A fűszál nekem az élni akarás egyik jelképe. Láttam homokból kibújni, diadalmasan nőni, avarlevéllel hegyében. Láttam fényre törni feketeföldből, agyagból, betonrepedésből. Képzelődtem (tudás híján): a föld-mély milyen erői, sói, ásványi anyagai küldik? Megrögzött Föld-jegyű, nyugalmát, erejét, szél elől elhajlását csodáltam… Többször akartam verset írni a csodáról, de nem találtam ehhez az életerőhöz méltó fegyelmezett formát, szavakat…
Nem tudom, Koosán Ildikó milyen csillagjegy szülötte, de őt jóval több fantáziával áldotta meg a Teremtő: teljesen mást lát bele egy fűszálba: a Napra-tartást, a hajnali, gyöngyként fénylő harmatcseppeket, bennük a fényes égbolt parányi tükröződését, a kékségbe nyíló végtelent.
— Első köteted címe: Létezés fűszálra fűzve. Kérlek, mesélj, arról az útról, amely első versedtől a kötet kiadásáig vezetett; a buktatókról, hallgatásról, újrakezdésről…
— Vízöntő vagyok, erős, akaratos, öntörvényű, aki a jég hátán is megél. Szüleim mindketten fiatalon lettek özvegyek a háborúk, illetve az azzal járó járványok után, házastársukat, gyereküket elveszítették. Születésemmel egyedüli gyermekként én lettem életük fénye, boldogsága. A példás családi élet, amiben nevelkedtem meghatározó lett egész életemre. Egy évvel korábban kezdtem az iskolát, még nem voltam hat éves, de olvasni már tudtam. Az első tanulók közt voltam tanulmányaim során végig, de finoman szólva élénk gyerek, jól elvertem a fiúkat az általánosba, ha valami nem tetszett. Harmadikos koromban már verset írtam.
— Mi ösztökélt örökíteni gondolataid, kinek a hatására kezdtél írni?
— Alsófernezelyen laktunk akkor. A gimnázium Nagybányán volt, tőlünk több, mint öt km-re, ahová aztán később jártam esőben, hóban, sárban, egyedüli tanulóként a faluból. Közlekedési eszköz nem volt / nagyritkán egy szánkó, vagy szekér, vonat a reggeli órákban egyszer egy nap /. Ez a terület háború után újra Romániához tartozott, a magyar tanulók a gimnázium tantermeit a délutáni órákba vehették igénybe, 13-18 között vagy tovább, tanrend szerint. Ezért kellett ezt a lakatlan öt-öt kilométert oda-vissza egyedül megtennem éveken át, a későesti órákban is. Télen vagy viharos időben édesapám sokszor jött elém. Így alakult, hogy saját szórakoztatásomra verseket kreáltam fejben, amit aztán otthon leírtam. A természet szépsége, változatossága, a téli csillagfényes esték, a csend körülöttem, a teljes egyedüllét a hegyek, a fák között, a csodálat, talán ez hozta meg a szavakba foglalás kényszerét… Soha sem féltem, akkor nem kellett, más világ volt… Hát ebben van a fűszál titka.
Magyar állampolgárságunk miatt kellett eljönni, nagy veszteséggel; épülő házunkat, s minden mást hátrahagyva, néhány holmival nyitott vagonban, de ez már hosszú lenne…
Egyetemi tanulmányaim alatt, és később a pályám során a szakmai előmenetel, az egyre felelősség teljesebb feladatok; közben a szakvizsgáim, és a folytonos továbbképzések miatt kikapcsolódásként csak versolvasásra jutott idő, bár egy- két vers akkor is született.
Utolsó munkahelyemre azzal a feladattal neveztek ki, hogy a teljesen lerobbant korábbi megyei intézményünk helyett /több, mint tíz évig voltam igazgató főorvos/, új, és korszerű, munkahelyeket, laboratóriumokat, kiszolgáló helyiségeket is magába foglaló többszintes épület felépítését, berendezését, személyi feltöltését, és működtetésének megkezdését menedzseljem, levezényeljem. Nem volt könnyű, de végrehajtottam…
Később a férjem betegsége teljesen lefoglalta szabadidőmet / tizenegy évig ápoltam a mindkét lábán amputált szív- és cukorbeteget /. Nyugdíjazásom és férjem halála után kezdtem és tudtam újra írni.
