Az öröm, hogy rátalált erre az emberre, aki nem hazudozik neki, nem ígér semmit, elmondja, hogy családban él, a felesége jó asszony, csak elpilledt a kapcsolat. Az egyik fia már végzett jogász, aki mellette, vele dolgozik, a szerzett javak láncolják össze őket. Meg a fiúk.
Kéri, fogadja el így.
Ő még egyebet sem cselekedett eddigi életében, mint sorra kötötte a kompromisszumokat, hát hogyne fogadná el annak az érveit, aki ilyen jó hozzá? Gyönyörű lakást vásárolt számára, hogy ott szeressék egymást, ne a szállodában. Közösen rendezték be, mert Miklós nem rejtőzködik, mer vele mutatkozni.
Voltak már együtt színházban, operában, s ő boldog, hogy a szerelme felvállalja ezt a kapcsolatot. És azt is örömmel érzékeli, mennyivel jobb ez a kötetlen kapcsolat, mint egy kimerült házasság, hogy nem kell minden pillanatban pengén táncolnia, hogy háziasszonyi teendőit is ellássa.
Éppen nevethetnékje támadt a történteken, mert eszébe ötlött, hogy Miklós lehetőleg hátul helyezkedik el a páholyban, amit csak kettejüknek bérelt. Észrevétlen akar maradni. Nem rejtőzködni akar, csak virgonckodni egy kicsit. Fantasztikusak a férfiak. Ez is pont az ilyen alkalmakra van kihegyezve. Előre nyúl a sötétben, megfogja a mellét, kezével bekúszik a magasan sliccelt szoknya alá, s ha elég sötét a páholy mélye, hátra húzza őt is magához.
Egyébként bármikor jelez felé Iboly, szó nélkül megy a megadott helyre, kivéve azt a ritka alkalmat, ha éppen Miklóst várja. Mert őt nagyon várja, és őt nem mondaná le semmiért. Őt szereti, várja, körülveszi szerelemmel, gondoskodással. Aki hihetően sejti, hogy időnként munkába megy, de tapintatosan nem tesz róla említést. Jobb is így. Így legalább nem kell őt eltartania.
Nem is szeretné, ha a kitartottja lenne. Akit szeret az ember, attól ne kérjen, ne várjon el semmit. Más lenne, ha néha letenne valahová némi pénzt, elvégre a rezsit is fizetni kell, meg időnként főz is kettejüknek. De nem talál utána soha egy fillért sem, ő pedig nem tesz róla említést. Egyébként ő nem lakik itt, nem tekinti ezt a lakást másnak, mint bizalmas találkahelynek. Nem is tart itt több holmit, mint ami feltétlenül szükséges. Néhány alkalmi ruha, egy-két fehérnemű. Arról nem is beszélve, hogy a kislányt sem tenné ki a számára érthetetlen zarándoklatoknak.
Ami a „munkát” illeti, a fene vinné el, meg is szokta már ezt a borzalmasan lélekölő, undorító tevékenységet, amely után a mai napig minden alkalommal a bőrét nyúzná le legszívesebben a zuhany alatt, és
amelyről tudja, hogy szerencsére nem lehet örökké művelni. De mondjon bárki akármit, ez egy biztos kereset! A létező legbiztosabb kereset.
Itt van körülötte ez a megszámolhatatlanul sok munkanélküli, ő pedig a mai napig meg tudja venni a gyermeknek a legdrágább gyümölcsöt, s angol nyelvű óvodába járathatja. S amíg Vivient fel nem neveli, még csak abba sem hagyhatja. Most is itt lesz Budapesten ez a nemzetközi rali verseny. Jönnek a fáradt fiúk. A győztesek, a vesztesek. A szurkolók. Mind ki akar kapcsolódni. S pénzük is van! Igényük is fess, odaadó nőkre.
