vagy daráltat, szűrt ivóvizet ad ki magából, tetszés szerint állítható polcai vannak, színe megy a konyhabútorhoz), amikor egy vasunk sincs, a kiárusítást meg éppen most tartják? Sebaj! Azért találták ki a hitelkártyákat, hogy egyetlen fillér készpénz nélkül megszerezhessük azt, amin megakad a szemünk.
S éppen a hitelkártyák elterjedése az, ami nagymértékben hozzájárul, hogy a hagyományos bevásárlásból bazárbóklászás legyen. Nem kell azon töprengeni, van-e nálunk elég pénz, vagy nincs. A kártya mindig ott lapul a zsebünkben. Elég meglátni, és megvenni. Azonnal. Fizetni ráérünk később, mint ahogy lamentálni is ráérünk azon, miért is vettük meg azt a marhaságot, amire semmi szükségünk nincs.
Egyszerűen csak megtetszett.
Mert ahogy vannak fülbemászó dallamok, úgy léteznek tekintetvonzó látványok is. Fényes, jól megtervezett kirakatok és főleg örökké változó, mindig újat és újat kínáló árubőség.
Mindent a szemnek, az majd irányít.
Mesebeszéd, hogy — példának okáért — a plázákat azért találták ki, mert így a kedves vevőnek nem kell öt-hat utcasarkot bejárni ahhoz, hogy megtalálja, amit (esetleg nem is) keres. Elvégre az emeletes plázákban ennél többet is kutyagolhat az ember. Igaz, kényelmes, hogy majd mindent fellelhetünk egy fedél alatt, a tervezők mégsem ezt tartották elsődleges szempontnak. A lényeg: bármerre nézzünk, lássunk valamit, ami felgerjeszti kíváncsiságunkat, felkelti érdeklődésünket, és birtokolni vágyásunkat is könnyen kielégítheti.
Arra is kínálkozik lehetőség, hogy másoknál különbek lehessünk. Mert azt csak kevesen tudják rólunk, hogy matematikai zsenik vagyunk, szépen énekelünk, netán kiválóan rajzolunk vagy őstehetségek vagyunk valami másban. Új trikónkat, a legmodernebb, vibráló-csilingelő mobiltelefonunkat, az arizonai indián rezervátumban készült kígyóbőr retikülünket (még ha nem is ott vettük személyesen) mindenki észreveszi, megbámulja, s talán még irigyelnek is érte. Ők is olyat, vagy legalábbis hasonlót akarnak majd. A tekintetek ránk irányulnak, és napjában akár többször mi lehetünk a központ.
Én, te, vagy ő.
Nehéz volt beszerezni ezt a figyelemkeltő akármit, hosszas bazárbóklászás után bukkantunk rá. Sok időnk ráment, de megérte.
Úgy, ahogy a vadásznak is megéri órákon keresztül lesben állni a trófeát érő vad reményében. S amint a vadász, aki szenvedéllyel hódol hobbijának, úgy mi is szenvedélyesen járjuk a plazákat, a bérházak passzázsait, bolhapiacok bódéit vagy a keleti bazárokat.
Bazárbóklászunk kitartóan. Tesszük ezt már csak azért is, mert ez az elfoglaltság szórakoztató is.
Ha meg tudjuk állni, hogy semmit, egyetlen kacatot se vegyünk, még pénzünkbe sem kerül. Így is megvizsgálhatunk mindenféle újdonságot, némelyiket ki is próbálhatjuk kötelezettség nélkül, s ez egy kicsit olyan, mintha a Vidám Parkban ülnénk fel valamire belépti jegy nélkül. Mindenütt észreveszünk valamit, amit eddig még sehol sem láttunk. Masszíroztathatjuk magunkat az eladásra kínált és mintaként kihelyezett masszírozó székkel, a kozmetikai szaküzletben a mintakollekcióból felkenik arcunkra a legfrissebb ránctalanítót, az élelmiszerboltban kóstolgathatunk ezt-azt, a könyvüzletben kiolvashatjuk a legutolsó bestsellert, anélkül, hogy megvennénk. Persze a képünkről lesülne a bőr, ha ezek után üres kézzel távoznánk a boltból, vásárolunk tehát — ha mást nem — egy filléres könyvjelzőt.
S még fogja ránk valaki, hogy haszontalanul töltöttük időnket!
Amikor megismerkedtünk a legújabb gizmókkal, tudomást szereztünk a tegnap megjelent zenei albumról, s ha kell, a látottak alapján bárkinek el tudjuk magyarázni, hogyan működik az éppen piacra dobott, hangot és meglazult ágylábat is egyaránt rögzíteni képes digitális fényképezőgép. Amellett emberek között mozogtunk, ahogy azt egy társaslényhez illik.
* * *
Kilépsz a házból, s magad sem hiszed, hogy vásárolni készülsz.
Dehogy!
Felfedező körútra indulsz: hol kapod meg azt a Nike tornacipőt a gyereknek, mert az iskolában mindenki olyat visel a lábán, neki is az kell. Megvehetnéd a sarki cipőboltban is, csakhogy te meg vagy győződve róla, máshol olcsóbban árulják.
Hol?
A szomszéd ugyan elmondta neked, ő hol vette csemetéjénak azt a kéket potom pénzért, de te fehéret akarsz, és egyébként is, könnyen lehet, másutt még kedvezőbb a kiárusítás. Az sem lehetetlen, a szomszéd nem is eredeti Nike-t vásárolt, hanem gyatra utánzatot, sőt az sem kizárt, hogy te kiszúrsz majd valahol egy Adidas cipőt, ami ugyebár semmivel sem rosszabb a Nike-nál. A gyerek azzal sem fog szégyent vallani.
S ha már nekiduráltad magad — ne kelljen kétszer járni! — útba ejted azt a szaküzletet is, ahol a jómúltkorában láttál egy törölközőtartót a régi helyére. Nem is baj, ha megállsz ott, a fürdőszoba falára úgyis kell egy tükör vagy valami — ott, abban az üzletben majd szemed elé kerül —, ami pompásan takarja a polc feletti falrészt. Egyúttal megtekintheted a csempeválasztékot, előbb-utóbb amúgy is újra kell csempézni a fürdőszobát.
Így kalandozol, bazárbóklászol, s közben kavarognak agyadban a gondolatok. Élénk a képzettársításod. A fürdőszobáról eszedbe jut, hogy ki kéne próbálni azt az új borotvahabot, aminek hirdetését minap láttad a tévében. És abban a drogériában talán megtalálod életed párja kedvenc kölnijét is. Jut eszedbe a kölnivízről: az autóba is kell egy illatosító. Ja, és egy új huzat az anyósülésre.
Apropó, anyós!
A mamának már mikor megígérted, hogy veszel neki egy új háziköntöst. Eddig nem tette szóvá, de nyilvánvaló: várja. Persze akkor már a papának is kell venni egy csomag pipadohányt abból a holland fajtából. Hogy néz az ki, hogy csak a mama kapjon valamit?
Hazafelé még beszaladsz a szupermarketbe némi harapnivalóért. Te is, a család is vacsorázni akartok. Sietve összeszedsz néhány eleséget. Négyféle felvágott, sajt, paprika, paradicsom, joghurt, egy kis gyümölcs. Hazaérve kiborítasz mindent az asztalra, és holtfáradtan roskadsz a székre. Bambán meredsz a felhalmozott élelmiszerekre, s csak lassan, nagyon lassan, agyadban szétáradó kétségbeesés közepette tudatosul benned: kenyeret elfelejtettél venni.
Legutóbbi módosítás: 2012.12.16. @ 18:55 :: Bányai Tamás