— Neked sikerült, ami nekem örökre csendbefúlt álom marad: orvos lettél, sikeres pályát futottál be, hiszen Vas megyei Kórház éléről mentél nyugdíjba. Röviden mesélnél pályádról? Egy-két esettel, ha lehet, ecsetelnéd miről maradtam le; az emberi gyógyítás milyen csodájáról, tragédiákról?
— Sajnos nekem sem sikerült minden. A házastársaknak egymásért sok mindent fel kell adni. Molekulárbiológiai kutatások terén szerettem volna dolgozni, de kettőnk különböző érdeklődésköre / férjem is orvos volt / miatt ez nem valósult meg, így kerültem megalkuvásként előbb kórházi laborba, aztán a megelőzés vonalára, területi, megyei, végül vezetői szintre.
— Családodról mit tudhatunk?
— Egy lányom van, népi iparművész, férjével jó egyetértésben él. Gyermekük szülés közben meghalt. Évek óta Németországban dolgoznak.
— Nemrég olvashattuk, azóta levett naplóbejegyzésedből egy műfordítás szempontjait. Tanulságos volt, nem bánnám, ha részletesebben elmondanád, üsse kő, legfeljebb két részben tesszük fel az interjút! Milyen nyelveket tudsz, milyen szinten?
— Már gimnazista koromban próbálkoztam versfordítással. Élmény volt, nyomot hagyott bennem. Közben inkább szakszöveg fordításaim voltak németből, franciából. Az késztetett újra erre, hogy olvasva más fordításait, éreztem, nem így kéne, másképp, közelebb az író gondolatához, közelebb a jobb kifejezésmódhoz, hogy élvezhető, de ugyanakkor az eredetit minél inkább megközelítő mű szülessen.
Szeretni kell a művet, amit fordítunk, ismerni kell valamennyire a költőt és korát, megérteni
a sorok mögötti mondandót, ez az elsődleges.
A román nyelv ismerete természetes, hiszen évekig ott életem, tanultam. A francia nyelv a románhoz közelálló, három évig gimnáziumi tananyagként sokat elsajátítottam, mert kedveltem. A német nyelvet külön órákon próbáltam megszeretni. De később német folyóiratok, a TV itt a határ mentén, és az ausztriai szomszédolás sokat segített.
— Mit jelent neked a műfordítás, és, hogy úgy mondjam, ennek vidéke: a költők, a nyelv kiválasztása?
— Most, hogy már a közel háromszáz versfordításon is túljutottam, rendelkezem annyi átlátással az akár szakmának is tekinthető tevékenységről, hogy megértsem, szaktudásbeli ismeret nélkül nem lehet „teljes értékű” munkát végezni.
Az elvek és a gyakorlat folyamatos változásaiban kikristályosodott, használható kapaszkodókat — elsősorban magamnak —, a jobb megismerés érdekében, vázlatosan alábbiakban foglalom össze:
Mi a műfordítás?
– Valamely idegen nyelven kódolt szöveg értelmi és érzelmi kulcsokkal való feltörése, és lehető legteljesebb visszaadása az aktuális nyelven.
– Más vonatkozásban irodalmi tevékenység, új irodalmi mű létrehozása.
– A mű kortól és a fordító személyétől függő értelmezési köztes állapot.
A dekódolás feltétele az adott idegen nyelv ismerete olyan mélységben, ami akár az árnyalatok megkülönböztetését is lehetővé teszi. Szerencsés, ha a műfordító rendelkezik nyelvismerettel, másképp bérfordítók segítségét kell igénybe vennie.
Néhány gondolatot összegyűjtöttem tájékozódásomhoz mások meglátásaiból:
„Műfordítás a nyelv idegenségének időleges, vagy végleges feloldása.
Ideiglenes, ha a fordításról /nyersfordításról/ készül a mű.
Bevett szokás az eredeti nyelvtől eltérő nyelvből való fordítás is.