*
Ezen a napon korábban ébredt, pedig alhatott volna. A lányka is békésen szuszogott ágyikójában, ma nem kell oviba vinni szerencsére. Mára állatkerti sétát ígért neki. Nyuszi simogatást, majomkukucskálást.
Perecet ropogtatnak majd, vattacukrot esznek, viháncolnak, örülnek.
Mocorgást hallott a kiságy felől:
— Anya! Odamehetek melléd?
— Gyere, kicsikém! Bújjunk össze! Legalább megbeszéljük, mit is terveztünk mára.
— Anya, ugye simogatunk kicsi nyuszikákat? Ilyen apró kis nyuszikákat! Tudom, ám, milyen finom puha a bundácskájuk! Ha ráfújunk, szétszáll, mint a pihe. Az orruk pedig rózsaszínű és szuszognak, ha enni kapnak. Anya, ugye…
— Igen, minden úgy lesz, ahogy szeretnéd, kicsi lányom. Ahogy megbeszéltük. Most maradj itt egy kicsit, amíg én lezuhanyozok. Nyitva hagyom az ajtót, hogy kiabálhass hozzám, ha kijöttem a kádból. Aztán kapsz reggelit, hogy mielőbb indulhassunk. Mit szólsz hozzá? Jó, akkor megyek.
Pillanatok alatt belibbent a kádba, és már dúsította is magán a habot, elvitte testének minden kis zugába, bal kezével a jobb hóna alját simította át, átsiklott a mellére, ösztönösen tapintotta át, és keze rémülten ráfonódott valamire, amiről biztosan tudta, hogy legutóbb még nem volt ott. Most viszont érezhető csomó.
Mert ez egy igazi csomó volt!
Valódi duzzanat. Igen. És megállt a gondolat, még levegőt is elfelejtett venni, a világ, az elme magára hagyta, nem volt ötlet, nem volt semmi, csak harsogó, dübörgő, fojtogató félelem. Menekülni akart, de nem volt hova, még csak orvost sem találna szombaton, akit elérhetne, nincs kihez folyamodni, de Vivit ki kell vinni az állatkertbe, mert ő az egyetlen, aki van neki, vele nem oszthatja meg, és nincs a világon egyetlen ember sem, akivel ezt meg tudná beszélni. Sem Zoli, sem Miklós, sem Iboly, sem anyáék nem segíthetnek, senki.
S e n k i!
Mert ugyan Zoli, a korábbi nagy szerelem itt toporog állandóan körülötte, és ő igazán szerette is, hiszen az ő öléből fogant Vivi, és szégyelli is, hogy ő lépett le a közös útról, de olyan mafla, és pipogya, hogy képtelen vele bármit is megbeszélni. Élni is csak azért él vele, mert a közös gyermek hozzá köti. Nála gondoskodóbb, szeretőbb embert nem találna a kislány számára. De neki most valaki kellene, aki nagy és erős, aki megvívná vele a várható harcot, aki támogatná, amikor botladozik, aki átöntené bele saját erejét.
Mert ez az egész világ egy nagy aljasság, hazugság, képmutatás — gondolta, míg utolsó simításait végezte Vivi öltözékén. Még a természet sem áll mellénk bajainkban. Még csak meg sem játssza a részvétet. Nem fordul borongósra az ég, nincs bánatfelhő, semmi nem utal arra, ami a lelkében, agyában most lezajlik. Kint mindent átvilágít a nap, az utcán átsuhan a béke, a szombati csendesség. Ő már kisminkelte magát, hozzáöltözött a kislányához, az ördög nem gondolná, miféle indulatok, kételyek, félelmek dúlnak benne, miközben a gyermekkel társalog. Indulásra kész állapotban állt meg az ajtóban.
— Várj itt Vivi, mindjárt jövök!
Visszament Zolihoz, felébresztette, és kérte, a délelőtt folyamán jöjjön utánuk, ebédeljenek együtt. Arra gondolt, hátha találna valakit, aki a délután folyamán megvizsgálná, megnyugtatná, vagy megerősítené, mindenképpen megszabadítaná kételyeitől. Vivi mellett még intézkedni sem tud, szüksége van Zoli jelenlétére.
