Bátai Tibor:
Hogy fölérjünk oda
“S jönnek hívatlan is mind a hűségesek”
Ratkó József: Déva
Szavaid igazolni eljöttek
mind, a holtukban is hűségesek.
Emelkednek már Déva falai,
és omladozóban, mi létezett
öröknek tételezve. Kísértél
csak a küszöbig, s most elárvultan
téblábolunk itt, lassan gyökeret
verve, pedig sok hegyen túl van
a megígért haza, a magasba
álmodott. Lépnénk, de segítség kell:
vénánkba bekötött bátorítás,
hogy van értelme a verítékkel
végigjárható útnak, mert csak az
vezet arra a földre, amelyet
lefogott szemmel is láthattatok.
Már közülük valóként teheted:
szólítsad hát elő újra őket!
Mondd el nekik, hogy fölérnünk oda
veletek együtt lehet. Nem lesz még
egy esély. S ha most sem, akkor soha.
Tudni vágyott, így lett eretnek
Bátai Tibor versei elé
Palackpostát az küld, aki valamin kívül, valamitől távol van, mindig a túlsó parton, önmaga lakatlan szigetén, vigasztalanul egyedül a szavaival.
Palackba zárja és a hullámokra bízza céduláit, mint a hajótörött, aki a partra vetett láda alján talált rumosüvegből az utolsó cseppet is kicsalogatta. Ismer már maga körül minden kavicsot, főszálat, madártollat, napsugár-töredéket. Övé a sziget, ez az ő egyszemélyes birodalma, de sehol másutt, csak ott messze, a horizont alá bukva sejthető számára az egykori haza, ahová rendületlenül visszavágyik. Hazavágyik — úgy mondja. Innen, otthonról is.
Palackpostát a költő ír. Csak az igazi költő.
Nem tehet mást. Vagy végképp elunja, s válik plázazombivá, jámbor médiapáriává, kampányok ideális célszemélyévé, aki már csak a testnedvei állapotáról tud jelet adni, s a Karácsony előtti tülekedésben bokán rúgja az előtte sorban állót.
A magyar költő azonban nem hagyhatja abba. Írnia kell. Jöhetnek erőteljes divathullámok, amelyek felmagasztalják az öncélú trágárságot megváltó igévé, a szellemi bélgázt tömjénfüstté. Jöhet kor, amely szelektív hulladékgyűjtőbe hordja – példának okáért – Nagy László, Szécsi Margit, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár könyveit. Zúdulhatnak faktorok és aktorok, laptopok és traktorok a kereskedelmi szennycsatornákból. – Mittomén, wazze — felelheti a suhanc arra a kérdésre, hogy ki volt Pilinszky János.
A magyar költő mégis ír. Bíznia kell abban, hogy különös üzenetei olyan címzettekhez jutnak el, akik értik majd a nyelvét, a szavak eredeti jelentését és asszociációs holdudvarát, érzik szemérmes hitvallását, rövid sorokba zárt egész életét. Kihalásszák a végtelenből, izgatottan bontják, szárítják, simítják, silabizálják, szótagolják, újraolvassák, megszeretik. Hinnie kell, hogy élnek még ilyen címzettek.
Manapság a költő a szó vulgáris értelmében (például az adóhivatal vagy a társadalombiztosítás számára) csak akkor marad életben, ha nem teszi láthatóvá varázslatos illúzióit, hanem látszólag praktikusan rendezi be mindennapjait. Teszi a dolgát, alkalmazkodik. Fizeti a sarcot engedelmesen. Hivatalt vállal akár a lakatlan szigeten is, noha tudja, hogy ez egy másik haza és egy másik anyanyelv, nem az, amelyhez – belül, titokban – örök életére hű marad. Tudni vágyott, így lett eretnek, s e tudás most a vesztét akarja. Ez a képlet érvényesül.