Minek nevezhető az új mű? Az eredetivel együtt annak metaforája, vagy önálló identitással bíró szöveg?
Állomás lehet egy adott idegen nyelvű szöveg teljesebb megértése felé, illetve az adott idegen nyelvű szöveg egy, a fordító általi interpretációja. Egy-egy fordítás tulajdonképp a szerző és a fordító közös műve, hiszen a fordító mindig hozzátesz valamit az eredeti szöveghez, másfelől el is vesz valamit annak tartalmából, jelentéséből, főként, ha maga is költő, saját képére formálja azt, a saját költői életművébe integrálja. A nyelvek közötti átjárás csak részben lehetséges, de semmiképpen nem egészben, azok zárt struktúrája miatt.
Ezért elmondható, hogy a fordítás ilyen értelemben maga is költészet, egy másik vers jön létre, ami teljes egészében csak hasonlíthat, de semmiképpen nem azonos az eredetivel.
Kétnyelvűnek kell lennie, vagy elég, ha nyers után fordít valaki?
Természetesen jó, ha érti a szöveget, hogy sikeres élőszöveget produkáljon.
Gadamer magát a megértést, az idegenség legyőzésére inspirált univerzális igényünket folytonos fordítási aktusként írja le, a megértésben látszólag megszüntethetetlen idegenséget az idegenszerű felismerésében és a megértés kompromisszumában jelöli ki. Szerinte a fordító feladata, hogy az eredeti nyelv és a saját között egy mindkettőt valamiképpen tartalmazó harmadik nyelvet alkosson.
Rába György a következőképpen nyilatkozik a versfordításról: „A műfordításban az eredetihez viszonyítva észlelhető „szép hűtlenség” alkalmas a költő-műfordító arcélének megragadására.” Tehát a műfordító nem csupán mechanikusan átültet egy szöveget a forrásnyelvről a célnyelvre, hanem maga is olvassa, dekódolja, megkísérli megérteni, a fordítás során pedig interpretáció zajlik, a fordítónak döntéseket kell hoznia – ennek alapján adott vers fordítása maga is tekinthető költői tevékenység eredményének, a fordítás pedig nem csupán a szerző, hanem valamilyen módon a fordító, a magyar tradíció szerint általában költő-fordító életművének is része. Ez az állítás pedig igaz lehet egyetemesen magára a versfordításra,
Szerencsés, ha a fordító úgy használja az idegen nyelvet, mint az anyanyelvet: a szöveget akár minden magyarázat nélkül is megérti! Az erre való képességünk velünk együtt született. A dolgok értelmezési lehetősége és a megértés hirtelen villan át az agyunkon, s mint a villám fényében, tájékozódni tudunk, átlátjuk az összefüggéseket. A saját felismerés, mint az éles kontúrú látvány mély emléknyomot hagy maga után. Olykor egy életre szólót…
/Megjegyzésem: mint nálam is történt az első fordításom kapcsán/
A hazai műfordítás-irodalom nagyobb mérvű megindulása Arany János nevéhez fűződik, amikor Arany 1860-ban a Kisfaludy Társaság igazgatója lesz.
Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 7. szám · / · FIGYELŐ IGNOTUS: A FORDÍTÁS MŰVÉSZETE:
A fordítás művészetéről írt Radó Antal s adott ki a Kisfaludy Társaság egy tíz íves könyvecskét, tele helyes útmutatásokkal azok számára, akik a fordító-művészet titkait meg akarják tanulni – ha tudják. Csak az a baj, hogy ezeket megtanulni nem lehet. Nem lehet pedig azért, mert művészetről van szó, – a művészet titkai azonban megtanulhatatlanok; nem mert titkok, hanem mert ezek a titkok mindig csak egyes eseteknek a titkai. A művészet egyéni dolog, mely minden egyes emberrel újra kezdődik s minden egyes emberrel újra kezdődnek a lehetőségei. E lehetőségek határtalanok, mint az egyéniség s a tehetség lehetőségei. A művészetnek nincsenek szabályai, legfeljebb fogásai vannak, – úgynevezett technikai fogások. Azaz hogy még fogásai sincsenek igazában…”
/Megjegyzés: internetről gyűjtött, hasznos vélemények segítették eligazodásomat a régebbi és jelen felfogásokban/
— Egyet kell értsek Gyimesi László költő, irodalomkritikus vélekedésével: „Koosán Ildikó ízig-vérig a tizenkilencedik század gyermeke, népi elkötelezettsége, formakultúrája, tiszta erkölcsisége onnan táplálkozik. Korszerűtlen lenne?” Mi erről a magad véleménye? Szerinted hová sorolható költői-műfordítási munkásságod?
