/kép a netről/
Tegnap még verőfényes napsugarak küldték aludni az éjjel őrségben lévő csillagokat, ma hajnalban azonban már fényük sem látszik át a ködön. Sötét, borús az ég, szitál valami, tán csak a sűrű köd, de mintha hó is keveredett volna bele.
Nehéz csend ül a tájon, s ha lett volna még levél a fákon, mozdulatlanságba merevedve talált volna rá a hajnal, szellő sem rebben.
„Maradós lesz ez a nyirkos, csontig hatoló”— vakarja meg fejét Gábor.
Ma is korán kelt, mint mindig, mióta az eszét tudja. Tanyasi ember hasára nem süt a nap se nyáron, se télen, a tanyasi embert a kakaskukorékolás ébren találja.
Ma éjjel egyébként sem aludt jól, ha aludt egyáltalán valamennyit is. Sűrűn kinézett az istállóba, minden rendben van-e, mert egyetlen tehenük hasas, és lassacskán várható az ellés ideje. Ha jól számolja, igencsak itt a kétszáznyolcvanötödik nap. Figyelni kell a jószágra nagyon, s ha úgy látja, hogy szükséges, azonnal szaladni kell, persze időben, mert akkor tud segíteni az orvos. Józsi doktorral mindent megbeszélt már, de nagyon izgul. Nem volt még borjúellés náluk, ifjú asszonyával az első tehenet tartották.
Iparkodik a hajnali ködben az istállóhoz, kezében a viharlámpával, de így is csak nagyon nehezen lát. Bogár, a fekete kutya ott fut a lába mellett. Látni nem látja, beleveszett színe a sötétségbe, de lihegését hallja, és sz?re szinte súrolja a gazda lába szárát.
„Eriggy már odébb!”— lök egyet rajta kicsit indulatosan, de mindjárt meg is bánja, mert szegény jószág ijedten vakkant fel.
„Jólvanno” — simítja végig kérges tenyerét az azonnal megbékélt puli bundáján, viszonzásul a kis jószág megnyalja a kenyéradó kezet.
Julcsa tehén elnehezedve áll a karámban, hatalmas, meleg szemei álmodozóan valahova a messzibe néznek. Nem evett már az este, inni is alig ivott, nyilván érezte, hamarosan történik valami. Valami, amit nem tud pontosan, hogy mi is az, de történnie kell, hiszen minden olyan furcsa körülötte. A gazda is, né, tegnap este gondosan lemosta a hátulját, tőgyét, hátsó lábait, és mennyit itt topog körülötte, de még Bogár sem ugrál fel a lába szárára, mint azelőtt mindig. Halkan járkál most, szinte tisztelettel kerülgeti. Friss, illatos alom van a patái alá szórva, jól esne belehemperedni, csak nem biztos benne, hogy fel is tudna állni, annyira súlyosnak érzi a testét. De, hogy itt a gazda, mégis csak meggondolja magát, már annyira húzza lefelé a szinte földig lógó hasa, a feszülő tőgye.
Óvatosan — már amennyire lehet — lerogy a zizegő szalmára, jobb oldalára dőlve kissé megkönnyebbül. Jól esik a fekvés. Kicsit fészkel?dik még, keresi a kényelmet, aztán megpihenni leteszi a fejét. Bogár odasettenkedik hozzá, tisztes távolban leül, jelezve, hogy „Itt vagyok ám, és vigyázok rád!”
Gábor elérkezettnek látja az időt, lám jól mondta a napot Józsi doktor! Be is szalad a házba, hogy szóljon asszonyának, keljen, hátha szükség lesz a segítségére, ne adj`Isten, még orvosért is szaladni kell. Marika persze már talpon van, meleg teával várja emberét, sőt a tűz is ropog a sparheltban. Ügyes menyecske ő, igazi tanyára való.
Nagy izgalommal igyekeznek vissza az istállóba. Julcsa addigra egyre idegesebben forgatja a fejét hátra a hasa felé, hánykolódik. Egyszer fel is állt, de mégis csak jobbnak látta ledőlni, mintha úgy könnyebbnek érezné ezt a furcsa állapotot.
Az ellés jelei mostmár csalhatatlanul megmutatkoztak. Julcsa hasa két-három percenként megfeszül, és ilyenkor szinte présel minden izma. Marika jól tudja, ezek már a tolófájások, hamarosan meg kell jelennie a kis borjú patácskáinak. Ha ez így történik, nem kell senki más segítség, mert akkor nem farfekvéses a kis jövevény.
Mindkettőjük homloka gyöngyözik, izzadnak az idegességtől és aggódástól. Bogár is nyugtalan, már egészen az istálló ajtajáig húzódott, füleit lesunyta, mert érzi, valami nagy feszültség van a levegőben.
Gábor teljesen elérzékenyül, amikor megjelenik a két kis pata, és Julcsa addig présel, míg az alsó lábszáracskák is kinn vannak. Most kevés pihenő, ekkor elhatározzák, hogy segítenek a következő fájáskor, gyengéd erőszakkal húzzák, segítik kifelé a kis életet. Közben nyugtatgatják Julcsát, aki nem tiltakozik a jelenlétük ellen, s tán a segítséget is jó néven veszi. Néhány tolófájás, a magzat már szinte félig kinn van, és a következő nagy fájásnál kicsusszan a „csoda” Julcsából!
Szinte élettelenül hever a puha almon a kisborjú, gyönyörű, egészséges jószág.
Gábor és Marika az átélt izgalomtól és megkönnyebbüléstől meghatódva, könnyes szemmel ölelik meg egymást, sírva, nevetve nézik, ahogy emelgeti kis fejét a jövevény. Kerül puha ruha a legszükségesebbek megtörölgetéshez, gondos asszonykéz veszi kezelésbe az újszülöttet, a férfiember pedig Julcsával törődik, aki tudja Isten honnan, de ösztönösen teszi a dolgát, annak rendje és módja szerint megeszi a méhlepényt, majd elkezdi megtisztítani kisborját.
Gyönyörű látvány, ahogy az anya meghitten, gyengéden végignyalogatja kicsinyét, ezt már megnyugodva, kéz a kézben nézi végig a gazdapár. Magukban hálát adnak Istennek a kis jövevényért, és bizakodva néznek a jövő elé, mely tele van újabb tervekkel.
Mire fáradtan kilépnek az istállóból, egy vékony fénysugárnak mégis csak sikerült áttörnie a ködfalat. Rámosolyog az ifjú párra.
Üzenet van ebben a mosolyban, erőt és reményt adó üzenet.
Legutóbbi módosítás: 2012.12.07. @ 15:43 :: Fitó Ica