*
Micsoda boldogság egy ilyen gyermek! Hogy vágyott ő erre a kislányra!
Amikor már nőni kezdett a hasa, kérte Ibolyt, hogy rá ne is gondoljon mostanában. Ő ezután hónapokig vár valakit, olyan nagyon-nagyon, ahogyan még soha senkit. És nem is fog visszamenni abba a közegbe többé, mert még a gondolatával is megfertőzné a babáját. És szégyenszemre visszament, mert a pici lánynak mindent meg akart adni, akár erőn felül is, és minden sokba kerül.
A gyermek élményekre várva, teljes személyiségével topogott a kis-földalatti lépcsőjénél, amikor szilárd talajra léptek. Legszívesebben habzsolta volna mindazt, ami körülveszi, markolászta az agyonfogdosott, mocskos bejárati rácsot, amíg ő jegyért állt sorba, és készült az élményekre.
Mire beballagtak, és szétnéztek a lehetőségek között, Zoli is odaért.
— Valami kiűzött ide hozzád. Úgy éreztem, bajban vagy, zaklatott vagy, szerencsétlennek érzed magad.
— Örülök, hogy észrevetted, hogy nem jó most nekem egyedül. Maradj ma velünk, kérlek. Később, ha tudok már mesélni, megtörténik az is.
A majmok felé ballagtak, amikor ismerős hangok ütötték meg a fülét.
Lili látogatott ki az állatkertbe a vőlegényével.
— Ha előre megbeszéltük volna, sem sikerülhetett volna jobban! — örvendezett. — Tudod, ki ő, ugye? — Mutatta be a vőlegényét.
— Hogyne tudnám! Olyan kuka vagy! Már többször volt szerencsénk.
— Micsoda fennkölt társalgás! Volt szerencsénk!
— Jól van, na! Ma ilyen napom van. Legalább összecsapjuk a fiúkat, ők játszanak a gyermekkel, mi pedig beszélgetünk egy jóízűt.
— Képzeld, tervezgetjük az esküvőt. Még nem nagyon, de már a szülők is találkoztak, komolyan vesznek minket. Az anyósom nagy látványosságra vágyik. Én inkább csendesre venném a figurát, de ő meg akarja mutatni országnak, világnak a nincs mit. Nagyszerű nő. Úgy viseli az ura kurvázását, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Bár úgy látom, vissza is adja becsülettel! Adok is, kapok is. Így aztán szépen eléldegélnek egymás mellett. De gyarapodnak, a fiúkat felnevelték, lassan elcsitulnak a sérelmek.
— Ezt hívják úgy, hogy polgári tisztesség.
— Nem Zsani néni kezdte.
— Ne mentegesd, mérj egyforma mértékkel.
— Azt teszem. Az ügyvéd úr azt hangoztatja, sajnos Zsani néni előtt is, őt önmagáért szeretik a nők. Nem is fizet egynek sem. Van egy ragyogó lakása, annak a küszöbén emeli át, akit megáhít, s elhiteti vele, hogy az ő számára vette. A nő fizeti a rezsit, főzi a príma vacsorákat, tálalja a szerelmet, ő pedig élvezi a potyát.
Karolin érezte, hogy gyomrából elindult egy szokatlan, ismeretlen érzés, egy görcsféle, mely bejárta egész testét. Hatalmas rántással levonult az ágyékáig, amellyel őt előre rántotta, egész testét görnyedésre késztette. Minden szervét maga alá gyűrve tett egy nagy kört, s ez az összes kín ment felfelé a háta irányába, kúszott fel a tüdejéig, ahol beszűkítette a légvételt, végül összenyomta. Ez már neki is sok volt mára. A göb tudata a mellében, a Lilitől kapott öntudatlan tőrdöfés úgy vágta fejbe, hogy megbillent, s úgy döfte át tőrével, hogy megélte az eseményt, amelyre azt mondják: vég. Le kellett guggolnia, hogy el ne essen.