— Kétségtelen, hogy egy régebbi generáció tagjaként, eszményképeim a klasszikus verselést megjelenítő költők. Magam is ezt próbáltam művelni. Itt bele kellene menni abba a vitába, hogy mit is nevezünk versnek.
A kortárs művészet előnybe részesíti a szabad versformát, sokszor a „majdnem próza” formát. Változott a tartalom. A mindennapi dolgok, események feldolgozása kerül előtérbe az elvontabb tartalmak helyett. Változott a nyelv –és kifejezésmód, szabadabb a gondolatközlés, köznapi, sőt hétköznapi, vagy nyomdafestéket alig tűrő szavak használata, s még sorolhatnám.
Ez egy kicsit távol áll tőlem. A vers szerintem „valamiféle szent dolog” „lélekdarab”.
— Ahhoz képest, hogy későn jutott rá igazán időd, és tekintve a mai kultúra sanyarú helyzetét, szép sikereket értél el, nyertél költői versenyt, megkaptad a Verő László-díjat. Mit hagytam ki?
— A legnagyobb siker, hogy visszatérhettem a régi hobbimhoz, hogy el tudom mondani a gondolataimat, ha mást nem is érdekel, de magamnak, hogy hasznosnak érzem magam előtt magam, és ez tartást ad, önbizalmat, örömet. Ennek révén olyan társaságoknak lettem tagja, olyan embereket ismertem meg, akik hasonló gondolkodásúak, betöltik a hiányt, amit más hiányok fakasztanak bennem..
— A riportot a közelmúltban kértem tőled, szabadkoztál: zsúfolt a programod… később. Sok helyre eljutsz, műfordítást tanulni, irodalmi dolgokat intézni, pályázol… Mikor pihensz?
— Valóban zsúfolt a programom. Sok helyre hívnak verseim révén, most utóbb „szájhagyományként” terjedtem a TIT-be már a negyedik klubba vagyok hivatalos… Több irodalmi társaság tagja vagyok, nyártól a Műfordítók Egyesületének is.
— Természet- és életszereteted szenvedélyesen átsüt minden egyes sorodon. Nem dicséretként mondom, tény: gyönyörű fotóid vannak, néhány köteteid borítóját ékesíti. Van még valami hobbid? Igazi kedved miben telik? Mit jelent neked a Héttorony?
— Igen. Évek óta fotózok, a színek és a szépség vonz. Régebben szerettem főzni, sütni, a férjem nagyon tudta értékelni. Kétszáznál több szakácskönyvem van, régiek. Szeretem a festményeket, a kertészkedést, és a jó zenét. Köszönöm Attila meghívását a Héttoronyba. Jó közösségbe kerültem. Sok tiszteletre méltó embert megismertem, kiváló írásokat olvashattam, örültem a véleményeknek is, amit írásaimra kaptam. Otthonos hely, mintha hazajönnék.
— Van-e valami, amit kihagytam kérdéseim közül, de szívesen elmondanád, amire felhívnád a figyelmet?
— Köszönöm az érdeklődést. Az életem, mint mindenki másé, tele van érdekes fordulatokkal, nem várt eseményekkel, örömmel, bánattal. Éveim folytán olyan eseményeknek lehettem tanúja, ami ma már kuriózum, regénybe való, leírhatnám, de mindig arra gondolok: ugyan már, kit érdekelne?
— Végezetül, engedd meg, hogy minden szépet, jót kívánjak, és nagyon szépen köszönöm a válaszokat!
— Én is köszönöm! További jó munkát kívánok, kedves Sándor.
Legutóbbi módosítás: 2012.12.09. @ 12:52 :: dudás sándor