Manapság a költő fogságban él. A költőietlen, kietlen kor hordalékait ringató tenger fogságában. Onnan küld palackposta-üzeneteket, mert mégis azt szeretné érezni, hogy legalább a versek által otthon van, az övéi közt, egy olyan hazában, ahol honvágy nem kínozza többé. Szerelmes versei (Párbeszéd kérdő módban, A szemünk világa, Triptichon, Egyasszonyos) a hét évszázad legszebbjei közé illenének, ha készülne még efféle antológia.
Portyázó szabadcsapatokra és rablóbandákra oszlott szellemi életünkben pedig úgy igyekszik embernek magyar és magyarnak emberi maradni, hogy már szinte könyörög: legalább a közös alapértékekben próbáljunk végre megegyezni. Buzgalmának rendszerint meg is lesz a jutalma: jobbról is, balról is ő kapja a pofonokat.
Bátai Tibor ilyen költő. Újabb verseiben is felméri a maga koordinátáit. Térben és időben hűségesen elhelyezi magát, pontosan azon az őrhelyen, amelyhez az igényességet tisztelt eleitől és választott példaképeitől örökölte. A tétova botorkálások, feledett útirányok, ki-kihúnyó fényszilánkok, pillanatnyi fedezékek képei a közmagyar ember kiszolgáltatottságát érzékeltetik ebben a hazányi rezervátumban, a világ kellős közepén. A szigetet, ahonnan üzeneteket kell küldenie.
Bátai Tibor megtalálta és jól megjegyezte helyét itt, a jelen fősodrából (ahogy túlbuzgó alkalmazkodással mondani szokás: a „main stream”-ből) száműzött magyar költészetben. Egyik interjújában így fogalmaz: „Nagy László, Pilinszky számomra a földi létben betöltött aktuális státusuktól függetlenül a kortárs költészet elszakíthatatlan része, ahogyan Ratkó József és Utassy Dzsó is”.
Megjósolhatom: Bátai Tibort nem fogják ezért a kijelentéséért (sem) kitüntetni a közeljövőben. Mint ahogy a szóbeszéd szerint szegény Utassy Józsefet is nyolcszor terjesztették fel Kossuth-díjra és hétszer húzta ki nevét a listáról az illetékes diktátor.
Bátai Tibor másfajta elismerésre vágyik:
„Az én becsvágyam s így elvárásom is
nagyobb: ha csak egyetlen pillanatra,
de még életemben, itt és most, benned
legyek halhatatlan, amikor olvasol.”
(Ambíció)
Olvassuk úgy, felebarátaim, hogy teljesüljön ez a kívánsága!
Fülöpszállás, 2012. november 26.
Szokolay Zoltán
Bátai Tibor:
Párbeszéd kérdő módban
(Amit a férfi kérdez)
Hervadhatatlan ki tarthat virágot kezében? Ki őrizheti meg a pillanatot, múlhatatlan? Tenyerében a tenger hullámzását, ki? Égrelobogást a gyertyalángban is, ki? Léptek neszére várakozást legbensőbb termeiben, ki? És tisztának a tisztát, vajon ki? Örök zenitjére ki szögezheti a Napot? Éj múltán csillagot ki marasztalhat? Ki indul, föladva harcállásait, Elfoglalni a folytonos változást És nem sejtett emlékeit, szerelmem, tebenned, És visszatekintve az időben, ki tudhat majd Mindenkor egyetlen asszonyának téged?
(Amit az asszony kérdez)
Kinek a kezében lehetek virág, hervadhatatlan? Múlhatatlannak kiben őrizhetem meg pillanatom? Hullámzásomat, akár a tenger, kinek a tenyerében? A gyertyalángban is föllobogásom, kiében? Lépteim neszét kinek a legbensőbb termeiben? Tisztaságomat tisztának kinek a szemében? Kire nézhetek Napként örök zenitemről? Éj múltán is, csillaga gyanánt, kire? Ki fogadja el, föladva harcállásait Folytonos változásom, és ki ismer Nem sejtett emlékeire bennem? S visszatekintve az időben, ki Egyetlen asszonyának tudhatom magam?
Bátai Tibor Palackposta című kötete az E-book Könyvház és Kiadónál:
http://e-konyvbolt.eu/shop/batai-tibor-palackposta
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: Adminguru