— Mi van veled? Rosszul vagy?
— Gondolom a vérnyomásom esett le — nyögdécselte. — Üljünk le egy kicsit.
Már jó ideje üldögéltek egymás mellett, amikor oda sem fordult Lilihez, csak előre tekintve mondta:
— Kéne nekem egy onkológus. Csomót tapintottam a mellemben.
— Mikor?
— Ma reggel.
— Ó, te szerencsétlen! Ez a te bajod, te nyavalyás! Mindjárt felhívom Zsani nénit. Ő a te onkológusod.
„Na, ne, na, ne”, — ismételgette magában némán. „Mit kell még elviselnem?”
*
Karolin a félelemtől, a megviseltségtől, a szégyentől vacogva fogta össze maga előtt a két karját, miután lecsúsztatta válláról a melltartója pántját. Az orvosnő pár perccel korábban már áttapintotta ujjaival a mellét, és őszintén megmondta, hogy van ott valami, ami nem tetszik neki. Átvizsgálta c-t-vel, különböző kütyükkel is, s készült megszúrni. Amint közelített feléje a fecskendővel, hogy biopsziát vegyen, felé intett, mert úgy érezte, beszélnie kell.
— Nagyon gyűlölsz?
Úgy esengett a tekintete, hogy a nő megszánta.
— Mért gyűlölnélek, te szamár? Nem vagy te a házastársam. Nem esküdtél te nekem örök hűséget, nem te bizonygattad, hogy velem leszel jóban, rosszban.
— Igaz, de besegítettem.
— Te kerested meg őt, vagy fordítva történt? No, ugye! Mert ő, már ne bántódj meg, de akárhogy vesszük, mégiscsak tárolt a noteszában egy olyan számot, amelyen alkalmi partnereket lehet találni. Már maga az, véletlen, hogy megismertelek. A többieket soha nem láttam. Mindenkiről tudtam, mert a férjem túl sokat hencegett a sikereivel férfitársaságban. Így aztán hozzám is eljutottak a hírek. Nem panaszkodom, én választottam rosszul. Ráadásul szégyenkezhetem is nyugodtan, elvégre el sem váltam. Nem tettem, mert kényelmetlen lett volna, túl azon, hogy a fiúk is itt voltak nekem. Úgy tettünk tehát, mintha minden rendben lenne. Közben a gyerekeink kiröhögtek bennünket, mert nagyon jól tudták, hogy semmi nincs rendben. Elnézték nekünk a gyarlóságunkat. Ennyi. Tőlem nem fogsz róla többet hallani! Nem illik gyalázkodni. Miattam ne aggódj! Mindent megteszek érted, szerencséd van, időben vagyunk. Meg fogsz gyógyulni. Nehéz lesz, de meggyógyulsz.
— Köszönöm, hogy nem terheled a lelkemet jobban, mint én magam. Nem beszélve arról, hogy a gyógyulás reményével kecsegtetsz. De el kell mondanom a védelmére, hogy nekem soha semmit nem ígért, az első pillanattól tudtam, hogy ti vagytok neki, s hogy ti fontosabbak vagytok nálam.
Az orvos, aki nő, és sértett feleség, akkora szánalommal és gyengédséggel nézett rá a szemüvege felett mielőtt megszúrta, amely egyszerre volt megalázó és nevetséges.
*
Már elvitte Vivit az oviba, s most itt kuporog a többiek között a stúdióban, ahol mindenki őt tutujgatja, miközben gyúrja, formázza a maga agyagját. Egyszerre vigasztalják, aggódnak érte, és örvendeznek, hogy időben felfedezte a bajt. Nem sejtik róla, hogy ő az a rossz kurva, aki innen drága szállodákba futkos pénzért idegen férfiakkal bujálkodni, pénzt keresni, biztonságot teremteni. Mert ennek a szépséges kerámiának szinte semmi ára, de annyi semmi esetre sem, hogy a kislány utáni kiadásokat fedezze. Egyelőre legalábbis.
Ül tehát a cserépkályha közelében vacogva, és várja, hogy szólaljon meg a telefon, és Miklós hangja érjen el hozzá. Szüksége van most legalább a hangjára, a tudatára, hogy van. Nem panaszkodni akar, csak vágyik hallani a hangját, hogy megnyugodhasson. Nem árul el neki semmit a bajáról, dehogy is mondaná el a félelmeit, tudja jól, hogy ez nem tartozik a férfire, ő csak örömre szegődött mellé. De mégis könnyebb lenne ez a nap… ezt túl kéne élni! Meg a többit.
Azóta nem tud felmelegedni, amióta a doktornőnél járt. Olyan megalázottnak érezte, magát ott a rendelőben, mint egy féreg, amelyet mindjárt eltaposnak. Azt a nagyvonalúságot, amit a feleségnél tapasztalt, nehezebben viselte, mintha gyalázta volna. De ő tudta, hogy arra sem méltatja, mert ő csak egy megrendelhető lány, akivel a feleslegessé vált perceket el szokták tölteni az urak.
Szégyenszemre most is a telefonra vár, hogy hívásra házhoz menjen, mert kell az a dög pénz, mert az élet minden nappal drágább, s azt a nívót, amit elért, meg kéne valahogy tartani. Ezért kérte a doktornőt, hogy várjanak három hetet a kemoval, mert nem hagyhatja ki ezt a nagy hajrát, amivel előre gyűjthet egy kis pénzt, hogy kitartson arra az időre, amit majd a nagy hányásos rohamok közepette él meg.
Amikor kiderült, hogy beteg, könnyebbséget jelentett a gondolat, hogy ott van az a lakás, amelyet Miklós vásárolt, de már azt is tudja Lilitől, hogy annál nagyobb átverés nem volt még a földön, mint az ő viszonyuk. Ráadásul azzal is el kell számolnia magával, hogy nem verte át őt senki, csak ő saját magát, elvégre nem hangzott itt el soha egyetlen árva ígéret, amit komolyan lehetett volna venni. Miként nincs, és nem is volt soha az ő nevén lakás, sem kapcsolat, sem semmi, mert ő csak egy rövid és kellemes kis epizód Miklós életében. S most itt fekszik bele döngölve a földbe, mélyen, már egy szinten a talajjal, Miklós sarka éppen a halántékán tipor, és most készül a sarkát néhányszor keményen megfordítani azon a helyen.
Igen. Ennyi volt. Szégyenletesen otromba. Mindegy, ő mindig kifogja magának a legalávalóbb, leggátlástalanabb férfiakat, akik még csak nem is tudják magukról, hogy azok. Mert ezek fogyatékosok. Érzelmi fogyatékosok.
Most tehát elküldi neki a kulcsot szépen becsomagolva, s akkor nem kell találkozniuk sem többé. Arról sem szükséges tudnia, hogy ő beteg.
Nem kell azt éreznie, hogy segítségre szorul. Ha képes érezni egyáltalán…
Csöng a telefon. Csak Iboly van a vonalban. Menni kell. Lassan tápászkodik, kivánszorog a mosdóba, valamelyest elrendezi a külsejét, s indul. Már vissza se jön ma ide, majd bevackolja magát egy közeli presszó láthatatlan zugába, vagy a szálloda előterében várakozik, onnan könnyebben eljuthat bárkihez. Most jönnek a nagyhangú, dévaj fiúk, akik az arcát sem jegyzik meg, a vállát sem, csak a mozdulatot, mellyel azt jelzi feléjük, hogy csodálatos teljesítményt nyújtottak.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Kertész Éva
